– Jó napot, Veszprémbe kérek egy teljes árút, retúr.

– Négyezer-hétötven. Ötvenese...? Köszönöm.

– Én kösz. Hanyasról is indul?

– Egyes. De ki van írva.

– Köszönöm, viszlát!

– Viszlát!

Lemértem, ez kb. harmincöt másodperc, ha az obligát szüttyögést is hozzáveszem az apró-előbogarászással, esernyő-letámasztással, táskanyitással-csukással. Amikor még volt a pályaudvaron az a nyavalyás ablak, mögötte pedig egy igazi, élő ember. Most pedig?

Pár napja elmentem Veszprémbe (nem azért, hanem egy barátomat meglátogatni). Megnéztem előtte a neten a menetrendi információkat. A vonat óra harminchétkor indul, tizennyolckor érkezem az újjáépített Kelenföldi pályaudvarra, az utazás várakozásteljes örömével. Keresem a jegypénztárat, mondják, hogy csak automata van. Hozzám lép egy gimnazistaforma lány, könnyes-riadt szemmel: bocsi, nem szoktam kunyerálni, halál ciki, de elhagytam a pénztárcám, haza kéne mennem Szombathelyre, még ezeröt hiányzik. Ööö, egy százast tudok adni. Jaj, köszi, tényleg bocs.

Jó, nézzünk egy automatát. Beállok a legrövidebb sorba, hárman előttem. Magas, borotvált fejű férfi „anyádat!” vakkantások közepette vásárol. Csóválom a fejem, összepillantva az előttem álló középkorú hölggyel.

Bob Dylan festménye

Köhintés. Hátrapillantok, állnak vagy nyolcan mögöttem.

Elölről. Veszprém, menettérti, teljes árú, tovább. Gyorsvonati pótjegy. Az kell erre a járatra? Ha rákattintok, mutat valami plusz infót? Nem mutat. Tovább. Nem megy tovább. Lefagy. Mert rákattintottam? Vagy mi van? Elölről, nem igaz már.  Száguld a kezem az érintőképernyőn. Gyorsvonat érkezik az egyes vágányra, mondja a hangosbemondó. A szignál, az nem változott semmit: táriritáririrá. Gyorsvonati pótjegy, hadd jöjjön. Négyezer-hétszázötven. Oké. Fizetés módja: készpénz. Helyezze be pénzt. Hova? Itt a bizonylatot adja ki, ez a kártya helye. Na, ez lesz az.  Előveszem a gondosan kikészített, gyűretlen tízezresem, szinte csak odaérintem, és sutty. Benyeli. A kis mohó. Aztán visszatolja. Megfordítom, biztos az a baj. Benyel, benntart, kitol. Mintha a nyelvét nyújtogatná rám az automata, csak a nyelve a pénzem.

Tegyen már be kisebb címletet, ez tízezrest nem vesz be, mondja  valaki. Megfordulok, már egész villámcsődület nézi, hova utazom, hányszor és mennyiért. Nincs kisebb, mondom, ennyi van, kész. Ha ez normális pénztár volna, lehetne tízessel fizetni; nem vagyok köteles az automatával kompatibilis címleteket hordani magamnál, buggyan ki belőlem a szabadságharcos. Ne filozofáljon már, hanem csinálja, mások is várnak, mondja egy szigorú, szemüveges hölgy, aki hasonlít az anyukámra.

Elrakom a pénzt, bankkártyát szedek elő. Fogy az idő. Egy tucat szempár mered minden mozdulatomra. Itt már nem lehet hibázni. Vissza. Csak a fizetés módjáig akartam visszajutni, mégis az elején vagyok. Az ujjaim szólót dobolnak az érintőképernyőn, célállomás, menettérti, pótjegy, fizetés módja: bankkártya. Helyezze be. Itt van, nesze. Kód, számlát-nyugtát nem kérek, jegynyomtatás folyamatban. Oké. Addig felveszem az ernyőm, kiveszem a jegyeket; tárca a táskába, jegy a zsebbe, és hátra se nézve otthagyom a közönséget.

Táriritáririrá. Harminchat. Honnét indul a veszprémi gyors? A szemem a Veszprém szót keresi a digitális táblán, az induló vonatok közt. Veszprém nincs a listán. A szombathelyi megáll Veszprémben? Megállítok egy kékruhás embert.

Elnézést, Veszprémbe...? Zavartan mosolyog. Was? Szaladgálok az emberek közt, elnézést, Veszprémbe...? Kábé a nyolcadik utas, aki talál: egyes vágány, de igyekezzen! Futok, pöfögve, mint egy régi gyors, vagy mint egy elhasznált személy. A peronon nincs vonat. Ehelnézést, mondom egy hölgynek, a veheszprémi... én is most késtem le, feleli bágyadtan. Két óra múlva indul a következő.

Odamegyek egy fémoszlophoz. Vastag, fényes. Nézem, nézegetem. Együtt vagyunk már csak a peronom, a fémoszlop meg én. Elképzelem, hogy átfogom, két kézzel, mint annó Sámson, és kitépem a helyéről. Aztán porrá zúzom ezzel az oszloppal az egész világot, de a pályaudvart minimum.

Bocsi, mondja valaki. Megfordulok, hát a gimnazistaforma lány. Ne haragudj, nem szoktam kunyerálni, tudom, hogy halál ciki... én ma már voltam, felelem szárazon. Ja igen, bocs.

Keresek egy vécét az újjáépített pályaudvaron, mert vécéznem kell. Nem kicsit, nagyon. Hát nincs vécé az újjáépített pályaudvaron. Nem tesz semmit, kibírom. Megyek addig a napra. Kelenföld, Etele tér. Ülök a padon, fölényesen vigyorog rám a nap, tehát  D-vitamin kúrát veszek, és majdnem két órán át csak nézem az embereket. A kéregetők színes csoportjai közt (az egyik csoport rikoltásokkal üdvözli a gimnazistaforma lányt) hamar felfedezem a rendszert, és eldöntöm, hogy írok róluk egyszer egy riportot.

És hát próbálok gondolkozni a technológiai fejlődésről, aminek tulajdonképpen lelkes híve szoktam lenni. Meg hogy a haladás, az mi is.

Már úgy értve, hogy honnan és hová. És melyik vágányról.