Pétervári Zsolt © Szakács Barbara

Az Egyesült Államokban a 60-as évek utolsó harmadától kibontakozó spontán gazdasági változássorozat nyomán jött létre az a gazdasági rendszer, mely napjainkban akut válságba került. Az ún. infokommunikáció sszektor létrejöttével és térnyerésével a gazdaság és a társadalom visszafordíthatatlanul átalakult. A nehéziparra valamint az alacsonyabb hozzáadott értéket képviselő, ugyanakkor magas élőmunka igényű feldolgozóipari ágazatokra épülő gazdasági szerkezet (a döntően nagyipari keretek között működő, futószalagos termelési mód) versenyképtelenné vált a szolgáltatói szektor decentralizált szereplőivel szemben. Az azonos gazdasági szektorban tevékenykedő nagyipari egységeknél jóval termelékenyebbnek bizonyultak az újonnan létrejövő kisvállalkozások. Utóbbiak már nem kizárólag a klasszikus családi vállalkozások szféráiban fejtették ki tevékenységüket (agrárium, építőipar, turisztika), hanem a fejlettebb ágazatokban is (szolgáltatások, tudásipar). A kisvállalkozások „forradalmát” erősítette a fogyasztói igények differenciálódása, amit a középosztály akkor már negyedszázados jóléti államnak köszönhetően tartósan magas életszínvonala tett lehetővé. Az amerikai termelő szektorokban a 70-es évtizedben létesülő új munkahelyek 80%-át már a kis és közepes vállalkozások biztosítják (ezek 2/3-át a 20 fő alattiak), és az évtized végére ezek a cégek foglalkoztatják a munkaerő 52%-át, valamint ennek keretében jön létre a nemzeti össztermék 48%-a. Az újonnan létrejövő mikro -és kisvállalkozások 12-15%-a számított az innováció éllovasának.

Az általánosan uralkodó tévhittel ellentétben az Amerikából kiinduló piaci változásokat nem a két olajválság és hatásaik kezelésének ígéretével hatalomra jutó neokonzervatív kurzus idézte elő. „Mindössze” jelentős mértékben felgyorsította, közgazdasági értelemben kész helyzet elé állítva az északi félteke többi kormányzatát. Az USA gazdaságában a 70-es évek folyamán lezajlott korszakváltás során a reálgazdaságról a pénzgazdaságra, az indusztriális szektorokról a szolgáltatásokra helyeződött át a gazdaság súlypontja. Ez viszont együtt járt a tradicionálisan elmaradottabb régiók ugrásszerű fejlődésével. Az Egyesült Államokban a déli államok már az indusztriális korszak utolsó évtizedében jelentős fejlődést voltak képesek felmutatni. A 60-as évekig alacsony hozzáadottértéket előállító agráriumi, élelmiszeripari szektorok helyére az évtized slágerágazata, a vegyipar illetve az olajipar lépett, a hozzájuk kapcsolódó hadiiparral. Erre települhetett rá a 70-es évek újgazdasága, mely az amerikai fejlődés évszázados tengelyét áthelyezte a keleti partvidékről, a New York-Chicago tengelyről (Fagyos Övezet) a Los Angeles-Houston vonalra (Napfény Övezet), ahol a 68 és 78 között létrejövő munkahelyek 2/3-ával büszkélkedhettek.

Az 1973-as illetve 1978-as első és második nyersanyagár-robbanás, továbbá a dollár és a font többszöri leértékelése következtében, - célja az export versenyképességének javítása volt - , a gazdasági növekedés leállt, stagnált, az infláció viszont felgyorsult, és kialakult egy korábban nem tapasztalt jelenség, a stagfláció. Mindez kiegészült az államadósság növekedésével, a kamatszint emelkedésével, a reálbérek stagnálásával. A túlterhelt jóléti állam magas finanszírozási igénye miatt túladóztatott amerikai és brit gazdaság versenyképtelenné vált, elsősorban a japán és a német konkurenciával szemben. A folyamatos leértékeléssel és állami keresletélénkítéssel operáló (poszt)keynesi gazdaságpolitika eszközrendszere nyilvánvalóan képtelen volt kezelni a stagflációs válságot.

A nemzetközi és a hazai elemzői vélemények mindegyike megegyezik abban, hogy a jelenlegi globális pénzügyi válság - mely az amerikai másodlagos jelzálogpiac összeomlásából indult ki – új gazdasági korszak kezdetét jelzi. Abban viszont már nehezebb összhangot felfedeznünk, hogyan látják az elemzők az új gazdasági rendet, amely - sokak szerint - hatásában csak a 29-es nagy gazdasági világválság tőzsdekrachjaihoz mérhető pénzpiaci visszaesést követően bontakozik ki. Nyilvánvaló, hogy a jelenlegi visszaesés messze nagyobb horderejű, mint amilyenek a kapitalizmusban ciklikusan visszatérő rövidebb válságperiódusok voltak, valójában a gazdasági rend mélyreható változásának vagyunk tanúi.

A Nagy-Britanniában 1979-ben, Amerikában 1980-ban kormányzati pozícióhoz jutó neokonzervatív irányzat három közgazdasági iskola tanaiból hozta össze gazdasági programját: a neoklasszikus (neoliberális), a kínálatoldali és a monetarista iskola együtteséből. Választási sikerét (elsősorban az USA-ban) jelentős részben éppen ennek köszönhette, a republikánusok ugyanis képesek voltak összeegyeztetni a konzervatív táboron belüli, egymástól élesen különböző gazdasági érdekeket. Reagan neokon forradalma az állammodellt szabta a korábban már átalakult gazdasági modell formájára (ennek jegyében decentralizálták a közigazgatást, építették le a központi bürokráciát). Thatcher kurzusa közelebb állt a vegytiszta neoklasszikus modellhez, mind a követett állammodell, mind a gyakorlati gazdaságpolitika tekintetében, hiszen a brit jóléti állam kiterjedése GDP-arányosan közel kétszerese volt az amerikainak, így annak lebontása radikálisabb szakpolitikai elemeket követelt, és több társadalmi konfliktussal járt.

A neokon (gazdasági) koalíció Reagen első ciklusának közepére felbomlott, mert a neoklasszikusok az adócsökkentéssel párhuzamosan a költségvetési kiadások lefaragására törekedtek, és az államháztartást bevételi többlettel akarták zárni. Ám ekkora már jelentkeztek a neokon gazdaságpolitika eredményei: az adóteher-enyhítés révén felgyorsult a gazdasági növekedés, a kamatszint lement, az inflációs veszély elmúlt, a nemzeti valuta megerősödött, a középosztály jövedelmi pozíciói javultak (ezzel együtt élénkült a belső fogyasztás). A csillagháborús program fegyverkezési és kutatási kiadásai jelentős növekedési többletet generáltak, azonban mindezt a külkereskedelmi és az államháztartási hiány ugrásszerű emelkedése kísérte (a brit esetben a hadászati kiadások mellett a londoni City ingatlan- és telekommunikációs fejlesztése emelhető ki). Vagyis a neokonzervatív állammodell (szemben a minimális állam neoklasszikus elvével) mindig növekedésközpontú gazdaságpolitikát és fejlesztő államot feltételezett. E modellben már nem a reálgazdaság terén történik felhalmozás (az USA külkereskedelme óriási passzívummal zár már három évtizede), hanem az amerikai központú globális bankrendszer révén a pénzpiacok és, az agyelszívás következtében, a tudástőke terén. Amit Amerika elveszített a múlt negyedszázadban az árutermelés terén, azt hatványozottan visszanyerte az szolgáltatások terén.

Új korszakhatár

Az új korszakváltás során nem az állami szerepvállalás mértéke fog megváltozni - jóllehet a pénzpiacok globális felügyeletének létrehozása jelentős intézményi változást fog hozni - , hanem a gazdasági centrum tolódik el: a Kína központú ázsiai modell további erősödik, az észak-amerikai és - a távoli múltba vesző szociális piacgazdaság felélesztésével próbálkozó - európai modell rovására. A három évtizeddel korábbihoz hasonlóan stagflációval és energiaár-robbanással küszködő világgazdaság a negyedszázados recept segítségével lábal majd ki válságából, vagyis az állam vezérelte, vagy legalábbis az államilag koordinált kapitalizmus és a szabadverseny ötvözésével. Habár az állam funkciói valószínűleg tovább bővülnek (ez a folyamat már a válság előtt megkezdődött), a modell, főbb vonásait tekintve, valószínűleg változatlan marad.

Pétervári Zsolt
A szerző a Méltányosság Politikaelemző Központ kutatója