Mondhatnánk, olyan hatást gyakorolt az MSZP vezetőire (és tagságára) a kiütéses pécsi vereség, akár Rómára a teutoburgi csatában a germán törzsektől elszenvedett csapás. Mint az antik történetírók leírták: babonás rettegés uralkodott el az Augusztus kormányozta világbirodalom fővárosában. Baljós jeleket vizionáltak. „Villám csapott Mars templomába, míg a Germánia provinciában az ellenséges területek felé tekintő Győzelem-szobor hirtelen megfordult és arcát Itália felé fordította” – írja Geoffrey Regan hadtörténész. A császár depresszióba zuhant. Hasonló reakciókat láthattunk a Köztársaság téri pártházban és Szili kampányközpontjában is.

De vigyázzunk a párhuzamokkal. Quintilianus Varus-nak, a provincia kormányzójának légióit a bolygó akkor egyetlen – iszonyú gazdasági-katonai fölényben lévő – szuperhatalmának haderejét  az akkor szinte teljesen ismeretlen Arminius cherusk seregei tizedelték meg. Róma soha nem kapott még ki ilyen csúfosan primitív, az őskorból épp csak felemelkedő néptől. Vagyis lélektanilag teljesen felkészületlenek voltak. Viszont a szocialistáknak lett volna idejük felkészülni a verességre. Miiután 2008 márciusában durván alulmaradtak a populista kérdések referendum-versenyfutásán, (és hátrányuk azóta csak nőtt) számítaniuk kellett a dologra.

A teutoburgi csata. Sokkolta a rómaiakat.

Nem, ez nem Teutoburg. Inkább Hadrianopolis. A nyugatrómai birodalom agóniájának előszobája. Csakhogy az mégsem okozott akkora sokkot, mint Teutoburg. Ugyanis – ismét Regant citálva – „később a rómaiak, mikor már hozzászoktak a vereségekhez, sokkal racionálisabban fogadták a hasonló csatavesztések hírét.”   Pécs tanulsága a baloldalnak ez lehet: ha késve is, de próbálják meg a józan ész alapján feldolgozni: hamarosan tartós – s lehet, hosszas – ellenzéki szerepre kell berendezkedniük.

Hogy a csodafegyvernek tekintett Szili Katalin Pécsett csütörtököt mondott, valóban hatalmas sokk a jelölőinek. De mégis olyasvalami, ami tervezhető-előrelátható volt. Az MSZP jól teszi, ha pszichológiailag edzi magát a soron következő csatavesztésekhez. Megjósolható: az uniós választás a pécsihez hasonló (vagy még átütőbb) kudarc lesz. S a politikatudomány mai állása szerint a baloldal menthetetlenül elbukja a jövőre kiírt parlamenti ütközetet.

Ennek okai hosszan sorolhatóak. Mindenekelőtt vegyük észre: hazánkban nincs párt, amely két összefüggő ciklusra lenne hitelesítve. Ahogy a gazdaság sem bírja ez. Így a Gyurcsány-kormánynak papírforma szerint 2006 tavaszán mennie kellett volna. Csak az égetően időszerű reformok és megszorítások cinikus szabotálásával lehetett ezt kijátszani. Viszont ez megbosszulta magát. Mindenképp zuhantak volna, de hogy ekkorát, abba persze a közben történtek is bejátszottak. Itt külső tényezőkről is beszélhetünk. Amennyiben az Alkotmánybíróság nem bólint rá arra, ami a Bokros-csomag idején komolyan fel sem merült – népszavazáson felül lehet írni a parlamenti többség intézkedéseit – úgy a fölcsuszamlás enyhébb lett volna. Ugyanakkor ez nem mentség. Ha – látván a reformimpotenciát – korábban (és önként) távoznak, szoros küzdelemben maradtak volna alul. Most viszont azon kell igyekezniük, nehogy a padlóra kerüljenek. 

Akkor miért nem léptek és lépnek? Korábban rövidlátás okán. Immár pedig többek közt azért, mivel minél később zajlik le a szoci Waterloo, annál tovább regnálhat a jelenlegi pártelit. Viszont biztos, hogy a posztkommunista baloldal eddigi formájában nem létezhet tovább. Addig viszont zavartalanul megy az önmagát túlélt párt-és kormánystruktúrák harca a fennmaradásért. Talán még a pécsi buktából is megpróbálnak utólagos önigazolást faragni. 

A Bajnai-kormány politikai legitimitása azon nyugszik, hogy nincs idő, amit kampányra fecsérelhetünk, rapid válságkezelés szükséges. Bajnai – ha tényleg komolyan gondolja, hogy válságkormányfőként nem pártérdeket reprezentál – csak egyet tehet. A rövidtávú, belátható léptékű intézkedésekre korlátozva tevékenységét, igyekszik elhárítani annak veszélyét, hogy a mögötte álló frakció kampánybüdzsévé degradálja  a jövő évi országkasszát.

Papp László Tamás