hvg.hu: Szinte megfagyott a levegő a washingtoni Kennedy Center hatalmas operaházában, amikor a múlt csütörtöki előadáson az Éj Királynőjét alakító Amanda Pabyan csak tátogott az opera talán legismertebb áriájának csúcspontján. Milyen volt mindezt a színdpadról figyelni?
Washingtonban
R. A.: Nem mertem odanézni. Ez minden énekes rémálma, hogy ott áll a színpadon és egyszer csak nem jön ki hang a torkán. Én egyébként pályafutásom során még soha nem hallottam ilyet. Nem is értem, hogyan fordulhatott elő, hiszen legkésőbb a beénekléskor ki kell derülnie, hogy valami baj van az énekes hangjával. Ezúttal állítólag valami allergiás betegség támadta meg Amanda Pabyan hangszálait, de hát akkor egyáltalán nem lett volna szabad énekelnie.
hvg.hu: Ön egyébként eljátszaná az Éj Királynőjének szerepét?
R. A.: Nem, az nem az én hangomnak való. Próbán én is ki tudom énekelni azokat a magas hangokat, de „üzemszerűen” nem vállalnám. Azok a szopránok egyébként, akik az Éj Királynőjét éneklik, sokszor szinte csak ezt gyakorolják. Ezért is furcsa és szomorú, ami a mostani előadáson történt.
hvg.hu: Az átlagosan 150-200 dollárt fizető nézők legalább elmondhatják, hogy operatörténeti kuriózumot láttak-hallottak. De ez már legyen a művészeti vezető Placido Domingo gondja, aki egyébként valamikor úgy tervezte, hogy bemutatja Washingtonban a budapestin kívül a világ nagy operaszínpadain még soha nem játszott Bánk bánt. Hol akadt el a vállalkozás?
R. A.: Domingo valójában soha nem bízott benne, hogy Erkel operájával meg lehet tölteni hét estét a Kennedy Centerben. Az előadás szervezését operakedvelő magyar barátjára-orvosára bízta, ami aztán így csendben el is halt. Nekem viszont mostanában támadt az az ötletem, hogy Amerikába hozom a Bánk bánt. Koncertszerűen adnánk elő Erkel operáját az ’56-os magyar forradalom félévszázados évfordulóján, egy-egy alkalommal itt Washingtonban, a New York-i Metropolitanben, Los Angeles-ben, San Francisco-ban, Houstonban, Chicagóban, Miamiban. A napokban ülünk össze hármasban Placidóval és Simonyi András washingtoni magyar nagykövettel, megbeszélni a dolgot. Terveim szerint az előadások „Rost Andrea bemutatja a Bánk bánt” szlogennel mennének, a budapesti Operaház együttesének előadásában. Én énekelném Melindát, akárcsak a 2001-ben készült magyar operafilmben. Az, hogy az itteni színházaknak nem kell próbára, színpadképre, ruhára költeniük, jelentős költségmegtakarítás, bízom benne, hogy menni fog.
hvg.hu: Ha a budapesti operatársulatot Ön elég jónak tartja ahhoz, hogy Amerika legrangosabb színpadain föllépjen, vajon mi lehet az oka annak, hogy az Operaház nemzetközi rangja ma messze elmarad az ’50-es, ’60-as években kivívottól, amikor Európa élmezőnyében jegyezték?
a Kennedy Centerben
R. A.: Valóban, jók a zenészek és jók az énekesek is. Talán más működési szisztémára lenne szükség. Nem vagyok közgazdász, de látom, hogy most a budapesti opera egy pénznyelő automata. Ezen változtatni kéne, de persze a nagy változásoktól mindenki fél. Mindenesetre létre kellene hozni egy ahhoz hasonló szponzorálási rendszert, ami itt Amerikában nagyon jól működik. Tavaly például a chicagói opera ötvenedik évfordulója alkalmából rendeztek egy nagy vacsorát, amiért a nagy szponzorok fejenként 25 ezer dollárt fizettek, úgy, hogy a másnapi előadás is benne volt. Az ilyen vacsorákon minden asztalhoz ültetnek egy-egy híres énekest.
hvg.hu: Nem kínos így szórakoztatni a gazdagokat?
R. A.: Egyálatlán nem. Kellemesen beszélgettünk vacsora közben. Ezek az emberek megérdemlik, hogy kapjanak valamit a pénzükért. A chicagói vacsora bevételéből biztosan futotta vagy három operabemutatóra. Szerintem Magyarországon is vannak már gazdag emberek, akik hajlandók értelmes célokra áldozni – hiszen végülis megépült a Művészetek Palotája - és vágynak némi erkölcsi elismerésre is.