Mostanában állandóan szóba kerül a félelem. Miért nem mondja el a sajtónak X vállalkozó, hogyan vették el kormányközeli emberek a cégét; miért nem tiltakoznak hangosan az Y szakma képviselői, amikor megalázzák őket? Egyáltalán, miért lehet ebben az országban bárkivel bármit megcsinálni? Mert mindenki fél – hangzik a válasz. A közmunkás a polgármesternek nevezett helyi földesúrtól, a vállalkozó az irányított adóellenőrzésektől, a pedagógus a frissen odatett iskolaigazgatótól, az iskolaigazgató a totális államot szimbolizáló Kliktől. Ezt inkább ne írja meg, tudja, a feleségem testvére az egyik minisztériumban dolgozik, és hát, érti, ugye – jó ég, hányszor hangzott el ez az elmúlt években. Szimpla bérrettegés – intézi el a kérdést a jobboldali publicisztika.

Mint éjszakai erdőben a fütyörészés, nagyjából annyira hangzik magabiztosan ilyenkor a régi csatakiáltás: a demokrata nem fél. Már miért ne félhetne egy demokrata? Ezt nem értettem soha. Tehát, aki jobban szeret félni, mint megijedni, az nem is demokrata? Persze Bibó nem így gondolta. Ő ezt nem általános definíciónak szánta. Egyszerűbb lenne inkább azt mondani, hogy demokráciában nem kell félni, mert nem eshet bántódásunk a véleményünk, világnézetünk, politikai meggyőződésünk miatt. Egy demokráciában nem kell félni amiatt, hogy a hatalom megtorolja a szakmai kritikát, és ellehetetleníti az intézkedéseinek bírálóit. Ha erre van szándéka és eszköze, akkor az nem demokrácia, és nem demokráciákban a demokraták is nyugodtan félhetnek. Amiből persze nem következik az, hogy be is kell hódolniuk.

Azon nem érdemes vitatkozni, hogy a félem bénító. Ha félünk, óvatosabban állunk ki a jogainkért, hiába tudjuk jól, hogy emiatt holnap még több okunk lesz félni. Egy idő után legfeljebb magunkban lehetünk demokraták, ha nem védjük meg a demokráciát. Mindez elég egyértelmű, ezért innen nézve tényleg nem érthető, hogy az elmúlt években miért nem lázadt fel szinte senki a kormány szabadságkorlátozó, vagy egyszerűen csak szakmailag abszurd döntései ellen. Az oktatás talán a legalkalmasabb terület annak szemléltetésére, hogy a tegnap elmaradt ellenállás hogyan vezet ma olyan intézkedésekhez, amelyek még erőteljesebb ellenállást indokolnának, de mivel ez a tiltakozás is elmarad, holnap minden addiginál rémesebb döntés születik, de akkorra már végképp senkinek nem marad mersze tiltakozni. A pedagógusok csendben tűrték az iskolarendszer totális központosítását, és most – minden szakmai szabadságuktól megfosztva – kétségbeesetten szembesülnek azzal, hogy ebben a rendszerben az ellenállásnak nincs realitása. Mindenekelőtt a saját félelmük miatt.

Az „államosítástól” és az iskolai tanszabadság felszámolásától egyenes út vezetett a kötelező Pedagógus Karig, a megalázó értékelési rendszerig (PÖCS) és a szoknyahosszt is előíró etikai kódexig. Az utóbbi lépések a pedagógusok többségének már nem tetszik, de tiltakozni miattuk az előbbiek csendes tudomásulvétele miatt nem tud. Az államosítás és az iskolai szabadság megszüntetése miatt egyetlen központi hivatal beosztottja lett minden tanár. Akkor nem tiltakoztak ellene. Ma már úgy érzik, az állásukkal játszanának, ha megtennék. Nem az adott iskolában nem taníthatnának többet, hanem az egész országban, hiszen mindenhol ugyanaz lett a munkáltató. Pontosan látják, hogy még a tantestület és a szülők által támogatott iskolaigazgatónak is mennie kell, ha nem vele szimpatizál a hatalom helyi vagy országos embere.

- Tetszettek volna sztrájkolni, összefogni, nemet mondani – reagálta az egyik hozzászóló arra a panaszos nyílt levélre, amelyet egy óvópedagógus tett közzé azzal a tortúrával kapcsolatban, amit az életpályamodell bevezetése kényszerített rájuk. „Ha nem álltatok ki magatokért, akkor ez kinek lett volna a dolga?” – teszi fel a kérdést az olvasó.

Van benne valami. Ugyanakkor a helyzet bonyolultabb. Azt nehéz lenne megkérdőjelezni, hogy a pedagógusoknak lett volna módjuk kifejezni egyet nem értésüket az utóbbi években, ahogyan ezt egyébként sokan meg is tették közülük a szocialista-liberális oktatási kormányzattal szemben. Ebből látszik, nem eleve idegen a magyar pedagógustól a tiltakozás. A különbség annyi, hogy akkor senki nem érezte közülük azt, hogy a szakmai vagy politikai véleménye miatt félnivalója van a kormánytól, azaz a tulajdonképpeni munkáltatójától. Többek között azért, mert nem a kormány volt a munkáltatója. A harcos érdekérvényesítés a 2010-es kormányváltás után eltűnt, nyilván nem függetlenül attól, hogy a pedagógusok többsége egyetértett a korábbi liberális reformok ellenében megfogalmazott program számos elemével. És, ahogy az ország nagy része, komoly reményekkel tekintett az új kormányra. Mire feleszméltek (már akik), a kelepce bezáródott az iskolák körül.

Lehet amiatt elmarasztalni őket, hogy miért nem ébredtek fel előbb. Lehet azon értetlenkedni, hogy egy ötvenéves, az egész életében tanító, csak ehhez a szakmához értő nő, aki pontosan tudja, hogy az oktatási rendszeren kívül sehol nem kapna munkát (nem azért mert pedagógus, hanem azért mert ötvenéves nő), miért nem lázad fel pénzhiány vagy a Párt által a tankerület élére delegált politikai kinevezett utasításai ellen. Még azt is lehet mondani, hogy ha fél, akkor nem demokrata.

De közben nem hagy nyugodni egy ennél súlyosabb kérdés: és a szülők hol voltak? Nekik nem volt főnökük Hoffmann Rózsa, őket nem ellenőrzi a tanfelügyelet, őket nem jelenti fel a kolléga a tantestületből, ha eltér a központilag meghatározott tantervtől.

Hol voltak a szülők, amikor tiltakozni kellett volna az esztelen központosítás ellen, a tankönyvpiac felszámolása ellen, a tornatermek nélküli mindennapos tornaórák bevezetése ellen? Miért nem a szülők mondtak nemet a tankötelezettség korhatárának leszállítására, a Klik felállítására, a poroszos oktatás restaurálására?

A szülők miért nem tüntetnek amiatt, hogy a magyar kormány fordítja a legkisebb összeget oktatásra az OECD-országok között? A szülőket miért nem érdekli, hogy magyar diákok az utolsók lettek Európában az informatikai készségek elsajátítása terén? A szülőket miért nem zavarja a szegregáció, az iskolai túlterhelés, az értelmetlen stressz?

A szülőknek egyetlen egy valami miatt kellene félniük, és az a gyerekük sorsa. A tanárokkal ellentétben, rájuk nem jelent veszélyt a Klebelsberg Intézményfenntartó Központ, viszont a gyerekük jövője, megélhetése, boldogulása, testi és lelki egészsége múlik azon, ami az iskolában történik. Mégis tudomásul vettek minden olyan átalakítást, amit a kormány kitalált.

A gyerekeknek és a demokráciának sem ártana, ha elkezdenének végre félni egy kicsit.