Anno 1989.

Való igaz, a hajdani rendszerváltó alakulat fénye igencsak meg-kopott. A „megélhetési belpolitika” sok tekintet-ben az elvi kapituláció, a programpontok feladásá-nak az irányába vitte. A kisebbik hatalomgyakorló párt más tekintetben is negatív rekorder. Például a vezetőcserék számá-ban. 1990 óta immár a hetedik elnökét fo-gyasztja el a megosztott tagság. Mindez együtt indokolja a párttörténeti léptékű szembenézést.

Ha az SZDSZ jövőre nyomtalanul eltűnne a politikai süllyesztőben, úgy is maradandó hatást tett a demokratikus fejődésre. Előzménye, az illegális, szamizdatos „másként gondolkodás” nagy jelentőségű, tiszteletreméltó ügyet képviselt. Szervezett formában csak ők kérdőjelezték meg a diktatúra értékrendjét, a pártállam gyakorlatát. Ugyancsak elévülhetetlen fegyvertényük, hogy általuk nyert polgárjogot nálunk egy, korábban csak marginális szorongattatásban létező társadalom-és gazdaságfilozófia. A klasszikus liberális eszméket a modern szabadelvű gondolkodással ötvöző politikáról beszélünk. Érdeme továbbá a valahai SZDSZ-garnitúrának, hogy a Kerekasztal-tárgyalások (és az MDF-fel kötött paktum) révén 1989-90-ben létrejött a jogállami demokrácia. De a hősi múlt ragyogására árnyékot vet(het), hogy a kialakított intézményrendszer politikai tartalommal való feltöltésében nemigen voltak sikeresek.

Kis János, az SZDSZ első elnöke. Akkor még négy igen volt.

Két választást is simán megnyerhetett volna a párt. De mindkettőt elpuskázta. ’90-ben az utódpártot elutasító, eufórikus rendszerváltó hangulat volt. Szinte törvényszerűen állt győzelemre a nyugatos modernizációban érdekelt liberálisok zászlaja. Aztán sansz nyílt rá, hogy az SZDSZ – mint legnagyobb ellenzéki párt – magában (vagy nagyobbik pártként) leváltsa a népszerűtlenné vált jobboldali koalíciót. A fiaskók okai mindkétszer a pártban (is) gyökereztek. Az első szabad voksoláson a „radi-szadi” miatt csúsztak le a hatalomba jutásról. Napjaink tizen- és huszonéveseinek oroszlánrésze aligha ismeri a fenti mozaikszót. Annak idején ez a név az SZDSZ véresszájúan kommunistázó, boszorkányüldözésre gyúró, militáns talpasaira utalt. Természetesen a kommunista rendszer átmentésének (vagy önigazolásának) visszautasítása, felelőseinek azonosítása nem bűn, hanem erény. De sok akkori SZDSZ-kampányaktivista nem liberális-demokratikus, hanem szélsőjobbra hasonlító módon, gyalázkodó modorban támadta a bukott rendszert, lejáratva ezzel a kádárizmus jogos bírálatát is.

Nem véletlen, hogy a korabeli SZDSZ-holdudvar radikálisai (pl. Tóth Gy. László) ma is radikálisok, csak éppen a jobboldalon. Így a kisember inkább a „nyugodt erőt” felmutató MDF-re szavazott. Ugyancsak volt szerepe a „radi-szadinak” a jogsértő, puccsízű taxisblokád SZDSZ-es felkarolásában. (A blokádot szabad demokrata képviselőként annak idején támogató Vass István az idei kurucinfós hídzár résztvevőit is buzdította.) A lakosság életét tovább nehezítő utcai akciózás nemigen tett jót a pártnak.

Ehhez képest utána – a Demokratikus Chartával – időnek előtte engedte ki az MSZP-t a politikai gettóból. Ahelyett, hogy önálló arcélű programépítést folytatott volna, antifasizmus címszóval értékalapú együttműködésbe fogott a posztkommunistákkal. Az MDF szélsőjobboldali, horthysta tendenciáival szemben indokolt volt küzdeni. De ehhez nem volt szükség a diktatórikus félmúltjuk miatt kompromittált szocialistákra. A Horthy- és Kádár-nosztalgiával szemben egyaránt ütőképes liberális alternatívát kellett volna nyújtani. Rég tudjuk: a Charta-politikától az SZDSZ támogatottsága nem emelkedett. Ehelyett szövetségük abszolút nyertesévé a párialétből kikecmergő MSZP vált.  

Pető Iván és Kuncze Gábor.Talán elég lett volna a szocikat kívülről támogatni © Horváth Szabolcs

Sokan az 1994-es koalíciókötésre datálják a lejtmenet startpontját. Holott az már csak logikus betetőzése volt a fent írtaknak. Minekutána az SZDSZ másodhegedűs lett a demokrácia koncertjében. Viszont kár lenne az összes bajt pusztán a Horn-kabinetben való részvételre ráhúzni. Kétségtelen, voltak nyomós érvek a belépéssel szemben is. Az MSZP-nek abszolút többsége lévén, az SZDSZ érdekérvényesítő potenciálja rendkívül alacsony volt. Gazdaságpolitikailag a koalíció nem volt szükségszerű. A liberálisok kívülről is támogathatták volna Bokros elkerülhetetlen stabilizációs csomagját. S akkor a szocialisták nem háríthatták volna partnerükre a felelősséget a „népnyúzó” intézkedésekért. Mindezzel együtt sem önmagában a koalícióval van hézag. Inkább annak milyenségével.

Az SZDSZ elmulasztotta világossá tenni: a baloldallal való együttműködés csupán pragmatikus, kényszer szülte, taktikai lépés. Amire döntésük kizárólag az ország rendbetétele miatt esett. Tehát nem hosszú távú érzelmi, politikai vagy ideológiai kooperációról van szó,  a dolog nem szerelmi kapcsolat, hanem rövid futamidejű érdekházasság. Identitáserősítő jelleggel folyamatosan sulykolni kellett volna: a liberalizmust nemcsak az antiszemitákkal időnként összekacsintó jobboldaltől, de a posztkádári baloldaltól is univerzumnyi szakadék választja el. Hogy teljesen eltérően gondolkodnak ’56-ról, a piacról, a szabadságjogokról. Illetve leszögezni: a pufajkás Horn erkölcsi pedigréjén jottányit se változtat a kényszerszövetség.

Ehelyett megtörtént, amit a jobboldalon pejoratívan használt „balliberális” címkeszó előre jelzett. A két tábor emocionálisan, háttérbázis és klientúra szintjén is összeolvadóban volt. Így Horn gond nélkül bedarálhatta, felmosórongynak használhatta „kormányos társait”. Bár az SZDSZ-nek leghamarabb a Tocsik-ügy, legkésőbb a vatikáni szerződés idején kilépést parancsolt nemcsak az önérdek, de az elvszerűség is, nem tudott rugalmasan leszakadni. Összenőtt, ami nem tartozik össze. Tölgyessy Péter „elengedésével” a párt lemondhatott a mérsékelt jobboldali, liberálkonzervatív szavazatokról is. (Fura mód Kozák Gyula levelének „veszteségeink” bekezdésében pont ő nem szerepel.) A Fidesz 1998-as győzelmével integrálta őket.

Liberálisaink hozzáragadtak a baloldalhoz. Utána – immár tíz év óta – a parlamenti küszöböt felülről súroló kispárt lett belőlük. És ha így megy tovább, hamarosan alulról szagolják majd a küszöböt. Mikor 2002-ben az SZDSZ újra hatalomközelbe jutott, egy teljes cikluson át nem csinált semmit. Hacsak nem tekintjük cselekvésnek, miszerint bűntársként asszisztált a Medgyessy-féle száznapos osztogatáshoz. Melyet lehet, unokáink is nyögni fognak. Aztán pedig az orbáni hazugságok leleplezése mellett, félállásban besegített a gyurcsányi hazugságok elleplezésében. Amivel megvalósította a kettős mérce erkölcsi tényállását. Hatásos ügynöktörvény, meleg jogegyenlőség, fogyasztó- és áldozatpárti drogpolitika sehol.

A tavalyi újrázást követően pedig látszatpolitika. Népszerűtlen intézkedések okos magyarázata, karakán bevállalása helyett reformbénázás. Kiadáscsökkentés helyett adóemelés. A MÁV drasztikus, leépítős-racionalizálós kitakarítását mellőző piti szárnyvonal-nyesegetés. Korrupciószagú sztrádaumbuldák. Olyan antiliberális pótcselekvések, mint a nőkvóta, az elemi iskolák visszakörzetesítése, felsőoktatási bónuszpontok a hátrányosaknak vagy a gyűlöletbeszéd perelhetősége. Családjogi kapituláció az azonos nemű párkapcsolatok törvényesítésében. Gesztusok hiánya olyan „emberarcú” Fidesz-politikusok irányába, mint Kósa Lajos vagy Pokorni Zoltán.

A legszebb az egészben, hogy a Kozák-levél is antiliberális pártkritikával akarná a helyes útra visszaterelni az SZDSZ-t. Fájlalja „hogy a nagytőke, a korrupció, a kivagyiság hogyan férkőzhetett be közénk, akik a társadalmi egyenlőség, a szociálliberalizmus mellett tettük le a voksunkat.” Szerintünk a nagytőke beférkőzés helyett éppenséggel reménytelenül figyeli a pártot. Látván, hogy képtelen piac- az és versenypárti klímát teremteni. Amellett a liberalizmus soha nem ígért szociális egyenlőséget. A szabadelvű társadalomfilozófia a természetes egyenlőtlenségen alapul. Realistán belátja, a különbségeket esélyteremtéssel, piackonform felzárkóztatással, rászorultsági szociálpolitikával csökkenteni lehet, megszüntetni nem. Különben mehetünk vissza ősközösségbe.

Még egy gyöngyszem: „hagyjuk, hogy a rendőrség elbizonytalanodjon”. Ha Kozák Gyula figyelmét elkerülte volna: a karhatalom mifelénk nagyon is duzzad az önbizalomtól. Gumibotoz, viperával hadonászik, kordont emel, újságírókat állít elő. Törvénytelen demonstrációkat oszlat fel – jogsértően. Végül még egy idézet: „hagyjuk, hogy a bíróságok háborús bűnösöket rehabilitáljanak”. Igen, egy demokráciában a politikának hagynia kell az igazságszolgáltatást dolgozni. S liberális pluralizmusban a bűnöst is rehabilitálják, amennyiben jogsértő tárgyalás szolgált elítélése alapjául. (A népbírósági praxisban ilyesmire bőven volt precedens.)

Legvégül, az SZDSZ perspektívátlanságát látva így sóhajthatnánk: mit tegyen egy liberális párt vezetése, ha a belső ellenzék jeleseinek némelyike antiliberális csodareceptet akarna rátukmálni?

Papp László Tamás