A természetben zajló kevés cselekedet kelt nagyobb félelmet, mint egy mérgeskígyó támadása. A kígyók fél másodpercen belül képesek elindulni egy statikus lesből, rávetődni a zsákmányukra, halálos mérget juttatni annak szervezetébe, majd visszatérni nyugalmi helyzetükbe.
A kígyócsapások megörökítésének vágya az 1950-es évek elején kezdődött a nagysebességű fényképezés kifejlesztésével. A cél az volt, hogy a kígyót abban a pillanatban örökítsék meg, amikor eltalálja a zsákmányt, és megvizsgálják, hogy vajon csak a méregmirigyeihez kapcsolódó agyarait (méregfogait) szúrja-e a zsákmányba, vagy valóban az állkapcsával harap.
Ezzel a módszerrel azonban csapásonként csak egy kép készült. Ráadásul a lecsapások olyan gyorsan – mindössze 0,1 másodperc alatt, az emlősök ijedtségi reakcióján belül – történnek, hogy a régebbi kamerák nem voltak elég gyorsak ahhoz, hogy minden részletet rögzítsenek. Mára, a nagysebességű kameráknak köszönhetően ez már nem jelent problémát, azonban a kígyócsapások terepi felvételeit gyakran korlátozza az alacsony felbontás és a gyenge fényviszonyok.
Az ausztrál Monash Egyetem kutatói más megoldást választottak, hogy megértsék, hogyan támadják meg a különböző kígyófajok a táplálékukat. Az egyik párizsi állatkertbe utaztak, ahol Remi Ksas, a Journal of Experimental Biology folyóiratban megjelent tanulmány társszerzője és kollégái rendszeresen vonnak ki mérget kígyókból és skorpiókból orvosi és gyógyszerészeti felhasználáshoz. Ott egy izomszerű orvosi gélből hamis zsákmányt készítettek, és 36 mérgeskígyófaj elé lógatták, miközben több, nagy sebességű kamerával filmezték a támadásokat. Valamennyi csapást másodpercenként több ezer képkocka sebességgel rögzítettek, így olyan részletes mozgásokat tudtak feltárni, amelyeket a régebbi kamerák soha nem tudtak volna rögzíteni. Először tudtak megfigyelni minden izommozdulatot és állkapocs-mozgást.
A megfigyelt kígyófajok közül a viperák voltak a leggyorsabbak: körülbelül 0,1 másodperc alatt harapták meg zsákmányukat. Ez gyorsabb, mint ahogy egy ember pislogni tud. Amikor a célzásuk meghiúsult, egyszerűen átirányították a szöget, és újra haraptak. Az elapidák, köztük a durva pikkelyű halálkígyó és a fokföldi korallkígyó, először óvatosan megközelítették az áldozatot, majd gyors, ismételt harapásokkal pumpálták be a mérget. A hátsó agyarú viperák, mint a mangrovekígyó és a Fischer-féle fakígyó, lassabb, megfontoltabb megközelítést alkalmaztak, agyaraikat végighúzták a zsákmányon, hogy bizonyosan bejusson a méreg.
A kutatók összességében több mint 100 csapást rögzítettek, összehasonlítva a fajok közötti technikákat. A viperáknak a nyers sebesség lehet a védjegyük, de úgy tűnik, hogy az elapidok kontrollált közelsége és többszöri harapása következetesebb méregadagot eredményezett. Még a hátsó fogú fajok is, amelyeket sokáig kevésbé veszélyesnek tartottak, meglepően hatékonynak bizonyultak.
A szakemberek azt is felvetették a tanulmányban, hogy a jövőbeli kutatásokra vár annak meghatározása, miként befolyásolja a zsákmány mérete a kígyók támadását.
Ha máskor is tudni szeretne hasonló dolgokról, lájkolja a HVG Tech rovatának tudományos felfedezésekről is hírt adó Facebook-oldalát.
