Anyának lenni élethosszig tartó feladat, ezt én természetesen már egész kicsi korom óta tudom. Nem is tudom, hány éves lehettem, mindenesetre a legkorábbi emlékeim közé tartozik, hogy édesanyám közölte velem, látja, szépen növök-növögetek, és ez őt jó érzéssel tölti el, merthogy nincs annál jobb, mint látni, hogy a gyermeked nő, és okosodik, és erősödik, és gyarapszik, de attól még én csak ne bízzam el magam, hanem jegyezzem meg, jegyezzem meg egy életre, hogy akármekkora nagy ember lesz is belőlem, akármilyen nagyra növök is majd, én akkor is mindig az ő kicsifia maradok.

Megjegyeztem.

Mondjuk, nem is nagyon lehetett nem megjegyezni, édesanyám ugyanis erre időről időre meglehetős rendszerességgel emlékeztetett. Ahogy nőttem-nődögéltem, úgy lettek ezek az emlékeztetések egyre finomabban csipkelődő kajánkodások, de közben azért a lényegi mondanivaló súlya és jelentősége nemigen változott, és én pontosan tudtam, történjen bármi, én akkor is és mindig is az ő…

Persze ez csak a reláció egyik oldala, és ezzel természetesen édesanyám is tisztában volt, úgyhogy arról sem mulasztott el minden alkalommal biztosítani, hogy nemcsak én maradok az ő kicsifia, hanem ő is az én édesanyám marad, sőt nem is akármilyen édesanyám, hanem szerető és önfeláldozó édesanyám, olyan, aki bármit, de szó szerint bármit megtesz az ő kicsifiáért.

Efelől nekem soha, de soha semmifajta kétségem nem lehet, és hogy megértsem, hogy mindezt ő mennyire komolyan is gondolja, minden alkalommal kíméletlenül illusztrálta is ezt egy verssel, méghozzá Kiss József Az anyaszív című halhatatlan opuszával, amit a lehető legvidámabban, és ennek ellenére mélyen átélt pátosszal adott elő. Én persze rettegtem ettől a verstől, hát hogyisne rettegtem volna, amikor úgy kezdődik, hogy „Egyszer egy legény az eszét vesztette, szeretett egy asszonyt, de az nem szerette”, és az események aztán addig eszkalálódnak, hogy a legény a gonosz asszony kérésére kivágja az anyja szívét, és viszi, hogy az megetethesse a kutyáival, de útközben elesik, a szív pedig elgurul, bele a porba, de úgy porosan megszólal: „Jaj, nem ütötted meg magad, fiam?”

Ezen persze már régóta csak nevetünk mind a ketten, nem mintha olyan vicces volna, sőt, épp ellenkezőleg, a maga giccses vadságával együtt is abszurdan félelmetes, de nem is lehet másmilyen, mert az anyai szeretet, az igenis véresen komoly, olyan fizikai erő, mint a gravitáció, csak még annál is erősebb, egy anyának muszáj az utolsó leheletéig, és azon is túl aggódnia, és muszáj mindent megtennie azért, hogy ne legyen miért aggódnia, mást egyszerűen nem is tehet, erre kényszeríti őt a szeretet irracionális gumikötele, ez a láthatatlan, de mégiscsak elvághatatlan, karnyi vastag, örök köldökzsinór, ami ha kell, elér egész a bolygó túlsó oldaláig is, ez előtt nincsen és nem is lehet semmiféle akadály, egy anya, ha kell, ezer kilométerre is elküldi a kis lábosba csomagolt, meglepetéssóletet gyorspostával, természetesen fedőstől-lábosostól és kanalastól, mert csak úgy az igazi, de a nemzetközi űrállomásra is elküldené, vagy a Holdra is, ha épp ott fenyegetné az ő amúgy világhíres asztronauta kicsifiát az éhenhalás veszélye. Jobb, ha mindenki egyszer és mindenkorra megjegyzi: az anyai szeretet nem ismer határokat.

Szabó T. Anna írását a legújabb HVG Extra Pszichológia magazinban olvashatja, melynek témája az anyánkhoz való viszonyunk és az anyaság.

Fizessen elő a magazinra, most sokféle kedvezmény várja.

(Képünk illusztráció)