HVG

Jól gondolja meg, aki etnikai identitáshoz kapcsolódó sportjelenségeket akar kutatni, mert olyan, szinte megválaszolhatatlan kérdésekben kell majd döntenie, mint például hogy Janics Natasa magyar-e vagy szerb. Vagy hogy a brazil, a portugál vagy éppen a brit karakter jegyeit hordozza-e magán az angol Chelsea-ben és a portugál nemzeti válogatottban egyaránt játszó, brazíliai születésű focista, Deco viselkedése.

A probléma általánosabban úgy fogalmazható meg, hogy vajon mennyire határozza meg az egyén viselkedését az a kultúra, amelyből származik. Focistákra szűkítve a kérdést: ha egy játékos felrúg egy másikat, mekkora szerepe van ebben a saját természetének és mekkora az elsősorban gyerek- és ifjúkorában odahaza tapasztalt erőszaknak?

A válaszhoz természetes kísérleti helyzetet találtak az amerikai Nemzeti Gazdaságkutató Iroda (NBER) kutatói, Edward Miguel, Sebastien M. Saiegh és Shanker Satyanath. Elemzésük terepe öt európai nemzeti bajnokság és az európai Bajnokok Ligája volt, vagyis olyan helyzetek, ahol sok - a vizsgált két idényben, 2004 és 2006 között hetven - országból származó focista nagyjából azonos szabályok szerint igyekszik legyőzni az ellenfelet.

A futballisták erőszakosságát a kutatók azzal mérték, hogy melyikük hány büntetőlapot kapott - az átlagosnál súlyosabb durvaságért sárgát, illetve az ismétlődő vagy különösen súlyos esetekért pirosat. Ezt állították párhuzamba azzal, hogy abban az országban, amelynek színeiben a játékos pályára lépett, 1980 és 2005 között zajlott-e polgárháború vagy hasonló villongás, és ha igen, az mennyi ideig tartott. (Egy svéd-norvég adatbázisból dolgoztak, amely az országokon belüli fegyveres konfliktusokat méri fel, és évi 25 halálos áldozat fölött jelez.)

Természetesen a szerzők tisztában vannak azzal, hogy sok más tényező is befolyásolja a szabálytalanságokat. A fociban jártasak számára nyilvánvaló - ezt az elemzés is igazolta -, hogy a hátvédeknek nagyobb az esélyük sárga vagy piros lapok begyűjtésére, mint a csatároknak, a kapusoknál viszont elhanyagolható ennek a valószínűsége. Az sem mindegy, hogy a játékos végigjátssza-e a meccset, vagy csak húsz percig van a pályán. Feltehető továbbá, hogy az egyes nemzeti bajnokságokban eltérő lehet a bírók laposztogatási hajlama, Angliában például - említik a szerzők - a bírók jobban tolerálják a kemény játékot, mint másutt.

Iván Córdoba (jobbra) nem válogat az eszközök között © AP

Ezek és több más tényező kiszűrése után az elemzés azt igazolta, hogy minél hosszabb ideig sújtott polgárháború egy országot a focista ifjúkorában, annál nagyobb az esélye, hogy az illető ország színeiben játszó futballista sok büntetőlapot érdemeljen ki. Különösen erős a korreláció a piros lap esetében. A pusztán szabadrúgással sújtott, enyhébb szabálytalanságokra ezzel szemben nem érvényes ez az összefüggés.

Miközben egy futballista egy idényben átlagosan 2,43 büntetőlapot kapott, addig a kolumbiaiak és az izraeliek ennek majdnem a kétszeresét gyűjtötték be. A legtöbb büntetőlapot az olasz Internazionale csapatában futballozó kolumbiai középhátvéd, Ivan Ramiro Cordoba szedte össze: a vizsgált két idényben összesen 25-öt. Az átlagosnál több büntetőlap jutott a macedón, a chilei és a mexikói focistáknak - valamint, a szabályt erősítő kivételként, a békés Kanadából importált játékosoknak. A legszelídebbnek Trinidad és Tobago fiai bizonyultak. Szintén az ellentétes póluson, az átlagosan egy büntetőlapot sem szerzők között vannak többek között Egyiptom, Észak-Írország, Lengyelország, Dél-Korea, az USA, Szlovákia és Magyarország labdarúgói.

A polgárháborús viszonyok erőszaknövelő hatása nem gyengül számottevően akkor sem, ha figyelembe vesszük az illető országban tapasztalható jólétet, illetve jogkövető magatartást (előbbi némileg növeli, utóbbi csökkenti az erőszakossági hajlamot). Az idősebbek, illetve a jobban megfizetett sztárok (az elemzésben szereplő focisták éves jövedelme között nagy a szórás, az átlag 1,3 millió dollár) az átlagosnál több büntetőlappal hívták fel magukra a figyelmet.

Persze egy jó elemzésben is találunk hibát. Jelen esetben például nem problémamentes, hogy a felmérés készítői az ország egészét jellemző adatokat alaposan kiválogatott almintára - az egészséges és fiatal férfiakra - vonatkoztatták, ám mivel éppen a fiatal férfiak a polgárháborúk tipikus résztvevői, a torzítás paradox módon erősíti az oksági magyarázatot. Fordítva ez persze nem igaz: a futballisták erőszakosságának mértékéből nem általánosíthatunk országaik nőinek, idősebbjeinek és betegeskedőinek erőszakosságára.

Kétségesnek mondható a kutatók azon döntése, hogy a kettős állampolgárságú focistákat nem születési helyük szerint sorolják be, hanem aszerint, hogy melyik ország nemzeti tizenegyében fociznak. Egyfelől a besorolás nem illeszkedik a mű elméleti kiindulópontjához, miszerint a gyerek- és ifjúkorban beégetett viselkedési minta hatása a legmaradandóbb. Másfelől, mivel a focisták tipikusan a fejletlenebb országokból mozognak a fejlettek felé, ezzel a besorolással a szerzők feltehetőleg kisebbnek mutatják a polgárháborúk erőszakra szocializáló szerepét.

Szükség lenne további tényezők elemzésére például az algériai származású Zinédine Zidane esetében. Zidane ugyanis 16 piros lapot érdemelt ki játékosi pályája során, de mivel Franciaországban született és ott is él, az elemzésben nem szerepelhet algériaiként - ahol a vizsgált időszak 15 évében volt polgárháború.

  SIK ENDRE