szerző:
Kovács Bálint
Tetszett a cikk?
Értékelje a cikket:
Köszönjük!

Az író nem darálta le Jókai Mór könyvét, csak azt mondta, kivenné Az arany embert a kötelező olvasmányok listájáról. De a darálással se kavarhatott volna nagyobb vihart, pedig érdemes lenne eljátszani a gondolattal, hogy egy-egy kötelező olvasmány világképe nem tanórai, hanem „csak” praktikus, hétköznapi értelemben talán még fontosabb is lehet egy fiatal olvasó számára, mint egy mű többi tulajdonsága.

Tóth Krisztina nem is tehetett volna jobbat annál, mint hogy egy interjúban elhangzó kérdésre felveti, szerinte milyen könyveket lenne érdemes levenni a kötelező olvasmányok listájáról. Például Jókai Mór Az arany ember című regényét a nőalakok ábrázolása miatt.

 

Nem azért, mert megfellebbezhetetlenül igaza lenne abban, amit mondott (problémásnak látja, hogy a regényben Tímea bár nem szereti a férjét, de engedelmesen szolgálja egy rossz szó nélkül, Noémi meg mindig csinosan várja a szigeten csak néha felbukkanó férfit, miközben örömmel osztozik Tímár Mihályon). Nem is azért, mert feltétlenül le kellene venni Jókai regényét a kötelezők listájáról, vagy a Bárány Boldizsárt az alsósoknak ajánlott listáról, szintén a nőábrázolás és a gyerekverés természetesnek mutatása miatt. Nem is azért, mert ne lenne szabad bárkinek is Jókait vagy Szabó Magda meséjét olvasnia.

Hanem azért, mert azzal, hogy a közösségi média is felkapta Tóth Krisztina mondatait, hirtelen mindenki az irodalomoktatás egyik fontos kérdéséről, a kötelező irodalomról beszél, ráadásul egy újszerű szempontból.

Évtizedek óta megy a vita Magyarországon arról, hogy a fiatalok olvasóvá, gondolkodóvá neveléséhez megfelelőek-e azok a könyvek, amelyeket kötelezően el kell olvasniuk, mielőtt leérettségiznek, egyrészt azért, mert ez a lista évtizedek óta alig változik, másrészt azért, mert ha változik, annak mostanában gyaníthatóan inkább politikai, mintsem irodalmi vagy pláne pedagógiai okai vannak. Hogy a vita finoman szólva is döcögősen megy, annak az az egyik oka, hogy sokan összekeverik a kanonizált regényeket egy több ezer éves dór oszloppal a múzeumkertben, amihez ha hozzányúlnak, az maga a véres barbarizmus, az olyan, mint vésővel karcolni bele a kőbe, hogy IT JÁRTTAM LACI, vagy egyenesen kidönteni, és dőltében szomorúan nézni a helyet, hol nemzet süllyed el.

De ez tévedés. A kötelező olvasmányok listájának, mint mindennek a művészetben, folyamatosan változnia kell. Természetesen az irodalom maga is folyamatosan alakul, új hangok, új irányzatok, új elbeszélésmódok, új témák jelennek meg, és mindez nem független az irodalmat körülvevő világ változásaitól: a kettő együtt mozog, mert befolyásolják egymást. Ennek a szigorúan vett irodalmi vonatkozásaival többé-kevésbé meg is békél a legtöbb ember, talán ma már kevesen mondanák, hogy mondjuk a posztmodernnek nincs helye az irodalmi kánonban, vagy hogy minden, ami az Íliász után született, az csak ilyen jampi hülyegyerekek próbálkozása, amiről majd az idő bebizonyítja, micsoda tünékeny hóbort is volt.

De a világ máshogyan is változik, és erre próbált meg rávilágítani Tóth Krisztina is. Biztosan jó, ha pusztán az elvitathatatlan irodalmi értékei miatt automatikusan szemet hunyunk afelett, hogy a dolgozatra megtanulandó dolgok mellett még mit ad át a legfogékonyabb korban lévő, saját világképüket épp akkor kialakító diákoknak egy-egy regény? Biztos, hogy a művészettörténeti jelentőség felülírja, hogyan tematizálja egy mű azokat a kérdéseket, amelyeket ötven éve még alig-alig tett fel valaki, a mai világban viszont már fontossá váltak? Ha azt mondhatjuk, hogy egyes irodalmi művek mára ilyen vagy olyan irodalomelméleti okokból kikoptak a kánonból, nem mondhatjuk azt is, hogy a világképük is lehet hasonlóan fontos tényező, mint mondjuk a nyelvezetük vagy a stiláris értékeik? Nem játszhatunk el a gondolattal, hogy a világkép nem tanórai, hanem „csak” praktikus, hétköznapi értelemben talán még fontosabb is egy fiatal olvasó számára, mint egy mű többi tulajdonsága?

Tóth Kirsztina
©

Vagy még tovább menve, egyáltalán mi a kötelező olvasmányok elolvastatásának célja: pusztán a műveltség növelése, vagy olyan muníció átadása, amelyet jó esetben nemcsak a dolgozatírás és az érettségi közben hasznosíthat valaki, hanem élete hátralevő hetven-nyolcvan évében is?

Mert aki valamiért nem tud azonosulni az olvasmányaival, az nem tudja igazán átélni az irodalmat, és aki nem tudja átélni az irodalmat, az nem tudja meg, mi mindent tud adni a művészet. És aki így jár, az örök életére szegényebb lesz.

Biztos, hogy olyan kérdések ezek, amelyeket nem érdemes legalább megvitatni, mielőtt szoborgyalázó vandálnak állítjuk be, aki felvetette őket?

Mert Tóth Krisztina gondolata a kötelező irodalom világképi alapú szelekciójáról pusztán ezekre a kérdésekre irányítja a figyelmet, nem pedig a művek értékére. Ami adott esetben kikerül a kötelezők listájáról, nem tűnik el a süllyesztőben, arról nem mondják ki ördögpatás bizottsági tagok, hogy rossz művek, és kész, sőt máglyára sem veti őket senki. A közoktatás tizenkét évében erősen véges mennyiségű könyvet lehet elolvasni, tehát valamilyen alapon muszáj szelektálni. Miért ne lehetne így is? Miért ne lehetne megnézni, mit közvetít egy irodalmi mű alapvető erkölcsi kérdésekről, és ezt is bevonni az egyik összetevőként a nagy számítgatásba?

Ha a művek társadalom- és világképéről is latba esne, akkor téma lehetne például az is, hogy a nőknek is joguk van többnek lenni a férfiak szótlan kiszolgálóinál.

Persze mindez valójában szándékos naivitás. Úgy teszek, mintha az embereket tényleg érdekelné az irodalom, és a kommentelők a hont kivont szablyával óvnák Jókai ellenzékétől és Az arany ember ellen áskálódóktól. Persze, hogy nem. Ez az egész egy saját farkába harapó kígyó, hiszen pont ugyanarról van itt szó, ami miatt évtizedek óta eredménytelen a kötelező olvasmányok és az alaptanterv szakmai alapú megreformálásának minden kísérlete.

Hogy pont az irodalom az, ami senkit nem érdekel az irodalmi kérdésekben.

©

Kutyaszart nem akkor tömködnek írók postaládájába, ha zavaros egy metaforája a novellájában, vagy ha egy igazán dühítő képzavar került egy versébe. Hanem akkor, amikor az irodalom nem több, mint bunkósbot, amivel a politikai meggyőződést lehet beleverni a másikba. Amikor Jókait nem azért szeretik vagy nem szeretik, mert jók vagy nem jók a regényei, hanem azért, mert az adott politikai meggyőződés nem engedheti meg a nemzeti értékekről való vitát, vagy a múlt bármilyen aspektusának újraértékelését, pláne, ha ez az aspektus netán eltér a politika által kijelölt irányvonaltól. Amikor egy Nobel-díjas író szakmai(nak hazudott) megítélésének sincs köze a műveihez, csak az író nyilatkozataihoz, vagy netán a származásához.

Mert amíg Jókai és a többiek a politika játékszerei, addig itt nem lesz irodalmi vita, csak kutyaszar a postaládában.

VELETEK VAGYUNK – OLVASÓKKAL, ÚJSÁGÍRÓKKAL!

A hatalomtól független szerkesztőségek száma folyamatosan csökken, a még létezők pedig napról napra erősödő ellenszélben próbálnak talpon maradni. A HVG-ben kitartunk, nem engedünk a nyomásnak, és minden nap elhozzuk a hazai és nemzetközi híreket.

Ezért kérünk titeket, olvasóinkat, hogy tartsatok ki mellettünk, támogassatok bennünket, csatlakozzatok pártolói tagságunkhoz, illetve újítsátok meg azt!

Mi pedig azt ígérjük, hogy továbbra is minden körülmények között a tőlünk telhető legtöbbet nyújtjuk a számotokra!
Betonfalat emeltek közvetlenül a partra az agárdi szabadstrandon

Betonfalat emeltek közvetlenül a partra az agárdi szabadstrandon

Az autós szimulátorozás lesz az egyik versenyszám a virtuális olimpián

Az autós szimulátorozás lesz az egyik versenyszám a virtuális olimpián

Két tekercs kormányra akasztott szigetelőszalaggal iktatták ki a Tesla Autopilot védelmi rendszerét – videó

Két tekercs kormányra akasztott szigetelőszalaggal iktatták ki a Tesla Autopilot védelmi rendszerét – videó