Tetszett a cikk?

Amikor negyvenkét éve új közel-keleti Dávidként legyőzte a vele szemben szövetkező Góliátok seregeit, Izrael népszerűsége csúcsára érkezett. Ma aligha mondható el ugyanez. Az udvarias szólamok, miszerint joga van az önvédelemhez, alig leplezik a tényleges légkör fagyosságát.


Izraeli katonák elhagyják a Gázai Övezetet
© AP
Izrael egyoldalú tűzszünetet rendelt el, állítólag csapatai nagy részét Obama keddi beiktatásáig kivonja. A Hamász egy hetes fegyverszünetet rendelt el, közölte, folytatja a harcot, ha azalatt nem vonulnak ki az izraeli katonák a Gázai övezetből. Nem kétséges, hogy a Hamász súlyos veszteséget szenvedett, földalatti csempészútvonalai jelentős részét felrobbantották, vezetősége az izraeli célzott merényletek következtében megfogyatkozott, fegyverkészleteit jórészt megsemmisítették. Ám kibújva a romok alól, a szervezet nyilvánvalóan ott folytatja majd, ahol abbahagyta. A holtak és a romok hatására valószínűleg még elszántabban. A Hamász népszerűségét nem csak az áldozatok mártíriuma erősíti majd, hanem a támadó hadak egyoldalú kivonulása is. Nem lesz nehéz ezt a gázaiak és a Hamász győzelmének bemutatni. Hasonló helyzetben a libanoni Hezbollah már megtette ugyanezt.

Izrael arra hivatkozik, hogy nem volt más választása, ha hagyja a Hamászt, hogy büntetlenül támadja a déli országrészt, maholnap már Tel-Aviv lesz a célpont. A szervezet egyáltalán nem csinál titkot végső céljából: Izraelt akarja eltüntetni a Föld színéről. Kérdéses azonban, hogy Izrael hosszabb távú stratégiai érdekeit szolgálja‑e a véres és a nagyvilágban népszerűtlen gázai behatolás.

Az elmúlt néhány évtizedben Izrael közel-keleti politikája éppen abban volt sikeres, hogy felismerte, nem valami egységes tömb, hanem egy rendkívül összetett, saját belső ellentétei által is szabdalt világ áll vele szemben. Igyekezett megtalálni azokat a kitörési pontokat, amelyek játékteret biztosíthatnak a számára. Egyiptom, Jordánia, Marokkó után így kezdett tárgyalásokat Szíriával is. E tárgyalások fonalának felvétele érdekében ahhoz a hatalomhoz fordult, amely a Közel-Keleten a nyugati kapcsolatok zászlóshajójának számít, Törökországhoz. Törökország nemcsak a Nyugat régi szövetségese, de egyúttal az egyetlen iszlám ország, amely annak kikiáltása óta folyamatos kapcsolatokat ápol Izraellel. E kapcsolatok egyik alapja éppen az volt, hogy Törökország közvéleménye mind a mai napig élénken emlékszik az egykori Oszmán Birodalom arab tartományainak első világháború alatti felkelésére. Másfelől e kapcsolatok szószólója éppen a török hadsereg volt, melynek amerikai elkötelezettségét az utolsó iraki kalandig aligha vonhatta kétségbe bárki is.

Ma úgy alakul a helyzet, hogy az ankarai, magát mérsékelten iszlámistának valló kormány nem rejti véka alá felháborodását: Izrael lehetetlen helyzetbe hozta azáltal, hogy éppen akkor támadott Gázában, amikor Ankara Damaszkuszban tapogatódzott. A hadsereg - amely nem ápol különösen jó kapcsolatokat a mai kormányzattal - elégedetlen azzal, hogy Irakban, a törökországi kurd gerillák menedékhelyén nem kapott szabad kezet amerikai támogatóitól. Ez a sértődöttség nem elméleti jellegű. Ankara közölte, hogy részéről mosolyszünettel jutalmazná Tel-Aviv magatartását. A hadsereg, s a mögötte álló ellenzéki közvélemény pedig hallani sem akar azokról a nagyvilágban mind népszerűbb tervekről, hogy török békefenntartókat vezényeljenek Gázába, azaz az első világháborús arab árulás egyik színhelyére. (Mellesleg, ennek valószínűleg az arabok sem örvendenének.)

Irán - kardcsörtetései ellenére - is reálpolitikus, az elmúlt három évtizedben egyszer sem kezdeményezett háborút a térségben. Stratégiailag nézve erre aligha is lehet szüksége. Ott van Irakban és Libanonban, megtámadni viszont senkinek sem lehet esélye. Ahmadínezsád elnök ugyan szívesen ragadtatja el magát, s nagy valószínűséggel ezekben az elragadtatásokban maga is hisz, azonban az iráni politikai rendszer lényegét tekintve ő inkább csak fontos rezonőr, s nem főszereplő. Nemcsak a parlamentnek kell felelnie, de ott van felette az Őrök Tanácsa, Hamenei ajatollah, az iszlám forradalom "vezére", valamint az Európában kevésbé figyelt Szakértők Tanácsa is. E vezető vallástudósokból álló testület feladata nem az elnök, hanem a "vezér" ellenőrzése, s élén az elnök egyik jól ismert ellenfele, a mérsékeltek vezetőjének számító Rafszandzsáni áll. Ez a testület képviseli az igazi iráni politikai establishmentet. Hangzatos beszédei ellenére Ahmadínezsád aligha nyerné el e testület, vagy éppen a valódi professzionálisokból álló vezérkar támogatását.

Ami a népet illeti, nyilvánvalóan bármikor az utcára vonul, ha Izrael vagy a Nyugat, pláne Amerika ellen kell tüntetnie. Azonban a perzsa kultúra ismeretében aligha hihető, hogy akár egy iráni katona is akad, aki önként életét áldozná az arab hódítás óta megvetett tázík (ez az arabok perzsa neve) érdekében. Különösen, ha azok a síitákkal ellenséges fundamentalista szunniták. Irán valódi cselekvési lehetősége abban áll, hogy mozgósítja libanoni síita segédcsapatát, a Hezbollahot. Ez a mozgalom természetesen megkeserítheti Izrael északi településeinek mindennapjait, létfontosságú nehézségeket azonban aligha okozhat neki.

Lehet, hogy Izrael abban reménykedett, hogy kedvező a helyzet, az amerikai elnökváltás, az izraeli és a palesztin választások közeledte amúgy is némi szélárnyékot jelent, le tud számolni a Hamásszal. Most majd eldől, sikerült-e jobb belátásra bírnia a terrorszervezetet, vagy - ami valószínűbb - inkább csak vesztett az elmúlt másfél évtizedben megszerzett pozícióiból.

Dobrovits Mihály

HVG

HVG-előfizetés digitálisan is!

Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!