Két évvel az író halála után a Vanity Fair magazin szeptemberi számában hosszas nyomozást követően több oldalas cikkben számolt be Miller negyven éven át eltitkolt Down-kóros fiáról, aki végül apja halála után, annak kifejezett szándéka szerint, egészséges testvéreivel egyenlő arányban milliókat örökölt. A történet egyszerre mélységesen szomorú és mégis felemelő, akár Miller maga is írhatta volna.

Az ügynök halála és a Salemi boszorkányok szerzője miután megégette kezét Hollywoodban a szép szőke Marilynnel, a válás után hamarosan feleségül vette azt az osztrák származású fotográfust, aki Miller és Monroe utolsó közös projektjén, a Misfits (Kallódó emberek) című film forgatásán a képeket készítette. Az Inge Morath-tal kötött házasságból megszületett Miller harmadik gyermeke, a szépséges Rebecca, aki az egész család szeme fényévé vált, apja szinte bálványozta a kislányt. Amikor második gyerekükről, Danielről kiderült, hogy Down-kóros, Miller Rebecca érdekeire hivatkozva, felesége könyörgése ellenére intézetbe adta a kisfiút. Bár Inge minden vasárnap meglátogatta Danielt az intézményben, Miller soha nem tartott vele, a gyereket sem nyilvánosan, sem a barátai előtt nem említette meg még véletlenül sem.

A hatvanas években a fogyatékos gyerekeket az orvosok javaslatára szinte haza sem vitték a kórházból, azonnal intézetbe adták, ahol jobb-rosszabb körülmények között leginkább csak vegetáltak. A legtöbb Down-kóros újszülöttnek alacsony életkort jósoltak, nem képezték, fejlesztették őket, holott ma már sokuk tökéletesen önellátó életmódot folytat, akár főiskolát is végezhetnek.

A körülmények ellenére Daniel Miller a szociális gondozók, pszichológusok beszámolói, visszaemlékezései alapján egészen különlegesen kedves, vidám és ügyes fiatalemberré fejlődött. Tizenéves korában gondozói felvetették a szülőknek, hogy Daniel esetleg elhagyhatná az intézetet és kiköltözhetne egy hasonló fiatalok számára fenntartott kis létszámú közösségbe, ahol szakemberek segítségével felkészítik őket az önálló életre. Arthur Miller beleegyezett és ezzel lehetőséget biztosított Daniel számára, hogy kikerüljön a zsúfolt, igénytelen környezetből, holott sok szülő úgy gondolta, biztonságosabb gyermeke számára, ha állandó felügyelet alatt tartják. A kilencvenes években, amikor Daniel már harminc körül járt, a szociális gondozók javaslata alapján önálló lakásba költözhetett, amelyet csak egy lakótárssal kellett megosztania. Saját bankszámlája, munkája volt, rendszeres társasági életet élt és sokat sportolt. Édesanyja, időnként lányával közösen, továbbra is folyamatosan látogatta. Néhány közelálló vélemény szerint Rebecca Miller férje, a színész Daniel-Day Lewis volt az, aki a család tagjává válva, miután megismerte és nagyon megkedvelte Danielt, rávette a drámaírót, hogy találkozzon fiával. Miller tökéletesen ledöbbent fia képességeit látva és a szociális gondozók beszámolóit hallva, és ugyan soha többet nem látogatta meg Danielt ilyen direkt módon, de ettől kezdve a fiú időről-időre feltűnt a Miller-házban. Bár az író nyilvánosan továbbra sem beszélt fiáról, baráti társaságban már előfordult, hogy megemlítette és a családon belül többször beszélt róla, nem kis ámulattal és büszkeséggel.

Ennek ellenére Inge Morath 2002-ben bekövetkezett halálakor Daniel nem lehetett ott a temetésen.

Hamarosan Arthur Miller egészségi állapota is romlani kezdett, hónapokon keresztül küzdött a rákkal és a tüdőgyulladással. 2004. decemberében megírta végrendeletét, amelyben egyértelműen kinyilvánította, hogy a halála után örökül hagyott pénzt a szükséges adók és költségek levonása után négy egyenlő részre kell osztani gyermekei között és amikor végül állapota végleg rosszra fordult és eltávozott, ez is történt. Az örökség nyilvánvalóan szép gesztus volt, ám a Vanity Fair cikke szerint nem feltétlenül a legokosabb. Amikor ugyanis egy fogyatékos ember hirtelen komoly vagyon birtokosa lesz Amerikában, az állam értelemszerűen nem gondoskodik róla tovább, sőt, a korábban a támogatására fordított pénzeket is visszakéri, ezért az örökhagyók inkább valamilyen alapítványi csatornán keresztül áramoltatják az örökséget. Ebben az esetben nem ez történt, a connecticuti hatóság el isindította a jogi folyamatot Daniel Miller költségtérítése ügyében, hamarosan megegyezés várható.

Hogy Arthur Miller miért döntött ügyvédei tanácsai ellenére a direkt öröklés mellett, azt valószínűleg sosem fogjuk megtudni, Rebecca Miller minden erre vonatkozó kérdést elhárít és nem járult hozzá Daniel megkérdezéséhez sem. „Az egyetlen ember, aki igazán válaszolni tudna ezekre a kérdésekre, az az apám és ő halott" - mondta Rebecca.

A 41 éves Daniel Miller egy idős házaspárral él, akik kamaszkorától, amióta kikerült az intézetből közel álltak hozzá, egyfajta szülőpótlékot nyújtva. Saját lakrésze van, amelyet külön az ő számára építettek és annak ellenére, hogy apja elegendő pénzt hagyott rá bármely igénye kielégítésére, megtartotta állását, mert szereti azt és büszke rá. Rebecca férjével és gyerekeivel rendszeresen meglátogatja, együtt töltik a szünidőket és a nyaranta is találkoznak.