Tompa Andrea új regénye nem egyszerűen jó, de a világ is jobb lesz tőle
A Sokszor nem halunk meg nem csak az év egyik legjobb című regénye, de igazi, súlyos nagyregény – nem a hossza miatt. Erdély történetének megrázó, kevésbé ismert részei, igazi emberi sorskérdések, gyönyörű gondolatok és izgalmas történet: megéri elolvasni. Kritika.
Csak tudnám, mért imádkozzak. Hogy ott legyen még a mamánál, vagy se.
Nem kevés ilyen gyönyörű mondat van Tompa Andrea új, ötödik regényében, a Sokszor nem halunk meg-ben. Vagy inkább gyönyörű helyzet, már ha a gyönyörűbe belefér az is, amitől összefacsarodik a szív. A mondat persze csak akkor érthető és átérezhető, ha ismerjük a regény alapszituációját: a csecsemő Matildot csak ideiglenesen neveli a két kolozsvári munkás, Erzsi és férje, Feri. Egy zsidó pár bízza rájuk 1944-ben, a kolozsvári gettósítás kezdetén, hogy vigyázzanak rá, amíg vissza nem jönnek. És Erzsi próbálkozik nem nagyon megszeretni a kislányt, hiszen akkor még azt hiszi, a valódi szülei bármikor visszajöhetnek érte. És ahogy egyre kevésbé sikerül betartania a maga elé kitűzött feladatot, úgy fogalmazódik meg benne a fenti, feloldhatatlan kérdés, amire csak olyan válasz adható, amelyet ezért vagy azért, de szégyell az ember. Szégyelli, hogy a régóta meddőn vágyott saját gyerekkel járó boldogság ára a másik ember halála. Szégyelli, hogy ha nagy boldogan megtörténik a szülőkkel való újraegyesítés, akkor igenis ott fog motoszkálni benne, valahol hátul az agyában a vállalhatatlan gondolat, hogy talán mégiscsak jobb lett volna, ha…
Mindezt persze Tompa Andrea nem írja le, mert tudja, hogy nem kell mindent kimondani. Jobb, ha inkább egy mondatban sűrűsödik össze az összes dilemma, mert akkor a mondat teleszívja magát, és magával húz minket a mélybe. Mi pedig pont azért olvasunk ilyen regényeket, mert szeretjük, ha valaki a mélybe visz, így, praktikus kockázat nélkül, miközben a testünk a felszínen marad.
Görög drámába illő alapszituáció már az is, amit ez az egyetlen felvetés képvisel, és ezt lehetne mondani rá akkor is, ha nem tudnánk, hogy a regény egyébként nagy örömmel játszik el a valódi görög drámák szituációival. Hiszen Matildból felnőttként színész lesz, természetes, hogy megismeri az Oidipusz király és az Antigoné tragédiáit. Ez a két színdarab – meg egy kicsit az Anne Frank naplóiból készült drámák – egyébként is folyamatosan párbeszédben állnak a Sokszor nem halunk meg-gel, Matild életével. A szüleit nem ismerő Oidipusz, a holtaknak végtisztességet adni akaró Antigoné, aki nem akarja, hogy egy háború halottaira méltatlanul gondoljunk, az ártatlan zsidó lány, Anne Frank, akinek sorsáról a történelem hozott ítéletet. És Tompa nagyszerű abban, hogy az így, egy kritikában pár mondatba sűrítve teljesen evidensnek tűnő párhuzamokat, utalásokat úgy írja bele a szövegbe, hogy az a lehető legtávolabb álljon a szájbarágástól. Ha nem akarom, észre sem kell vennem a metaforákat, a történet anélkül is működik.
Csak hát ez a regény sokkal több, mint történet.
Tompa Andrea egyik legfontosabb módszere a szövegben a némaság, az elhallgatás; a Sokszor nem halunk meg a hiányok könyve. A történet szintjén a biológiai szülők hiányáé, a kolozsvári, erdélyi zsidóké, a történelmi igazságosságé. És Tompa úgy formálja, úgy hajlítja kedvére a nyelvet, ahogyan a filmesek képi eszközökkel tudják szolgálni a hangulatot, egy fullasztó szituációiét például szűk szobákban felvett közelikkel. Tompának mindezt a nyelvvel kell megteremtenie, és csodálatos végigkövetni, mennyire jól sikerül neki: a hiány nemcsak a történetben lesz ott, de a mondatok mögött is, a felszín leírásaiban, ami mögött sosem túl egyértelműen megválaszolható kérdésként mindig ott a mélység, a meg nem magyarázott tettekben, a szavakkal ki nem fejtett dacban. És az élettel meg nem töltött életekben.
Mert egyfajta sorstalanságról szól ez a regény, csak ez a cím már foglalt volt, és persze nem is olyan értelemben, mint Kertész Imrénél (bár akadnak hasonlóságok). Nevezzük akkor mondjuk arctalanságnak, ahogy Matild is maszkban játssza el utolsó nagy, önmagával, saját életével, származásával és mindenekelőtt a hiányaival szembenéző szerepét, Oidipuszt (igaz, a maszk idővel elkezd lehámlani róla). „Ha nézel, tudom, hogy ki vagyok” – mondja egy ponton az anyjának szöveggyakorlás közben. Matild állandó problémája, identitáskérdése, hogy ki is ő valójában; a színészetéről is többször elmondja, azért szeret játszani, mert olyankor legalább tudja, ki is ő éppen. Máskor nem. Máskor még neve is több van: (nevelő)szüleinek Matyi, később öndefiníció alapján inkább Tilda, anyakönyvben Matild. Mintha maszk nélkül nem lenne arca.
Aki nem tudja, kinek a testéből és véréből származik, az végzetes, rettenetes hibát követhet el. De kinek a hibája? Ez a kérdés.
Így elemzi a könyvben a rendező az Oidipusz királyt. Vagy inkább a Sokszor nem halunk meg-et. Tényleg, kinek a hibája? Ki tette velünk, hogy nem tudjuk, honnan jövünk? Ki tehet arról, hogy nem beszélünk a múltunkról? A holokausztról – Tompa több interjújában utalt rá, mennyire feltáratlan terület az irodalomban az erdélyi, romániai magyar holokauszt –, az abban való részvételről, Trianonról, az előző rendszerről, a háborús fasizmus után továbbélő, visszatérő hétköznapi fasizmusról? Kik vagyunk, ha nincs jól ismert, feldolgozott, megértett múltunk? Milyen végzetes hibákat követünk el, ha nem ismerjük meg, honnan jöttünk? Ha nem adunk arcot minden elmúlt életnek, és ezáltal saját magunknak?
Aligha véletlen az is, hogy az Oidipusz király előtt a felnőtt Matild másik nagy szerepe egy holokausztnaplóból készült monodráma (Rózsa Ágnes valóban kiadott Jövőlesők. Nürnbergi lágernapló, 1944–45 című memoárját adaptálja színpadra a regény szerint): mert ezeket a történeteket muszáj elmesélni. Megáll a világ, ha nem mesélik el. (Tompa Andrea, egykori színikritikus, a Színházi Kritikusok Céhének korábbi elnöke ezzel egyébként mintegy mellesleg mintha a színház, a jó színház értelmét is megfogalmazná.) Az „ismerd meg önmagad” szintén görög eredetű mondása egyébként nem szerepel a regényben. Vagy legalábbis konkrétan leírva nem szerepel.
A Sokszor nem halunk meg tehát nem azért nagyregény, mert hatszáz oldalas, az csak egy véletlen körülmény. Azért nagyregény, mert felvetései az emberiség, az emberség legnagyobbjai; ilyenformán talán lehetne azt is mondani, hogy ez a 2010 óta regényeket író szerző eddigi főműve, ha lenne értelme egymáshoz méricskélni a könyveket a műveit, de persze nincs. Miközben ez, a sorskérdések értő, elgondolkodtató, kifejező és egy súlyos, okos, izgalmas történeten keresztül való megírása csak egy része annak, amitől a regény jó.
Jó még a nyelvtől is, amely úgy idomul az épp követett szereplőkhöz, mint Tilda arcához a gipszmaszk: a négy részből álló, egy életút négy szakaszát bemutató szöveg első felvonásában, amikor még a kisgyerekre vigyázó Erzsi és Feri a főszereplők, a regény nyelve ízes, zsíros, mint a szalonna, emlékeztet az úgynevezett „erdélyies” beszédre, de persze nem egyszerű lingvisztikai gyűjtésről van szó, hanem irodalmi, kreált nyelvről, amit ma mintha egyre kevesebb író használna, pedig Tompa tökéletesen megmutatja, mekkora élvezetet jelenthet, ha egy szövegben nemcsak a történet, a jellemek, a cselekmény visznek magukkal, de a nyelv is önmagában. (Érdekes, mennyire rímel egymásra az utóbbi időszak másik nagy regényszenzációja, Visky András Kitelepítése és a Sokszor nem halunk meg, noha nyilvánvalóan teljesen véletlenül jelentek meg időben ilyen közel egymáshoz: mindkettő költői nyelven beszéli el a második világháború utáni Erdély kevésbé ismert történeteit.)
Ugyanakkor, nem mintha ne lenne elég az is egy remek regényhez, nem is csak a fentiekről szól a könyv, de még annyi minden másról is. Főképp arról, mi teszi a családot.
A Sokszor nem halunk meg korántsem csak holokauszt- vagy diktatúraregény, de a valaha volt egyik legszebb mű az örökbefogadásról,
amely ebben a történetben persze nem a szó mai értelmében történik, de ez teljesen mindegy, attól még ugyanúgy szól arról is. Mindvégig olyan finomak az Erzsi, Feri és a csecsemő viszonyáról szóló mondatok, mint a simogatás, noha persze Tompa ebben a szakaszban is épp úgy a hiány nyelvét használja, mint máskor, nemhogy a szeretet szó nem hangzik, de annál sokkal kevésbé pátoszosak sem, csak hétköznapi cselekvések leírásai szerepelnek a szövegben, etetések, mosdatások, ajándékozások, orvoslátogatások. De Tompa tud teremteni a hiánnyal, egy idő után már csak a le nem írt szavakat olvassuk, abból pedig igenis a szeretet áll össze. És akkor erre felteszi a koronát jó négyszáz oldallal később egy épp csak odavetett történet arról, hogy Erzsi, csak hogy megnyugtassa a síró gyereket, „csecsre tette” őt, pedig tudta, hogy hiába, hiszen nem ő szülte, a tejet adó mellek is a hiány részei voltak. És mégis. Igenis megjelenik pár csepp tej.
Mert anyává, szülővé nem csak szüléssel válhat az ember.
Ha semmi történelem, semmi görög dráma, semmi sorstalanság nem lenne a regényben, és csak egy karcsú füzet lenne erről, örökbefogadásról és a család jelentéséről, a Sokszor nem halunk meg már akkor is nagyszerű mű lenne.
Különben is: a legelső bekezdés utolsó mondata az a pszichológiai alapvetés, hogy „négyéves koráig elfelejt mindent” a gyerek úgyis, csak a tiszta lapot fogja látni. Csak hát senki sem születik tiszta lappal, a múltunk, a felmenőink, akár az országunk múltja megannyi lapot teleírt, csak ezeket nem látjuk. Matildnak a tizenhatodik születésnapján mondják el, honnan jön, számára ez tépi fel a többit borító, tiszta lapot. De hát minden ilyen regény is feltép egy-egy tiszta lapot az olvasóiban, hogy jobban lássuk, mi van alatta. („Csak” technikai bravúr, de még így is megindító, hogy az adott mondatot felidézve épp Matild negyedik születésnapján ér véget az első rész.)
Az örökérvényű kérdések mellett ugyanakkor felfedezni a mát is a szövegben, szubtilis módon persze, talán nem is volt ilyen szándéka Tompának. Az 1944-ben kezdődő történet fontos része a világháború és a népirtás utóélete is; megrázóak például a bábák által elkövetett, széles körben kevéssé ismert borzalmak leírásai, még ha némiképp ki is ugranak a szövegből, érezni rajtuk a direkt ismeretterjesztés könnyedén megbocsátható szándékát. Hangsúlyosan jelen van a régi bűnök új rendszerekbe való átmentésének kérdése, és az olyan, fasizmusról szóló mondatok, mint hogy „Amelyik írta az újságot s hergelt, hát annak mondta valaki, hogy bűnös? Ezek itt mászkálnak mind, egy hajuk szála nem görbült”, ma valahogy keserűen aktuálisnak hangzanak.
És még színháztörténetként is olvasható a regény egyik-másik része, kolozsvári, erdélyi színháztörténetként és a mai rendezői színház előzménytörténeteként is. Marina Abramović performanszművész egyik triptichonja A hang, Az emlékezet és A test felszabadítása, amelyekben a szerbiai születésű művész úgy szakít végleg hazájával, hogy addig kiabál, amíg el nem megy a hangja, addig sorol szerb szavakat, amíg már nem jut eszébe több, és addig táncol, amíg a kimerüléstől el nem ájul. Ha akarjuk, akár hasonlóképp is olvashatjuk a színikritikusi pályával az írás miatt szakító Tompa Andrea színházi regényét: a színházi írással való utolsó, monumentális leszámolásnak.
Persze ez csak mellékkörülmény, az író ars poeticája a szövegben máshogy szerepel – persze csak az olvasó nevezi annak, nem a szerző. Szintén az Oidipusz király elemzésében hangzik el, hogy az egész történet csakis azért nyerhetett jelentőséget, mert a cselekmények nem maradtak titokban.
A tanúk nagyon fontosak. Ha nincsenek tanúk, nincsen történet
– írja Tompa. És igaza van. Az olyan tanúk, mint Tompa Andrea regényének elbeszélője, nagyon fontosak. Jobb lesz általuk a világ. Úgy irodalmi, mint emberi értelemben.
Jelenkor Kiadó, 2023, 588 o., 5999 Ft
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
