Farokcsóválásból jeles – az új Superman-film kritikája

Nem jegyzik a történelemkönyvek, de Superman már a szocialista blokkban komoly bomlasztó tevékenységet végzett. Arról a mai napig folynak viták, hogy a hidegháborút egyedül nyerte-e meg, vagy voltak azért segítői, de azok az alsósok, akik Supermannek akartak öltözni a késő Kádár-kori iskolai farsangokon, már a nyolcvanas évek elején tudták, hogy a rendszer tarthatatlan.

Ez nem holmi szóbeszéd, a saját példánkkal tanúsíthatjuk, hogy így volt.

Egészen biztos, hogy Superman kívül hordott piros alsónadrágja is hozzájárult a rendszer bukásához. A nyolcvanas évek első felének szocialista Magyarországán nem létezett kívül hordható piros alsónadrág, e keserű kiskereskedelmi ténnyel pedig minden magyar család kénytelen volt szembenézni, ahol olyan akaratos gyermek cseperedett, aki nem pártitkárnak vagy munkásőrnek, hanem mindenáron Supermannak akart öltözni farsangkor.

A rendszert felkészületlenül érte, hogy a piros alsónadrág országos hiánya miatt épp egy teljes generáció ábrándul ki a legvidámabb barakk hamis illúziójából.

Mert milyen vidám barakk az olyan, ahol nem lehet piros alsógatyát kapni? Olyan alsót, amit a tanuló ifjúság a Jugóból becsempészett képregények és az illegálisan másolt, hangalámondásos Christopher Reeve-filmek Supermanjén láthatott.

Superman nemcsak mindannyiunk jobbik énje, de repül is, és ez a tulajdonsága, a digitális trükkök árlistáját nézve, még a lelki nemességnél is költségesebb. Már csak a beszállítói árak miatt is egy Superman-filmnek mindenkinek a kedvében kell járnia, ha vissza akarja hozni a költségeit, ne feledkezzünk meg hát azokról sem, akikből a késő Kádár-kori piros alsónadrághiány csinált gyerekellenállót. Az ő rehabilitálásukról is szól minden új Superman-film.

Meg persze arról is, hogy sikerül-e az előző Superman-filmek hibáit jóvátenni. Ez még önmagában nem egy nagy fegyvertény, pusztán abból, hogy egy csomó rubrikát kipipáltunk és elvetettünk mindent, amit Bryan Singer és Zack Snyder a DC legértékesebb szellemi tulajdonával elkövetett, még nem következik, hogy a végén egy épkézláb filmet kapunk.

Egy dolog biztos csupán: bárki bármivel próbálkozik, az eredményt így is, úgy is Richard Donner szent és sérthetetlen, 1978-as Supermanjéhez fogják hasonlítani.

És addig, amíg nem áll elő az a színész, aki ugyanolyan természetességgel viseli Superman híres, homlokba hulló hajtincsét, mint tette azt Christopher Reeve ’78-ban, a méricskélésnek nem is lesz vége.

Rachel Brosnahan (Lois Lane) és David Corenswet (Superman)

InterCom

A tincs kötelességszerűen kunkorodik James Gunn filmjében is. David Corenswet elég magas értéket ér el a Reeve-skálán, hogy ne lehessen egy legyintéssel szereposztási tévedésként leírni. Repkedő istenként és újságírói fizetésből élő emberként is elmegy. A Superman-filmek újságíró-ábrázolásáról külön fejezetet lehetne nyitni, de ez mellékszáll, a lényeg, hogy Corenswet akkor sem kínos, amikor vörös sugarakat lövell a szemeiből, és akkor sem kell színésztanárt hívni, amikor bolondosan bénázó (újságíró)énje, Clark Kent kerül előtérbe. Rendben van az is, amikor az örök szerelmi szállal, Lois Lane-nel (Rachel Brosnahan) járja a screwball komédiák alaplépéseit, párkapcsolati adok-kapokjuk egy fokkal jobb is, mint amikor Thor csajozik, vagy a Hulk fejezi ki az érzéseit.

Az igazi románc azonban nem férfi és nő, nem isten és ember, hanem szuperhős és kutya között szövődik. Nem várt fordulat, főleg nem egy Superman-filmtől, hogy a nézők átélhetik mindazt az édes kínt, amit csak egy frissen örökbe fogadott eb tud az álattartásban járatlan gazdájának okozni. Az új Superman-film legfőbb igazsága, hogy egy zabolátlan négylábút akkor is nehéz leültetni, ha történetesen egy repülő ember viseli a gondját.

Superman

Warner Bros. – DC Studios – The / Collection ChristopheL via AFP

Krypto, a szuperkutya már az előzetesekben is szerepelt, nem is a megjelenése meglepetés, hanem hogy milyen kitartóan idézi meg a film a Kántor nyomoz feledhetetlen kettősét: Madaras Józsefet és a híres magyar rendőrkutyát.

James Gunn nem egyszer elmondta a Superman reklámhadjárata során, hogy a saját mentett ebe miatt lett Superman kutyás képregényhős; amit a vásznon látunk, azt nagyrészt az ő örökbefogadott kutyája, Ozu ihlette.

Ebből két dolog következik: az egyik, hogy Gunn nagyon jó kutyanévadásban (ebben a mezőnyben Esterházy Péter is szép eredményeket ért el Umberto nevű kutyájával), a másik, hogy nemcsak a vörös lézer, de Gunn kutyaszeretete is süt a filmből.

Igazán nagy kár, hogy ez az egyetlen személyes vonása az új Superman-filmnek, amiről mostanra csak az nem tudja, hogy egy új képregényhős korszak nyitánya akar lenni, akinek jobb dolga is akad, mint hogy hollywoodi híreket olvasgasson a reggeli kávé mellett. Korszakot zárni nem nagy ügy, azt mindenki tud, és hát ki ne zárta volna le könnyűszívvel, amit a DC művelt az előző érájában. A korszaknyitás már macerásabb dolog, ide nem elég egy-két kósza ötlet, valami vízióféle is kell, hiszen nemcsak egyetlen filmről, hanem egy sor másikról is szó van, amelyektől nem kevesebbet vár a (DC-t birtokló) Warner vezetése, mint hogy elhozzák majd a szuperhősfilmek újabb aranykorát

Superman és Lois

Warner Bros. – DC Studios – The / Collection ChristopheL via AFP

Épkézláb Superman-filmet csinálni korszaknyitási kényszer nélküli is istenkísértő vállalkozás, már a kívül hordott piros gatya dilemmája is meghaladja a legtöbb kreatív elme képességeit, kész csoda, hogy ilyen nyomás alatt James Gunn végül nem vallott szégyent, sikerült egy teljesen átlagos szuperhősfilmet összehoznia.

Hogy ez sok vagy kevés, döntse el mindenki maga, egy biztos, hogy Gunn-nál jobban csak kevesen ismerik a műfaj trendjeit a hollywoodi fejesek közül. Ilyen például, hogy az összeomló metropoliszok látványától ma már senki sem nyeli félre a popcornját, vagy az, hogy a CGI-ütközeteknek soha nem volt rendes súlya, és most sincsen. Ha pedig nincs a filmnek rendes főgonosza, és e mostani Lex Luthorban nincs semmi fenyegető (már megint egy frusztrált yuppie a frusztrált yuppie-k hosszú sorában), azt nem pótolja az sem, ha szuperhősből vagy fél tucat van.

Superman szövetségesei

Warner Bros. – DC Studios – The / Collection ChristopheL via AFP

A humorát ismerve – és ebből megcsillogtat egy keveset most is – Gunn biztosan egyetértene azzal, hogy szuperhősfilmet készíteni nem agysebészet, nem olyan bonyolult ez, mint amilyennek tűnik, A galaxis őrzőivel neki is sikerült egyszer valami viszonylag eredetit és szórakoztatót összehozni. De nem árt, ha a megbízó megbízik a megbízott művészben.

Gunn ezúttal sajátos helyzetben volt: ő a megbízó és a megbízott is. És a DC Studios kinevezett vezéreként mintha nem bízott volna eléggé a Superman megrendezésére kijelölt rendező fantáziájában. A sajátjáéban.

De az is lehet, hogy a nagy kutyázás közepette máshol jártak a gondolatai. Az vesse rá az első követ, aki még sosem feledkezett bele egy több órás botdobálásba. Talán a korszaknyitás kényszere, talán Ozu nevű kutyája az oka, hogy a DC új Supermanje úgy fest, mint azok a filmek, amiket a Marvel gyártott egy-két éve, amikor már látszott, hogy kezdenek kifogyni az ötletekből.

A második aranykor küszöbén a DC csinált egy korrekt, közepes Marvel-filmet. Nincsen ebben semmi kivetnivaló.