15 éves a zenekar idén, a 7. nagylemezetek jön ki most. Változott valamiben a zenéhez való hozzáállásotok?
Csordás Zita: Nem annyira, maximum annyiban, hogy milyen hangszereket használunk.
Balogh Gallusz: Amikor elkezdtünk együtt zenélni, fogalmunk se volt, hogy mit csinálunk, csak csináltuk. Most se tudjuk annyira, továbbra is intuitívan írjuk a dalainkat, de 15 év alatt valamennyi tudást felszedtünk azért, és kialakult közöttünk Zitával egy nagyon erős összhang. Plusz lett körülöttünk egy zenekar, akik szerencsére tudják is, hogy mit csinálnak. De lényegében nem változott semmi.
Cs. Z.: Meg mindig van legalább egy ember a zenekarban, aki tényleg tud zenélni. (nevet)
Érzékeltek fejlődési ívet a zenekar karrierjében?
Cs. Z.: Igen, én érzek fejlődést, bár mi mindig is nagyon lassan haladtunk előre. Van egy fix rajongótáborunk, akik tényleg nagyon szeretnek minket, meg most nagyon örülnek, hogy magyar nyelvű számokkal fogunk kijönni – szerintem ez tetszeni fog azoknak, akik a „régi” Mayberiant szeretik. Mindenfélékkel kísérleteztünk eddig is, szépen lassan változunk, a saját kis zenei utunkon haladunk előre.
B. G.: Igen, de a számok írása az ugyanaz, mint 15 évvel ezelőtt – azzal a különbséggel, hogy akkor nagyon sok időnk volt. Most ugyanúgy átmegyek Zitához számot írni, csak most már mind a ketten nagyon fáradtak vagyunk a munka után: együtt a két utolsó megmaradt agysejtünket összerakjuk, és valahogy születik egy szám.
Csordás Zita és Balogh Gallusz
Cabrera Martin
Zenei inspirációitok között említettétek a 80-as évek magyar alternatív zenéjét, a Trabantot, a Balatont vagy a Kontroll Csoportot, de az angolszász posztpunk hatása is megfigyelhető a dalaitokban. Miket hallgattok mostanában?
B. G.: Erre én mindig a The Cure-t mondom. Nem nagyon hallgattam új zenét az utóbbi pár évben – egyszerűen nem találtam olyat, ami illene a hangulatomhoz.
Cs. Z.: Én szoktam keresni zenéket, újakat, legalábbis nekem újakat. Mostanában tökre rámentem a minimál hangzású szintis zenékre – tetszett, hogy kb. három hangból vannak összerakva ezek a számok.
Előbb jött nálatok a képzőművészet iránti érdeklődés, a Kisképzőben ismerkedtek meg. Továbbra is van még közötök a képzőművészethez, vagy teljes mértékben a zenében élitek ki magatokat?
B. G.: Én újra elkezdtem vele foglalkozni valamiért pár éve, pont most nyílt egy kiállításom. Fura volt belevágni ebbe, és megint egyedül dolgozni valamin. Egyébként együtt jártunk még a Képzőre is, csak Zita lediplomázott, én meg nem.
Cs. Z.: Mégis neked van kiállításod. De most újra ihletet adtál, én is úgy érzem, hogy csinálnék egy kiállítást. Mindig azt éreztem, hogy nekem nincsenek jó ötleteim, meg béna is vagyok, meg hogy egyébként kit érdekel ez az egész.
Sőt, eljutottam odáig, hogy festeni sem akartam már, mert azt éreztem, hogy ez igazából csak felesleges szeméttermelés. Arra jutottam, hogy amikor az emberiség már nem lesz, akkor majd ott lesznek ezek a dolgok, amik vagy lebomlanak vagy nem, ott lesznek ezen a bolygón, de minek?
Szóval a végén már papírra rajzoltam, mert tudtam, hogy az biztosan lebomlik, és évek múltán nem fog semmilyen kárt okozni a környezetben, míg egy olaj- vagy akrilfestmény igen.
Egy korábbi interjútokban azt mondtátok, hogy nektek nehezebb magyarul frappáns, jó szöveget írni, angolul sokkal könnyebben megy. Miért lehet ez szerintetek?
B. G.: Az angol nem az anyanyelvünk, és bár jól beszélünk rajta, de még mindig valamilyen szinten misztikus, meg jól hangzik. Amikor viszont az elmúlt években néha magyar szövegekkel próbálkoztam, minden olyan profánul hangzott, amit leírtam, hogy 1-2 szó után abbahagytam.
Úgy éreztem magam, mint akire a sötétben hirtelen rávilágítanak egy nagyon erős reflektorral. Lehet, hogy nem álltam készen rá, hogy szembesüljek azzal, amit leírnék.
Cs. Z.: A magyar nyelvnek van egy tök más lüktetése, meg sokkal hosszabb szavak vannak benne. Az angollal ilyen szempontból sokkal egyszerűbb dolgozni, a rövid szótagok miatt.
Ehhez képest az új lemezeteken minden szám magyarul hallható. Mi változott?
Cs. Z.: Belekényszerítettük magunkat, mert annyira sokan mondták, hogy „de hát miért nem magyarul írtok?” Most egyébként azt érzem, hogy nem is esne jól angolul szöveget írni.
B. G.: Én is azt érzem, hogyha most megpróbálnék angolul írni, akkor az nem menne. De szerintem nem belekényszerítettük magunkat, mert nagyon régen megvolt bennünk ez az igény, csak eddig valamiért nem sikerült.
Cabrera Martin
Hogy néz ki a dalszerzés folyamata? A szöveg vagy a zenei alap jön először?
Cs. Z.: Azt szoktuk csinálni, hogy vannak a szövegeink, meg vannak a zenék, általában a Gallusz szokta írni őket, és ezeket összepasszítjuk. Nem igazán szoktunk olyat csinálni, hogy szövegre írunk zenét.
B. G.: Most annyiban volt más, hogy majdnem az összes számnál mind a ketten szövegírók vagyunk. Egyszer vagy kétszer volt csak ilyen korábban, de nekem tetszik ez az irány, mert azért van különbség a szövegírói stílusunkban, és szerintem érdekes, ahogy ezek egy dalon belül összefonódnak, főleg, ha van bennük valami véletlen átfedés, mint az új lemez kezdődalában, ami nekem is csak utólag tűnt fel.
Új albumotok nyitószámában, a Szuperholdban szerepelnek a következő sorok: „Már nem álmodom semmiről, csak vagyok, de nem létezem, még lélegzem, de nem hagyok nyomot.” Depressziós fásultság ez? Sztoikus belenyugvás a dolgok rendjébe?
Cs. Z.: Mindegyik, igen, de közben meg az a furcsa, hogy úgy érzem, ebbe nem vagyok hajlandó belenyugodni. Meg akartam nyugtatni magam, hogy
el kell fogadni, hogy ez az élet rendje, hogy nem leszel örökké fiatal, és hogy egy ponton túl talán már nem fogsz számítani, ahogy a gondolataid sem. Másrészt viszont azt érzem, hogy még olyan sok minden van bennünk, amit el kell mondani.
Korábban is visszatérő motívum volt nálatok az álom, álmodás, mind a szövegekben, mind a zenei hangulatban. Erre az albumra ez még inkább jellemző: a vérhold, szuperhold visszatérő említése az álmatlan éjszakai nyugtalanság hangulatát árasztja.
B. G.: Na, ezt akartuk, hogy mindenki legyen még nyugtalanabb ebben a…
Cs. Z.: Ebben az amúgy is kurva szar világban, igen.
„Ki tudja, hogy meddig lélegezhetek még, ki tudja, hogy meddig lélegezhetünk még” – hangzik az új lemezetek Kugku című dalában. Személyes egzisztenciális szorongás párosul itt valami kollektív, társadalmi rossz közérzettel? Van bennetek olyan érzés mostanság, hogy a szűkebb vagy tágabb környezetetekben elfogyott a levegő?
Cs. Z.: Abszolút. Iszonyú rossz dolgok folynak a világban, olyan, mintha egyre több nagyon rossz dolog történne egyidőben. Ráadásul olyan vezetők vannak most mindenfelé, akik egymást kézen fogva taszítják bele a pusztulásba a bolygót, és nem értem, hogy ez hogy lehet.
Sokszor azt érzem, hogy a férfiak farokméregetése teszi tönkre a világot. Tök jó lenne olyan női vezetőket is látni, akik nőként vezetnek, és nem férfiak akarnak lenni egy ilyen világban.
Itthon meg… meddig lehet ezt csinálni, és meddig kell még így élnünk, és kell-e így élnünk? Azt hiszem, én talán azzal tudok a legtöbbet tenni, ha élek a jogommal, amivel ezt a rendszert leválthatom.
Felcsendült már esetleg Mayberian koncerten is az idei nyár legnagyobb slágere, a mocskos Fidesz?
Cs. Z.: Igeeeen! Szegeden játszottunk, a Tiszán, egy hajón. Barkóczi Noémiékkel játszottunk együtt, és Noémi bemondta, hogy „itt nézzük a Dunát… basszus, a Tiszát”, én meg utána nem is tudom, mit mondtam, nem azt, hogy áradjon a Tisza, de valami hasonlót sikerült – és ekkor valakik rákezdtek a „mocskos Fideszre”. Pedig abszolút nem akartam a Tisza Pártot belekeverni ebbe a buliba. Nekem fel se tűnt, hogy elkezdték, Bene, a szintisünk utólag mondta, hogy ez történt, de abszolút nem bánom.
Egyébként még ennek a lemezírós körnek az elején írtam egy dalt tired (fáradt – a szerk.) munkacímmel, ami arról szólt, hogy elegem van, elfáradtam a politikától, attól, hogy nem tudom, meddig fog még ez tartani. Persze biztosan jogosan érhet minket a kritika, hogy nem élünk a nyilvánosság adta véleményformáló lehetőségeinkkel, de a mi zenei attitűdünk nem ilyen.
B. G.: A zenélés nekünk inkább egy menekülés ezek elől a dolgok elől, és ezért nem szeretnénk belekeverni azt, ami elől menekülünk.
Meséljetek kicsit a Fák közt számhoz készített videóklipről. Zita korábban azt mondta, hogy az egészet egy hangulat inspirálta, „hogy itt a vég, hogy szellem akarok lenni.”
B. G.: Az a baj, hogyha valaki klipet akar forgatni, akkor egyből az jut eszébe, hogy ki kell menni az erdőbe, ott valamit csinálunk, és akkor jó lesz. Legalábbis mi általában itt kötünk ki.
Cs. Z.: Én ott nőttem fel, amellett az erdő mellett. Leforgattuk, aztán nagyon sötét lett, és mondtam, hogy húzzunk innen, mert nagyon félek. Mi voltunk a szellemek, de én féltem. (nevet)
A legutóbbi albumotok óta változott a felállás, kik az új tagok?
B. G.: Múltkor jöttem rá, hogy minden egyes albumunkat más felállásban vettük fel, most sem törtük meg ezt a hagyományt.
Cs. Z.: Van az új basszusgitárosunk, Andrásfay Laura, aki egyébként a Csillagrablókban is benne van – ő az Árpit váltotta. Az új gitárosunk, aki a Gergőt váltotta, Bogdán Kata, az új szintisünk pedig Lits Benedek.
Cabrera Martin
Az A38 hajó színpadán, november 15-én mutatjátok be élőben az albumot. Meséljetek kicsit a lemezbemutatóról, mire számíthat a közönség, kikkel osztjátok meg a színpadot?
Cs. Z.: Hát, nagyon reméljük, hogy el tudjuk játszani a lemezt. (nevet) Úgy próbáltuk összeválogatni a velünk fellépő zenekarokat, hogy olyan tagok játsszanak bennük, akik valaha játszottak a Mayberianban is. Lesz Captain Average, amiben a Justin dobol, lesz Felső Tízezer, amiben a Gallusz gitározik, lesz kedd_estek (ex-cappuccino projekt), amiben én szintizem, lesz Csaknekedkislány, amiben Dorozsmai Gergő játszik, meg lesz Denevér is, ami az előző basszusgitárosunk, Árpi zenekara.
Az esemény beharangozójában olvasható, hogy ezen az estén megünneplitek „az elmúlást, a mindenség emlékezetéből való végső kitörlődést”. Ha az elmúlást, a nyom nélküli eltűnést ünneplitek, akkor szerintetek mi végre van a művészet – ha nem az örökhagyás vágya motiválja?
B. G.: Valamivel el kell ütni az időt. Igazából ez is csak egy indok arra, hogy lógjunk Zitával. Az elsődleges szempont nálam mindig is az volt, hogy ez egy jó kis régimódi móka legyen, aminek a melléktermékeként amúgy születik egy dal, aztán hogy később ezek ki is lesznek adva, és meg is hallgatják emberek, az már csak egy plusz tök király dolog.
Cs. Z.: Sokan úgy tartják, hogy a művészet halhatatlanná tesz az emberek világában. Szerintem ez az emberi társadalomnak az illúziója, hogy ezek a dolgok fontosak lehetnek, és természetesen, amíg létezünk, addig fontosak is. Ezek a dalok nyilván nem azzal a szándékkal készültek, hogy az örökkévalóságnak álljanak fenn, mint valami szobrok, hanem tényleg csak a saját menekülő útvonalaink. Nekem a festészetben mindig az volt a rossz is és a jó is egyszerre, hogy azt egyedül csinálom, zenekarban zenélni viszont másokkal kell, az egy közösségi tevékenység.
Ez egyszerre nehéz és felemelő dolog, ahogy a sok apró kis zörej és hang, amit kiadtok magatokból meg a hangszereitekből, az mind egy gyönyörű egységgé kovácsolódik – nagyon szeretem ezt az érzést. A létezés ünneplése az, hogy képesek vagyunk zenélni.
Itt lehet tehát meghallgatni az új Mayberian Sanskülotts-albumot, a Nem Álmodom Semmiről-t, első alkalommal a hvg.hu-n:
Az album október 17-től minden platformon elérhető lesz. A zenekar a lemezt november 15-én mutatja be az A38 hajón.
