Efraim Halevy

Valamely titkosszolgálati ügynök, rezidens, csúcsvezető pályafutásának lezárásaként írt memoárját tanácsos fenntartásokkal böngészni. Ha az illető – pestiesen szólva – dobbantott, vagyis renegátként átállt a túloldalra, netán kegyvesztettként lapátra tették, akkor lehetséges, hogy igyekszik mindenáron – akár hazugságok bevetésével is - lejáratni egykori főnökeit. Amennyiben viszont érdemdús veteránként nyugdíjazták, akkor a mundér becsületének oltalmazása gyakran felülírja nála a tényeket. Efraim Halevy, aki 1998 és 2002 között volt a Moszad igazgatója, egyben Saron miniszterelnök nemzetbiztonsági tanácsadója, és aki három évtizeden át szolgálta egyre magasabb rangban a zsidó állam hírszerzését, könyvében igyekszik elkerülni az utólagos kozmetikázást. Ez ugyan nem mindig sikerül neki, de a hazai kiadásban idén napvilágot látott mű kézbevétele így is javallott valamennyi, a közel-keleti térség sokszorosan összetett kapcsolatrendszerét átlátni akaró olvasó számára.

A nyugállományú köz-, pontosabban kémszolga kímélet és önigazoló mentegetőzés nélkül bevallja, hogy az általa vezetett szervezetet éppúgy váratlanul érték a WTC-ikertornyokba csapódó óriásgépek, mint az Egyesült Államok biztonsági szerveit. Mint leírja, „hivatali időm alatt ez volt az egyetlen eset, amikor szinte teljesen tehetetlennek éreztem magam. Semmiféle információval nem rendelkeztünk. Még a károk mértékét, az áldozatok számát sem ismertük pontosan, bizonytalan hírek érkeztek arról, kik állhatnak a merényletek hátterében, azt meg végképp nem sejthettük, mennyire befolyásolják a történtek a közel-keleti helyzet alakulását.” Halévy később sem fukarkodik a politika farkastörvényeiben járatlanok számára megdöbbentő részletekkel. Például, hogy a Jordániával lefolytatott – békeszerződést megelőző - 1994-es, titkos csatornákon zajló megbeszélések idején Jichak Rabin kormányfő kategorikusan megtiltotta neki – a Moszad akkori második emberének –, hogy Simon Peresz külügyminisztert tájékoztassa a háttértárgyalások részeredményeiről. „Minden olyan esemény, amelyen Peresz is részt vett, csupán a nyilvánosságnak szánt színjátékká degradálódott”, mivel Rabin nem bízott az izraeli diplomácia általa dilettáns porcelánbolti elefántnak tartott vezetőjében. Persze kérdés, mennyire adhatunk hitelt ennek, miután Rabin halott, az instrukció végrehajtója pedig – önnön bevallása szerint – sorozatos hivatali konfliktusai miatt negatívan elfogult a „célszeméllyel”, azaz Peresszel szemben.

Halevyt lojalitása a Közel-Kelet egyetlen stabil, nyugati típusú demokráciájának tekinthető zsidó államhoz nem gátolja meg abban, hogy - amennyire e szakmában lehet – őszintén írjon hazájának a túlélés érdekében kötött, morálisan vitaható üzleteiről. Például a Boigny-rezsim uralta Elefántcsontparttal, a Zairében diktatórikus hatalmat gyakorló Mobotuval, és a fajüldöző dél-afrikai rezsimmel kialakított gyümölcsöző viszonyról, amelyek fenntartásában „Izraelt kizárólag a stratégiai érdekei vezérelték, egyéb szempontok – mint például az emberi jogok – egyáltalán nem számítottak”. Azt sem leplezi el, hogy a nyolcéves iraki-iráni háborúnak országa közvetve haszonélvezője volt, mert a két despotizmus figyelmét némileg elterelte a gyűlöletük metszéspontjának tekinthető Izraelről.

A memoár szembe megy azokkal az előítéletekkel, amelyek felnagyítják Izraelnek az USA külpolitikájára gyakorolt - kétségtelenül jelentős – befolyását, és azt sugallják, hogy a Fehér Ház politikáját – a washingtoni törvényhozásban jelen lévő Izrael-lobbi transzmissziós szíján át – Tel-Avivból dirigálják. Halevy úgy gondolja, mindez fordítva van, hisz „Washington mind gazdaságilag, mind katonailag Izrael legfőbb támogatója és partnere, tehát a zsidó állam csakis az Egyesült Államok globális érdekeinek szem előtt tartásával hozhat olyan döntéseket, amelyek a nemzetközi politikára is hatással lehetnek”. Példát is hoz rá: 1992-ben, a Knesszet-választáson az USA „királycsinálóként” lépett fel, a hatalmon lévő Samirt gazdasági ellenlépésekkel büntetve, így segítve elő Rabin diadalát. Amerika persze támogatja Izraelt, de ez korántsem jelenti, hogy mindenben mindig egyetértenének, s ne lennének ütközéseik.

Halevy meg van győződve, hogy a titkos diplomácia hasznosabb a nyilvános békekonferenciáknál. Utóbbiak során a politikusok – így Halévy – saját közvéleményüknek játszanak, mindenáron eredményt akarnak elérni, ezért a kompromisszumoknak jóval kisebb esélyük van. Való igaz, a médiaeseménnyé alakított államközi tanácskozások időnként körülbelül úgy festenek, mintha lakossági fórumon, a híveik szeme láttára próbálna két rivális párt egyezséget kötni, ahelyett, hogy a kampányszlogeneket sutba dobva, zárt ajtók mögött alkudoznának. Ha végigtekintünk századunk ENSZ-védnökség alatt tartott, tésztaként elnyúló, sokszereplős nemzetközi értekezleteinek szomorú mérlegén, igazat kell adnunk Halevynek.

Művének Achilles-sarka azon részek, amelyekben a szerző átmegy kincstári magyarázkodásba. Szívesen elhinnénk, hogy a Moszadnak nincs köze Abdullah Öcalan kurd terroristavezér „fordított Éjféli Expressz”-típusú, Ankarában jóváhagyott elrablásához (lehet, tényleg így van), ám Halevy érvei olyan hiteltelennek tűnők, hogy rögvest a cáfolni akart dolgot hisszük el. Saron 1999-ben ellenezte a NATO délszláv bombázásait, ezt kívánja alátámasztani azzal, hogy „a gyengébben felszerelt és kevésbé képzett muzulmánok sokkal több és kegyetlenebb háborús bűncselekményt követtek le, mint a Milosevics-féle szerb vezetés”. Ezzel szemben az ENSZ és a CIA szakértői állítják, hogy a Bosznia-Hercegovinában elkövetett bűnök kilencven százalékáért a szerb, hat százalékáért horvát és négy százalékáért a muszlim szélsőségesek felelősek.

Papp László Tamás