Érdekes kérdés nyomába eredtek a Bostoni Egyetem idegtudományi kutatói: hogyan dönti el az agyunk, hogy mire emlékezzen és mit felejtsen el? Végül arra jutottak, hogy a hétköznapi pillanatok emlékei egyfajta extra emlékezőerőt kapnak, ha egy jelentős eseményhez kapcsolódnak. A kutatók az ilyen élményeket memóriamágnesekként emlegetik. Megerősíthetik a közvetlenül előttük vagy utánuk történt semleges események emlékeit, azonban ez a hatás nem a „mindent vagy semmit” elven működik, hanem a kutatók által fokozatos rangsorolásnak nevezett mechanizmus vezérli.
A szakemberek tíz különálló, 648 résztvevő bevonásával végzett ksérletből szűrték le észrevételeiket. Azt találták, hogy az agy egyfajta csúszó skálát használ annak eldöntésére, hogy mely emlékeket őrizzen meg. Képeket mutattak a kísérleti alanyoknak állatokról, eszközökről, majd később „kiemelkedő” ingereknek tették ki őket, pénzjutalomnak vagy egyes esetekben enyhe áramütésnek. Másnap a résztvevők memóriateszteket végeztek. Az esemény után történt dolgok, azaz a proaktív emlékek esetében az erős ingerek javították a felidézést, minél tartósabb volt a kiemelkedő esemény, annál valószínűbb volt, hogy mindenre emlékeztek, ami utána történt. Ez viszont nem volt érvényes akkor, amikor visszanyúltak az előzményekhez, a visszatekintő emlékekhez. Valószínűbb, hogy ezek akkor szilárdultak meg, ha hasonlóságok voltak – például egy vizuális jelzés, egy egyező szín –, ami összekötötte őket a kulcsfontosságú eseménnyel.
A kutatók szerint az eredményeik összhangban vannak az idegtudományban régóta fennálló, viselkedési címkézésként ismert elmélettel: egy gyenge emlék egy ideiglenes „címkét” hagy az agyban. Ha egy erős érzelmi élmény történik a közelben (akár előtte, akár utána), az elláthatja a gyenge nyom stabilizálásához szükséges molekuláris összetevőkkel. Mindez viszont csak akkor működik, ha a két emlék közös fogalmi alapon nyugszik.
A Science Advances folyóiratban közzétett tanulmányban erre egy olyan esetet hoznak fel példaként, amikor valaki a Yellowstone Nemzeti Parkban túrázik, és egy fenséges bölénycsordába botlik. Ahogyan a bölényekre való rábukkanás erős nyomot hagy az emlékezeben, úgy a váratlan esemény elmélyíti az idevezető és a következő úti célhoz vezető ösvények felidézését.
A szerzők úgy vélik, hogy ez a szelektív emlékezés evolúciós előnyt kínál. A vadonban az embert üldöző állat – és az előtte bejárt út – emlékezése jelentheti a különbséget a biztonság és a veszély között. És ezt az utat csak akkor érdemes megjegyezni, ha az agy relevánsnak jelöli.
Más érdekes észrevételek is voltak. Például hogy állatok képei érzelmileg jobban felidézőek, de a résztvevők számára nehezebben megjegyezhetők. Ezek a képek profitáltak a leginkább az emlékmentésből. Ezzel szemben a szerszámok képeire érzelmi címkézés nélkül is könnyebben emlékeztek.
Mindez arra is utal, hogy az agy az eredeti emlék erőssége alapján különböző szabályokat alkalmaz. A gyenge emlékek, mint például az állati képekhez kapcsolódóak, nagyobb valószínűséggel kerülnek mentésre. Az erősebb emlékek már „biztonságosak” lehetnek, és nem igényelnek extra segítséget. Ezért az érzelmi címkézés nem mindig működik ugyanúgy mindenkinél vagy akár minden emléknél.
A kutatók azt is megállapították, hogy ha a másodlagos emlékek önmagukban is érzelmi súlyt hordoztak, csökkent a memóriajavító hatás. „Úgy tűnik, hogy az agy a törékeny emlékeket helyezi előtérbe, amelyek egyébként kicsúsznának a kezünkből” – magyarázza Robert MG Reinhart, a Bostoni Egyetem Bölcsészettudományi Karának pszichológiai és agytudományi docense.
A kutatásnak azonban voltak korlátai. A memóriatesztek egyszerű képeket tartalmaztak, és a vizsgálatot szigorúan ellenőrzött laboratóriumi körülmények között végezték. A valós életben használt emlékezet – például az, amelyik lehetővé teszi számunkra, hogy felidézzünk egy beszélgetést vagy eligazodjunk egy városban – sokkal kaotikusabb ennél. A kutatók mindenesetre remélik, hogy a további vizsgálatokban agyi képalkotást és más eszközöket is használhatnak majd annak megfigyelésére, hogy miként működnek valós időben ezek az emlékezési mechanizmusok.
Az említett korlátok ellenére a mostani kutatásnak fontos következményei lehetnek mind az elmélet, mind a gyakorlat számára. „Az oktatásban az érzelmileg lebilincselő anyagok törékeny fogalmakkal való párosítása javíthatja a memorizálást. Klinikai környezetben potenciálisan megmenthetjük azokat az emlékeket, amelyek gyengék, például a normális öregedés miatt mélyen az elménkben rejlenek. A traumával összefüggő rendellenességekkel küzdők esetében ez fordítva is megoldható – talán nem akarunk megmenteni egy nyomasztó emléket” – foglalta össze Reinhart.
Ha máskor is tudni szeretne hasonló dolgokról, lájkolja a HVG Tech rovatának tudományos felfedezésekről is hírt adó Facebook-oldalát.
