Gyurcsány Ferenc pártelnök- kormányfő. © Müller Judit

Amennyiben a szocialista pártot óceánjáró hajónak tekintjük, úgy az MSZP legutóbbi frakcióülésen nem történt ugyan nyílt legénységi zendülés, viszont a dolog előérzete ott volt a levegőben. Legvégül ugyan még nem dobálták vízbe a tiszteket, a kapitányt se húzták fel az árbocra, de a rebellió kitöréselőtti fázisba jutott. A matrózok elégedetlenek. Ugyanis a vízi jármű borotvaéles zátonyok között manőverez. Melyek apróbb réseket már ütöttek a burkolatán. Így a személyzet elcsigázott, hiszen ideje nagy részét a beömlő tengervíz kiszivattyúzására fordítja. Utasaik – az MSZP szavazói – egyre nagyobb számban tódulnak a mentőcsónakok felé. Ráadásul vezetőjük épp most nyirbálná fizetéspótlékaikat.

Lehet, hogy pont a havária-közeli szituáció miatt vészelheti át Gyurcsány a frakció hangos zúgolódását. Nem a legjobb időpont a parancsnokot épp olyankor leváltani, amikor balesetveszélyes kormánymozdulatokat hajt végre. Mert a dulakodás következtében nekimehetnek egy felszín alatti sziklának. Márpedig ki akar egy süllyedő hajó tisztikarának élén állni? S amellett korántsem biztos, hogy az új rangidős jobban navigálna a rév irányába. . Emiatt a legnagyobb parlamenti képviselőcsoport valószínűleg úgy gondolja: biztonságosabb legyengíteni és magukhoz törni a kormányfőt, mint puccsal eltávolítani posztjáról. De lássuk, mi vezetett ide.

Fletó – szokásához híven – előremenekül. A Zuschlag-ügy renomégyilkos hatását ellensúlyozandó, ultimátumszerűen bejelentette a pártjának derékhadát sokkoló „korrupciómentesítő egységcsomagot.” Ne kezdjünk most gyanakodva szimatolni, hogy ennek célja nem a tisztulási vágy, csupán a pártpolitikai kármentés. Szintúgy felesleges ironizálni, miszerint öt évvel az Üvegzseb-törvény bevezetését követően ugyanott vagyunk közpénzügyileg, akár a rendszerváltás hajnalán. Fenti keserű megállapítások e nélkül is evidenciák.

Inkább nézzük, mire jutunk a gyurcsányi felvetésekkel. Vegyük őket sorra. A miniszterelnök szorgalmazza vadonatúj párt-és kampányfinanszírozási törvény alkotását. Nagyon dicséretes. De miről is van szó? A választási rendszerünk szereplői krónikusan alulfizetettek. Mindenki tudja, a honi reklámárak mellett lehetetlen kihozni tisztességes pártkorteskedést 386 millió forintból. Így a tetemes különbözetet a közpénzek inkorrekt „csapra verésével” dobja össze a politikai elit. Hogyan lehet ezt kiküszöbölni? Csakis állami kiadásnöveléssel. Magyarul: alapból többszörösére kell emelni a pártbüdzséket.

A szintén Gyurcsány által tervezett főállású képviselőség és a honatyai/anyai számlamentes „elköltségelés” drákói szigorítása ugyanez a történet. Országházunk tagjai – felelősségükhöz, hatáskörükhöz képest aránytalanul kevés bérhez jutnak. Lehet, nem túl populáris ezt kimondani, de így van. Egy hazai középvállalat ügyvezető igazgatója nagyságrendekkel többet visz haza, mint egy tízmillió polgárért felelős bizottsági elnök. Így a frakciótagok jobb esetben elmennek másodállásba: (al)polgármesterek, közgyűlési (al)elnökök lesznek. Rosszabb esetben viszont kenőpénzzel púpozzák meg a sovány járandóságot. Ezt is csak úgy lehet megszüntetni, ha a nép választottja egy státuszban húz annyit, mint jelenleg kettőben. Ám a fenti, valóban szükséges reformok bevezetése iszonyúan népszerűtlen lenne. Megszorítások idején politikai öngyilkosság előrukkolni a társadalom felé azzal, hogy „Fizetésemelést kérünk!” Még akkor is, ha ez logikus, racionális és indokolt.

Civil társadalmunk politikamentesítése? A régi nóta, újrahangszerelve. Pontosan tudjuk, a nonprofit szervezetek jelentős része a belpolitika kifizetőhelye. Ugyanúgy saját farkába harap a kígyó. Amennyiben a hatalom továbbiakban nem „övéit”, hanem kizárólag az igazi civileket pénzelné, jövedelmeinek megcsappanását pótolnia kellene. Lásd fent. Ifjúsági vonalon dettó. Hátra van még az összeférhetetlenség és a vagyonosodás. Amelyeknek kontrollálására eddig is volt törvény. Igaz, falra hányt borsóként szuperált. Merthogy a politikusok nyilatkozatait nem lehetett érdemben ellenőrizni. Hogyan menne ez a jövőben? A C típusú nemzetbiztonsági „káderezés” mintájára felmérik a politikusi kapcsolatrendszert? Mert az elég furcsa lenne, ha a kormánypárti titokminiszter felügyelné párttársai vizsgálatát. Végezhetné a vizsgálatot persze az Állami Számvevőszék (vagy hasonló független intézmény), titkosszolgálati jogkörrel. De hogyan lehetne nyomozni mentelmi joggal rendelkező személyek után?

A teljes politikai rendszer financiális konszolidációjának számlája valószínűleg tízmilliárdosra rúgna. Pénz még talán lenne, de a közéleti ára megfizethetetlen. Ugyanis a társadalom nagy többsége képmutató. Saját stiklijeit bocsánatosaknak tartja, ugyanakkor vezetőitől tisztességet követel. A szemléletváltás feltétele lenne, hogy a reform sikeres legyen, kézzel fogható előnyöket hozzon a társadalom számára.

Mindazonáltal nem valószínű, hogy a csomagba beletörik a kormányfő bicskája. Lehet, hogy Fletó nem tölti ki a ciklusát, de röpülni nem ezért fog. S nem is most. Úgy-ahogy, rendbe tette a költségvetést, leszámolt az ingyenebéd-mítosszal, de a piszkos munka java még hátravan. Ha a pártellenzék a napokban mattolná Gyurcsányt, azzal kiásná önnön sírját. Jövőre lép hatályba az új betegbiztosítási modell. Amelyről korántsem lehet tudni, hogyan teljesít majd. Szakértői jóslatok inkább tamáskodóak e vonatkozásban. De nyugdíjfronton is most jön csak a feketeleves. Ezek a – miniszterelnöki kezdeményezésű – lépések az utódra vetnének árnyat. Egyszerűbb hát kivárni, amíg a lendületvesztett reformkurzus mórja végez a dolgával. Akkor - nagyjából az uniós kampány előszobájában - jöhet a fejcsere, vele pedig jöhetnek a hangulatjavító, büdzsépuhító intézkedések. Tehát a pártelnök-kormányfőnek van szűk esztendeje fordítani a hadiszerencsén. Valószínűbb, hogy a frakció – a következő társadalom-és gazdaságpolitikai átalakítások támogatásáért cserébe - javaslatainak hígítására, „lájtosítására” ösztönzi a miniszterelnököt. Így sem lehetetlen, hogy az egész csupán Gyurcsány pozíciójavító trükkje. Őt ismerve, nem volna kizárt.