Nem igaz, hogy itt mindent meg lehet csinálni! – kiáltott fel egyik ismerősöm a Facebookon, miközben a trafikmutyi napi aktuális bicskanyitogató híreit kommentálta a neten. És tényleg, ha csak abból indulnék ki, amit közeli ismerőseim megjegyzései sejtetnek, akkor azt hihetnénk, hogy olyan elemi erejű felháborodás söpör végig Magyarországon, ami pillanatokon belül elsodorja az ugyanott olvasható kommentek szerint “korrupt”, “diktatórikus” “rezsimet”.

Szerencsémre (vagy szerencsétlenségemre, de ez most sajnos messzire vezetne) nagyon sok Facebook-ismerősöm van, akik sokkal szélesebb merítést mutatnak a valós Magyarországról, nem is beszélve azokról az ismerőseimről, akiket nem csupán az internetről ismerek, hanem az életből is. Közöttük vannak olyanok, akik – trafikmutyi ide vagy oda – továbbra is csak és kizárólag süteménykölteményeket, pancsoló unokákat, lábukat lóbázó kisfeleségeket mutató képeket posztolnak, vagy egyszerűen csak jó reggelt kívánnak, minden egyes reggel. Illetve kedvencem az, aki minden reggel kiteszi az oldalára az aktuális időjárásjelentést. Budapesten felszakadozik a felhőzet.

Ha ezeket a megjegyzéseket olvasom, akkor egyrészt örömteli látni, hogy a magyaroknak van magánéletük (ráadásul milyen!), másrészt szomorú konstatálni, hogy a nagy többség életről vallott felfogása kulturális értelemben alig változott valamit 1985 óta. Ez az élet a balatoni nyaraló kerítésénél ért véget akkor, és ér véget most is. A kádári polgár 1956 óta a kiskert szabadságát védte, mindenáron. Az akkori alku része volt, hogy a magánéletükben – többé kevésbé – mindenkit békében hagynak, feltéve, ha nem avatkozik a politikába. A trafikmutyi miatti felháborodás, mint olyan tehát fel sem merülhetett, hiszen az egyezség része volt az is, hogy a korrupciót az állampárt monopolizálta, megkérdőjelezhetetlenül. Más a zsíros falatokhoz hozzá sem férhetett.

Amikor tehát a különböző közvéleménykutatásokat olvasom arról, hogy a trafikügynek egyáltalán nem érződik a hatása a Fidesz népszerűségi adatain, vagy arról, hogy a többség kormányt váltana ugyan, a jelenlegi kormánypárt mégis biztosan vezet, és alakíthatna kormányt, ha arra kerülne sor, akkor nem nagyon értetlenkedem. Én világosan látom ugyanis azokat az embereket, akik már évek óta kisétáltak a politikai közösségből, kivonultak a közügyeik gyakorlásából, vagy akár véleményezéséből is, akik a híreknél kapcsolják ki a tévét, és akik éppen úgy legyintenek az egészre, mint 1985-ben. Azt a jelenleg 35-40 százalékot kitevő többmilliós tömeget, akik nem akarnak semmilyen pártot választani, sőt valójában azt se szeretnék, ha megkérdeznék őket. Ebben persze van szerepe a jelenlegi ellenzéknek is, de szerintem sokkal mélyebb a baj.

Magyarországon ugyanis nem orbáni diktatúra dúl, hanem a lelkekbe épült közöny diktatúrája, ami nem Orbánnal kezdődött és feltehetőleg nem vele fog végződni sem. A Kádár-korszakban ez a közöny a túlélés záloga, az egészséges emberi ösztön megnyilvánulása volt. A rendszerváltás idején megnyílt az esélye annak, hogy a demokratikus jogok gyakorlásának lehetősége visszahozza a polgárokat az országukba, és emlékezzünk csak, még 1998-ban is micsoda nagy ígéretnek tűnt a polgári (!) Magyarország megteremtése. És még csak azt sem lehet mondani, hogy az emberek nem akarták kipróbálni, milyen a közügyek iránt nem közönyösen élni. Az 1990-es években még címlapra, a kereskedelmi tévék vezető hírei közé kerültek a nagy korrupciós ügyek, a Tocsik-botrány, vagy ha kiderült, hogy a miniszterelnök édesapja stb. stb. A  közöny azonban a rengeteg csalódás hatására szépen lassan visszaszivárgott a lelkekbe.

Orbán Viktor a jelenlegi politikusi kínálatból mindenkinél jobban érti és érzi a saját népét. Nagyjából a 2002-es veresége idejére felismerte, hogy erre a lassan visszaszivárgó ösztönös közönyre megfelelő feltételek teljesülése mellett tartós rendszert lehet építeni. Azóta minden megnyilvánulásával ezt a kádári polgárt hívogatja, neki beszél, neki kedveskedik. (Furcsa módon akkor is, amikor a tízmillió szabadságharcos országáról beszél, amivel ismét a végletekig individualista kádári kispolgárnak üzeni, hogy a kiskertjében ő maradhat az úr, feltéve, ha a nagyok játékába nem szól bele.) A közöny diktatúrjához a megfelelő feltételeket aztán a nyolc év szocialista katasztrófakormányzás hozta el számára, ez a korszak őszödi beszédestül, D209-estül, nokiadobozostul olyan csalódást hozott az embereknek, ami után nehéz volt a demokrácia mellett érvelni.

Nem is sikerült. A 2010 utáni rekádárizáció logikus következménye volt mindennek.

Az elmúlt 20 év nagy tragédiája, hogy a rendszerváltó elit képtelen volt tartósan olyan viszonyokat teremteni, amelyek között az embereknek kedvük lett volna polgárként viselkedeni, amelyek között érezték volna a tétjét a szavazatuknak, a véleményüknek. Ebben Antall Józseftől, Horn Gyulán át, Medgyessyig, vagy Gyurcsányon keresztül Orbánig mindenkinek megvolt az egyébként egy idő után exponenciálisan növekvő felelőssége. Orbán Viktor tragédiája pedig az, hogy az egykor a liberális demokrácia legszebb értékeit valló fiatalember most az 50 éves születésnapjára olyan rendszert épít föl, amitől gyerekként irtózott és amit ugyanúgy majd csak a közöny tart össze.