Bauer Tamás: Beszédes tévedések

Kénytelen vagyok visszatérni Babarczy Eszter válaszára, amelyet a Fidesz várható kétharmados többségén örvendező írásához fűzött megjegyzéseimre adott. Babarczy – mint ezt cikkének egyik kommentálója is szóvá tette – tévesen gondolja, hogy a kétharmaddal nem lehet alkotmányozni, merthogy ahhoz négyötöd kellene. Téved, a magyar Országgyűlésben négyötöd csak a házszabálytól való eltéréshez kell, semmi máshoz. Nem egyszerűen arról van szó, hogy Babarczy rosszul gondolja, nem kell hozzá négyötöd, a kétharmaddal át lehet írni az alkotmányt. Ami miatt vissza kell térni a dologra, az az, hogy valóban volt idő, amikor négyötöd kellett az alkotmányozáshoz. Akkor, amikor az MSZP-nek és az SZDSZ-nek volt 2994 és 1998 között kétharmada, és ők lemondtak arról a lehetőségről, hogy maguk írjanak új alkotmányt. Abban állapodtak meg az akkori ellenzékkel, hogy csak olyan rendelkezés kerülhet az új alkotmányba, amelyet az akkori öt pártból négy támogat az előkészítő bizottságban. Ők ugyanis nem akartak az ellenzék nélkül alkotmányozni, bár joguk lett volna rá. A Fidesz viszont, aki szerint „kis többség, kis változás, nagy többség, nagy változás”, akar. És ha teheti, szemben Babarczy feltételezésével, fog is. 

Bauer Tamás

Végel Dániel

Azt írja továbbá Babarczy: kétharmad híján nem lett új pártfinanszírozási törvény, mert a pártok nem tudtak megegyezni. Aki foglalkozott a kérdéssel, az tudja: nem „a pártok nem tudtak megegyezni”, hanem a Fidesz nem volt hajlandó elfogadni semmilyen ésszerű, a pártfinanszírozást átláthatóvá tevő javaslatot. A többi párt – ha nem is szívesen, ezt, ismerve őket, hozzá kell tenni – végül belement volna az átláthatóságot biztosító kampányszámla bevezetésébe, abba a korlátozott javaslatba, amelyet végül nem más párt vagy a kormány, hanem független szervezetek terjesztettek elő. A Fidesz azonban mondvacsinált ellenvetésekkel megakadályozta ezt. Aki ezt a történetet úgy adja elő, hogy „a pártok nem tudtak megegyezni”, nem ismeri a történteket, vagy ha igen, akkor félrevezeti az olvasóközönséget.

Nem Babarczy az első publicista a hvg.hu-n, aki nekem válaszolva tájékozatlannak bizonyul. Néhány hónapja Papp László Tamás a Fideszt mentegetve azt írta: ha a fideszes többség nem tette annak idején lehetővé, hogy felálljanak az ellenzék által kezdeményezett vizsgáló bizottságok, az nem elegáns, de nem sért jogot. Tévedett: az Alkotmány rendelkezik úgy, hogy az Országgyűlés minden kérdésben felállíthat vizsgáló bizottságot, és a Házszabály rögzíti, hogy ehhez elegendő a képviselők egyötödének aláírása. Azért ennyi, mert 1994-ben született ez a rendelkezés, amikor a kormánykoalíciónak kétharmada volt. Akárcsak az alkotmányozás ügyében, a vizsgálóbizottságokéban is megmutatkozott: a szocialisták és a szabad demokraták saját magukkal szemben tartották fontosnak az ellenzéki jogait. A Fidesz, amikor 1998 és 2002 között többsége volt, ezzel ellentétes módon viselkedett.

Babarczy alapállítását, miszerint nem fenyegeti a Fidesz részéről veszély a magyar demokráciát, maga Orbán cáfolta meg már előre, most kinyomtatott tavalyi előadásában. Talán Babarczynak is feltűnt, hogy aki kiküszöbölendőnek tekinti a „duális” pártrendszert, ahol több esélyes is van a kormányzásra, aligha vonzódik a parlamenti váltógazdasághoz. Többeket emlékeztettek már Orbán törekvései a putyini Oroszországra – ebből az előadásból az ottani Egységes Oroszországra ismerhettünk rá, amely a dolog természetes logikájánál fogva kormányozza Oroszországot, s valódi ellenzéke lassan már a parlamentből is kiszorul. A „keleti szél” mintha azt jelentené, hogy Orbán számára ez a követendő példa. Nem veszik ezt észre a hvg.hu rendszeres szerzői? Vagy csak nem akarják észrevenni?

Papp László Tamás: „Oroszveszély” nincs, „görögveszély” van  

Jelenleg nem a demokrácia gyors politikai felszámolódása a reális veszély. Hanem - a görög típusú nemzetgazdasági kalandorság folyományaként - a létező demokratikus vívmányok (stabilitás, közbiztonság, prosperitás) lassú, vegetatív hanyatlása. Rémüldöző tekintetünket ne Putyin Moszkvájára, Horthy fehér lovára, hanem a lehetőségeit zsinórban elbaltázó Athénre vessük, ha már félni akarunk valamitől.     

Bauer Tamás hozzászólásában azt írja: „...ha a választási rendszert, a pártok finanszírozását, a média szabályozását vagy éppen a politikai jogok gyakorlását igazítja saját érdekeihez a kormánytöbbség, vajon, ha ezt a többséget a Fidesz adja, miért ne úgy tenné ezt, hogy az ellenzék cselekvési terét korlátozza, és ezzel a saját leválthatóságát tegye lehetetlenné? El tud képzelni ebben bárminemű önkorlátozást azok részéről, akiknek alapelve az „oszt jónapot”?” Gyakorlatilag – kimondatlanul is - az „orosz forgatókönyvet”, a pluralista rezsim megsemmisülését (illetve valami ahhoz nagyon hasonlatosat) vetítve előre a Fidesz országlására. Viszontválaszában pedig nyíltan kimondja: „Többeket emlékeztettek már Orbán törekvései a putyini Oroszországra – ebből az előadásból az ottani Egységes Oroszországra ismerhettünk rá, amely ’a maga természetességével’ kormányozza Oroszországot, s valódi ellenzéke már a parlamentből is kiszorult. A ’keleti szél’ mintha azt jelentené, hogy Orbán számára ez, az ’állandó kormányzás’ a követendő példa.”   

Papp László Tamás

null

Nem hiszem, hogy a demokrácia hívei közül bárki örülne eme forgatókönyv realizálódásának. Rögtön azt is leszögezném, hogy ennek baljós jeleit azonban nemigen tapasztalom. Nincsenek meg ugyanis ama objektív és szubjektív előfeltételek, amelyek Putyinnak lehetővé tették a gyerekcipőjébe épp csak belépő orosz demokrácia felszámolását. A ’90-es évek anarchikus-oligarchikus posztszovjet vadkapitalizmusa egy jól működő piacgazdaság sötét karikatúrája volt csupán. A nép többsége okkal gyűlölte meg a jelcini éra politikai gengszterizmusát. Jött hát Putyin, aki – részben kisajátítva Zjuganov kommunistáinak piac-és tőkeellenes, rendcsináló diskurzusát – leszámolt az oligarchákkal. Viszont nemcsak a tényleg sáros bűnözőket tüntette el a rács mögé, hanem a nyugatos-liberális politika intézményes, szervezeti, anyagi tartalékait is felszámolta. Olyan autokráciát építve ki, amely hosszú időre lehetetlenné teszi a többpárti parlamentáris vagy prezidenciális rendszer helyreállítását.

Márpedig tudható: kétpólusú váltógazdaságban is létezik korrupció, önkény, túlkapás. de igazán kibontakozni ott tud, ahol a hatalomgyakorlásra de facto csak egy pártnak van lehetősége. Nem szűnik tehát meg, csak átalakulva elrejtőzik. A lopást, bűnözést nem minimalizálják, hanem államosítva monopolizálják azt. Mivel nincs igazi vélemény-és sajtószabadság, (s arra mód, hogy a közhivatalukra méltatlanokat demokratikusan leváltsák) nem a visszaélések elkövetőit, hanem azok leleplezőit büntetik, terrorizálják. Ennek beteljesedését az tekintélyelvű-bizánci orosz hagyományok nyugati mintáktól drasztikusan elütő politikai normái, az önálló társadalmi alrendszerek hiánya tették lehetővé. Oroszország gyöngécske polgárosodási kísérleteit – hazánk forradalmaival ellentétben – soha nem kellett idegen megszállók behívásával elfojtani. Az orosz társadalom antidemokratikus – cári, kommunista, majd posztszovjet – tényezői önerőből is „lenyomták” azokat.

Ha Magyarországon félni kell valamitől, az elsősorban nem Putyin, a Horthy fémjelezte múlt – vagy közelebbi példát hozva: Tudjman horvát elnök – tekintélyelvűségének jeges fuvallata. Ilyen rendszer bevezetésére a nyugati civilizáción belül egyszerűen nincs lehetőség. Tudjman azért jó példa, mivel ő is csak a délszláv háború nemzethalál-pszichózisának atmoszférájában volt képes ideig-óráig blokkolni azt a demokratizálódást, amely a többi közép-európai országban 1989-90 után végbement. Viszont amint befejeződött az öldöklés, Zágrábban (akárcsak Belgrádban) bealkonyult az élethossziglan regnálni akaró, önkényre hajlamos államfők uralmának. Az európai integráció szükségszerűen kikényszerítette a politikai váltógazdálkodás helyreállítását. A demokrácia felfüggesztésének, drasztikus korlátozásának igénye (s az ettől való rettegés) az Unión belül agyrém. Sőt, olyan, a jövőben uniós tagságra pályázó államoknál se életszerű, mint Ukrajna, Grúzia, Törökország vagy Moldávia. Pedig utóbbiak demokratikus tradíciói jóval kisebbek a mienknél.

A népuralom marad

Orbán Viktor, ha akarná, se tudná sutba vágni a népuralmat. Itt most nem szeretnék újból beszállni a kétharmad-disputába. Csak annyit jegyeznék meg, Bauer Tamás szerintem téved, mikor úgy véli: „…az Alkotmány rendelkezik úgy, hogy az Országgyűlés minden kérdésben felállíthat vizsgáló bizottságot, és a Házszabály rögzíti, hogy ehhez elegendő a képviselők egyötödének aláírása. Azért ennyi, mert 1994-ben született ez a rendelkezés, amikor a kormánykoalíciónak kétharmada volt. Akárcsak az alkotmányozás ügyében, a vizsgálóbizottságokéban is megmutatkozott: a szocialisták és a szabad demokraták saját magukkal szemben tartották fontosnak az ellenzéki jogait. A Fidesz, amikor 1998 és 2002 között többsége volt, ezzel ellentétes módon viselkedett.” Az egyötöd a (vizsgáló)bizottság kezdeményezésének a feltétele, a megalakításához ezen túl minimum feles többség is kell.

Amellett azért lássuk be: 2/3-os (mindmáig unikális) létszámfölénye birtokában, a tönkrevert, négy kispártra szakadt jobboldallal szemben az MSZP-SZDSZ '94-ben könnyebben lehetett nagyvonalú és nagylelkű (a vesztest kicsit le is sajnáló) úriember, mint a törékeny feles majoritásával (amit ráadásul az örök kisgazda belviszályok folyton próbára tettek) az Antall-és Orbán-kormány. Tehát ez nemcsak morál-, de látszámfüggő is. (Emlékeim szerint Medgyessy és Gyurcsány már korántsem volt ilyen spanyol grand.) A 20 százalékos, „alanyi jogú” bizottságalapítás parttalan alkalmazása esetén akár hetente lehetne ilyen testületeket gründolni. Tehát valamilyen gátja azért ennek is kell lennie. Annak semmi értelme, hogy az ellenzék létrehoz egy bizottságot, mire a kormány csinál egy ellenkomitét/ellenvizsgálatot (mint a D-209-ügy vagy az Orbán vs. Gyurcsány-vagyonosodási adok-kapok idején.) A Fidesz egyetlen ellenzéki kezdeményezésű bizottságot/vizsgálatot sem hozott létre, szoclib riválisának taktikája pedig az volt, hogy az ellenzékit semlegesítendő létrehoz vagy lefolytat egy kormánypárti bizottságot is. Az egyik sportszerűtlen, a másik áldemokratikus. Eredménye pedig egyiknek sincs. Ahogy „oroszveszély” sincs.

Ami viszont Orbánnál is bármikor beüthet, az a görög forgatókönyv. Immáron uniós ultimátumot is kapott a tönk szélén imbolygó hellén demokrácia. A Der Standardot idézve burkoltan a kormánypárti Népszava is elismeri: Gyurcsány kormányzásának utolsó napjaiban közel álltunk hozzá, hogy a görögök sorsára jussunk. Lassan kimondható, hogy a katonai diktatúra bukása utáni évtizedekben Görögország nem tudott élni ama sansszal, amelyet az európai közösséghez való csatlakozás kínált a számára. Zuhanórepülésük nem ma kezdődött. A jobboldali elfogultsággal nehezen vádolható Hegyi Gyula szocialista politikus írta le már ’92 decemberében: ”A görög szocialisták többpártrendszerben, működő demokráciában, fényes nyugati asszisztenciával tették tönkre Görögországot.” (A baloldaliság öröme. Kossuth Könyvkiadó, 1993. 79.o.) Ha a mi Unió-tagságunk hat évét nézem, akkor is a görög zsákutca vége, az eltékozolt lehetőségek garmadája rémlik fel. S természetesen kőbe vésett garancia nincs rá a későbbiekben – Orbán alatt sem – hogy a pillanatnyi helyzet többé biztos nem romolhat, hanem feltétlenül javulásnak indul. Ami bizonyítékuk szolgál arra, miszerint nem kell ahhoz semmiféle gonosz, antidemokrata mumus, hogy egy ország lehúzza magát a WC-n, aztán úgy kelljen kimosni a szennyvíztárolóból. Végül pedig: a szoclib politikusoknak (és holdudvaruknak) ajánlatos lenne magukba szállva belegondolni: érdemes, belpolitikailag kifizetődő volt-e felelőtlen gazdaságpolitikával, fedezetlen osztogatással olyan irreális lakossági elvárásokat, aztán csőd-közeli szituációt teremteni, melyből immár a riválisuk profitál, többek között akár kétharmados mandátumtöbbség elérésével is?