Mérföldkőnek tekinthető tanulmány jelent meg a rangos Cell folyóiratban, amelyhez az ELTE Humán Tudományok Kutatóközpontjának Archeogenomikai Kutatóintézete (ELTE HTK AGI) nemzetközi együttműködés keretében 120 ősi teljes emberi örökítőanyagot (genomot) elemzett Nyugat-Szibéria és a Volga folyó között elterülő térségből.
Az intézmény közlése szerint a vizsgált terület genetikai tekintetben eddig még ismeretlen volt, ugyanakkor történeti, nyelvészeti és régészeti szempontból rendkívül fontos a korai magyarok eredetének és történetének kutatásában. Fókuszban a Dél-Urál hegységben és környezetében élő közösségek genetikai kapcsolatrendszere állt. Az intézmény szerint a tanulmány a késő vaskori és kora középkori (Kr. u. 300–1000) genetikai eredményeivel úttörő jelentőségű: egyes uráli népek folytonossága mellett, a honfoglaló magyarok eredetének egyik legfontosabb forrását sikerült azonosítani.
Az archeogenomikai kutatás elsősorban azt igyekezett feltárni, hogy milyen kapcsolatban álltak a Volga és az Urál közötti területen élt emberek a Kárpát-medence 10. századi népességével, továbbá, hogy miképpen modellezhető a Kárpát-medencei népességgel szoros kapcsolatban álló ottani csoportok mélyebb genetikai története. A vizsgálat tárgyát képezte az is, hogy milyen mértékű genetikai folytonosság figyelhető meg a vaskor és a középkor között az Urál tágabb régiójában, illetve, hogy maradtak-e leszármazottai a 10. századi magyarokhoz köthető népességeknek a Volga és a Káma térségében.
A kutatócsoport genetikai folytonosságot talált az Urál nyugati és keleti előterében élt vaskori csoportok és a kora középkori karajakupovói régészeti jelenség egyénei között.
A kutatók szerint az Urál keleti oldalán az időszámításunk szerinti első évszázadoktól kimutatható karajakupovói típusú génállomány később az Urál nyugati felére is elterjedt, ahol Kr. u. 550 után már bizonyított a jelenléte. A genetika egy egységes, a hegység két oldalán is egymással kapcsolatban álló populációt jelez, így feltételezhető, hogy a 6. század végére a korai magyarsághoz köthető népesség egy része megtelepült az Urál mindkét oldalán.
Az eredmények egy kettősségre világítottak rá: az uráliakkal egységet képező Kárpát-medencei honfoglaló hálózaton belül elkülöníthetők voltak a bajkáli és a jakutiai eredetű genetikai szálak. Azok az egyének, akik a legerősebb távoli rokoni kapcsolatokat mutatták a dél-uráli régióval, nagyrészt a jakutiai komponens hordozói voltak. Hozzájuk pedig kapcsolódtak (házasság, utódnemzés révén) más keleti területekről származó csoportok is.
Összességében az állapították meg, hogy a karajakupovói kultúra népessége a honfoglaló magyarság egyik fontos forrása volt. Korábbi kutatások eredményeivel szemben az ELTE kutatói most arra jutottak, hogy az Urál térségében a 4–5. században nem történt keveredés az ázsiai vagy európai hunokkal, mivel ebben a régióban a karajakupovói horizontban a helyi folytonosság volt a meghatározó.
Az genetikai kapcsolatok hálózata egyes esetekben nyelvi közösségekre is utalhat – írják a szakemberek, akik szerint a vegyes eredetű honfoglaló népességből éppen azok lehettek a magyar nyelv hordozói, akik az uráli genetikai jegyekkel bíró, újonnan azonosított hálózatba tartoztak. Bár a genetika önmagában nem bizonyít nyelvhasználatot, az ELTE tudósai szerint a mostani eredmények alapján ez a legvalószínűbb hipotézis. Az eddigi adatok alapján az uráli genetikai komponens a 9. század második felében jelent meg először a Kárpát-medencében, és az ekkor érkező honfoglalók a keleti avarokkal csak minimális genetikai kapcsolatot mutattak. A folytonosság hiánya és az uráli komponens késői megjelenése újabb érv a magyarok „kettős honfoglalása” ellen.
A kutatócsoport további tervei között szerepel a honfoglalás kori népesség társadalmi szerveződésének genetikai eszközökkel való vizsgálata.
Ha máskor is tudni szeretne hasonló dolgokról, lájkolja a HVG Tech rovatának tudományos felfedezésekről is hírt adó Facebook-oldalát.
