Éva a lakóhely szerint illetékes SZTK-ba ment el orvoshoz bőrproblémájával. Bejelentkezett hasi ultrahangra, átesett nagylabor-viszgálaton, illetve tapaszokkal "dekorálták ki" a testét. Egy teljes munkanapja ment el a laborra, míg a tapaszok felhelyezése, ellenőrzése, levétele újabb egy-egy napot vett igénybe, majd felkészítették: az ultrahangnál – bejelentkezés ellenére – többórás a várakozási idő. Mivel ötvenes éveiben jár, fél munkahelye elvesztésétől, hiszen – az időközben kiderült – allergiája miatt már egy munkahetet hiányzott. Most úgy gondolja, megérte volna akár 40-50 ezret is kifizetni egy magánrendelőben.

Számos – a témával foglalkozó – fórumon egyöntetű a vélemény, miszerint a magánorvosnak azért fizetünk, hogy ne kelljen órákon át egy rendelőben várakozni, kulturált környezetben fogadjanak minket, illetve ha szükséges, az ellátásért akár a szabadidejét is feláldozza az orvos. Ám az sem mellékes, hogy sokak azt részesítik előnyben a választásnál, hogy a magánorvosi intézményekben elérhető a csúcstechnológia, a gyógyszerelés pedig nem függ össze a gyógyszergyártói lobbival. Annak ellenére, hogy a gyakorlat számtalanszor azt mutatja, gyakran kórházban, kórházi eszközökkel végzik az orvosok magánpraxiksukat, ugyanazokkal a gyógyszerekkel dolgozva.

Veszélyes beavatkozás. Mit látunk előre?

Túry Gergely

Jól példázza ezt Judit nevű interjúalanyunk esete is, aki terhessége alatt valemennyi vizsgálatnál fizetett szülész-nőgyógyászának, noha mindent állami kórházban végeztek, "magánorvosa" ugyanis ott volt főorvos. Ugyanúgy várakozott a többi pácienssel együtt, olykor egész délelőttöket,  s a "megkülönböztetés" csak azután következett, az ultrahangok és egyéb vizsgálatok során mindig azzal a kérdéssel indított a személyzet, hogy ki az orvosa. A fiatal édesanya úgy gondolja, megérte az anyagi áldozat, mert minden vizsgálata alapos volt, és minden kérdésére válaszoltak.

Nem kétséges tehát, hogy a magánorvosi ellátás igénybevétele már az alapellátásban is megjelenik: nem csak a szülész-nőgyógyásznak fizetünk a gondosabb vizsgálatokért, ugyanúgy megnyílik a pénztárcánk a házi orvosi, gyermekorvosi, fogorvosi rendelőben is. De a nem támogatott, nem engedélyezett eljárásokért, a nem-kötelező védőoltásokért is szívesen fizetünk, ahogy a finanszírozási korlátok miatt fenntartott műtéti/diagnosztikai várólisták elkerülése érdekében is magánrendelőhöz fordulunk. Vagy ahogy Gergely nevű interjúalanyunk jár el, aki bevalássa szerint csak szűrővizsgálatoknál fordul magánorvoshoz, mert úgy gondolja, a kezelésekben nem lehet nagy eltérés, de a betegségek feltárásában meg kell fizetni a "precizitást".

Az Oszágos Egészségügyi Pénztár (OEP) adataiból is világosan kiolvasható, mely területeknél választjuk nagy valószínűséggel a finanszírozott ellátást, minden más esetben könnyen előfordul, hogy magánrendelőben kötünk ki. Az állami kórházakat részesítjük előnybe közvetlen életveszélynél, család- és nővédelmi gondozásnál, illetve a kötelező védőoltások és szűrővizsgálatok igénybevételénél. Szintén az "ingyenességre" voksolunk az üzemi baleseteknél, foglalkozási megbetegedéseknél, rutinszerű ellátásoknál járó- és fekvőbeteg, illetve az ügyeleti ellátásban. Továbbá nem szívesen fizetünk a rehabilitációért, az ápolásért, és a hospicért sem, ahogy a nagyértékű, kiemelten nyomonkövetett ellátásokat – például transzplantáció, kemoterápia, külföldi gyógykezelés – is teljesen érthető módon tb-támogatással veszük igénybe. De mentésnél, járvány-, katasztrófaügyi ellátásoknál, illetve a célhoz kötött állapotfelméréseknél – mint például a járművezetési engedély, lőfegyverviselési alkalmasság, látlelet készítés – is ez a gyakori.

Noha mindenkinek megvan a magyarázata arra, hogy diagnosztikai eljárás (szűrés) vagy terápiás tevékenység (kezelés) során választ-e magánorvost, a válaszok zöme a betegbiztonság kérdésére vezethetők vissza. Az Egészségügyi Minisztérium (EüM) betegbiztonsági tájékoztatója leszögezi, hogy a magas színvonalú egészségügyi ellátáshoz való hozzáférés az egyik alapjog az európai unió és polgárai számára. Ennek megfelelően a betegek – mint az egészségügyi szolgáltatások igénybe vevői – jogosan várják el, hogy a szolgáltatók mindent megtegyenek biztonságukért.

A beteget megillető biztonság kérdésköre nem csak a baleset, műhiba, gyógyszerelési tévedés, mulasztás tartozik, hanem az ellátás, illetve a felvilágosítás hanyagsága is, azaz, ha az ellátás vagy a felvilágosítás nem felel meg egy olyan ellátási szintnek, amely minden esetben kijár a páciensnek. Ám a tapasztalatok szerint a beteg számára sokszor az sem egyértelmű, mit várhat el, nem ismeri az ellátással kapcsolatos jogait, egészségügyi tájékozottsága pedig hagy némi kívánivalót maga után.

Figyelemreméltó eredményeket hozott a Szinapszis Piackutató és Tanácsadó Kft.  – önkitöltős, nem reprezentatív minta alapján készült – legutóbbi felmérése, amely szerint a betegbiztonság fogalma gyakorlatilag ismeretlen a laikusok körében: 10 felnőtt lakosból legfeljebb egy tudja – jól vagy rosszul – a szó jelentését. A kérdőívet kitöltők 28 százaléka még soha nem hallotta, 51 százalékuk bár hallotta, nem tudta megnevezni a fogalom pontos jelentését. A kifejezés ismertsége a főiskolát vagy egyetemet végzettek körében a legmagasabb. A kifejezést már hallók elsősorban a médiában (41 százalék), nyomtatott sajtóban vagy az interneten találkoztak vele (30 százalék).

Kórházi kezelés. Nem várt szövődmények

Túry Gergely

A betegbiztonság kiterjed arra is, hogy a beteg védett az úgynevezett nemkívánatos következményektől, amelyek az egészségügyi ellátásból fakadnak, vagyis az ellátási rendszer hibájából és nem a betegség szövődményeként jelentkeznek. A felmérés eredményei szerint az ilyen nemkívánatos események száma igen magas a gyakorlatban. A leggyakrabban tapasztalt probléma a betegre fordított elegendő idő hiánya (39 százalék), a megfelelő tájékoztatás (32 százalék) és szakszerű kikérdezés elmaradása (30 százalék), amely eseményekről valószínűleg sokan nem is sejtik, hogy betegbiztonságot érintő (sértő) problémák.

A műhibák, a szövődmények csak a jéghegy csúcsát jelentik, jóval nagyobb számban fordulnak elő kevésbé súlyos egészségkárosodások, illetve olyan helyzetek, amelyek kárt ugyan nem okoznak, de kockázatnak teszik ki a pácienseket. A válaszadók egynegyede szembesült már azzal, hogy a kezelés során kérését figyelmen kívül hagyták, vagy a hiányos, áttekinthetetlen táblák miatt nehézkesen tudott eligazodni a felkeresett intézményben. A betegek közel egyötödét az elegendő személyzet hiánya miatt érte kellemetlenség, de ugyanekkora azok aránya is, akiknek a nem megfelelő portaszolgálat okozott fennakadásokat. Téves diagnózisa a résztvevők 17 százalékának volt, és közel minden tizedik betegnél fordult már elő téves terápia, gyógyszeradagolási probléma, kórházi kezelés alatt kialakult fertőzés, illetve a szükséges vizsgálatnak – az eszközhiány vagy meghibásodása miatti – az elmaradása.

A hibákat eltusolják?

Kétezer rákbeteg, családtag, illetve a rosszindulatú betegségtől félő páciens levelét válaszolták eddig meg a Tűzmadár Alapítvány munkáját segítő onkológusok, s valamennyi levelet anonim módon közzétették az interneten, hogy azokból mások is információkhoz juthassanak, vagy akár tanulhassanak mások eseteiből. A szűréseken résztvevő páciensek a vizsgálatok és kezelések során gyakran nem kapnak kielégítő válaszokat felmerülő kérdéseikre, és ez a bizonytalanság szorongást vált ki a rákkal harcoló betegekben. A levelekből kiderül: a kórházi ellátás során sokszor nincs alkalmuk a betegeknek és a hozzátartozóknak feltenni a kérdéseiket, megfogalmazni a kételyeiket. Ennek egyrészt az orvosok leterheltsége az oka, másrészt a kórházi környezet jelentette stresszhelyzet miatt gyakran csak odahaza körvonalazódnak a kérdőjelek. Ennek következménye pedig, hogy a betegek bizonytalanok a diagnózissal kapcsolatban, nem értik leleteiket, nincsenek tisztában azzal, hogy egy kezelést miért javasol vagy éppenséggel miért nem ajánl a kezelőorvosuk.

A 48 éves Ferencnél évekkel ezelőtt jóindulatú tüdőrákot diagnosztizáltak, műtéte után fél tüdeje – peres eljárás során bizonyította – hanyagság miatt kilyukadt, majd összeesett, amit végül el kellett távolítani, azóta leszázalékolva él. Haláltusája során családja mindent kockára téve 100 kilométert utaztatva magánorvoshoz vitte, aki azonnal felismerte a problémát, stabilizálta állapotát, és azóta is rendszeresen ellenőrzi betegét. Szintén a magánpraxis megbizhatóságát méltatta a plasztikai beavatkozáson átesett Katalin is, aki szülés utáni hasplasztikáját állami kórházban kialakított magánrészlegen végeztette el. Mint mondta a személyzet türelmes, segítőkész volt, minden kérdésére válaszoltak, nyugtatgatták, beszélgettek vele. Az egyszer kifizetett összegen felül soha nem kértek vagy fogadtak el hálapénzt, nem kerültek újabb költségbe a kötözések, a leszorító ruha, és azóta is minden évben elmegy felülvizsgálatra, amelyek szintén ingyenesek számára. Döntését az alapozta meg, hogy a vele egy időben ott tartózkodó páciensek fele éppen újraműtette az OEP által fizetett beavatkozását.

A problémákért nem egy vagy több konkrét ember tehető felelőssé, hanem maga a rendszer. A szaktárca tájékoztatása szerint a jelenlegi körülmények nem a hibák feltárásásra ösztönzik az egészségügyi dolgozókat, hanem azok eltitkolására. A tagadást, mint védekező mechanizmust csak tovább erősítik azok a botránykrónikák, amelyek az intézmény és az orvos hibás eljárását vélelmezik, s a későbbi bírói ítélettől függetlenül rontják az érintettek hírnevét. Becsléseik szerint tehát évente, a magyar fekvőbeteg ellátó intézetekben akár 6700 olyan halálozás is előfordulhat, amelyekért a nem megfelelő színvonalú ellátás tehető felelőssé.