Kevés olyan zenekar van, amely olyan sok utána következő zenei projektre hatott volna – tudatosan vagy akár tudat alatt – mint a Black Sabbath. Négy angol fiatal a hatvanas évek végén valami olyasmit talált fel, amelyből a Motörheadtől és az AC/DC-től kezdve egészen a Metallicáig vagy a Guns N’ Rosesig tényleg mindenki merített.
Emberöltőnyi pályafutásuk alatt első énekesük, a kedden elhunyt Ozzy Osbourne a „könnyű”zene egyik legnagyobb hatású figurájává vált, érzelmektől fűtött, karcos énekével, lehengerlő és kiszámíthatatlan színpadi jelenlétével, illetve hírhedten túlzásba vitt függőségeivel.
De hogyan kövezte ki az utat a későbbi metalzenekarok előtt közel hat évtizede pár munkásosztálybeli srác Birminghamből?
Ozzy szerint a Black Sabbath megalakulása részben zsigeri reakció volt az olyan pozitivitást sugárzó hippihimnuszokra, mint például a San Francisco (Be Sure to Wear Some Flowers in Your Hair), amelyek elárasztották a rádiókat az 1967-es, a „Szerelem Nyaraként” emlegetett év után.
„Virágok a hajban? Ne viccelj már. Astonban (Birmingham városrésze – a szerk.) az egyetlen virág, amit valaha látott az ember, az az volt, amit a sírgödörbe dobtak utánad, miután 53 évesen beledöglöttél a munkába”
– írja 2010-es, Én, Ozzy című önéletrajzában.
Miután összeállt a gitáros Tony Iommival, a basszusgitáros Geezer Butlerrel és a dobos Bill Warddal, Osbourne eredeti ötlete még az volt, hogy a Fleetwood Mac bluesos hangzását próbálják meg sajátos, birminghami stílusukban interpretálni.
A zenekar kezdetben a jóval kevésbé baljós hangzású The Polka Tulk Blues Band néven futott, amelyet az Ozzy anyja által használt hintőpormárka inspirált. Miután a szaxofonistájuk kilépett, Earth néven kezdték el járni az országot, minden fellépést elvállalva – még az olyanokat is, amikre meg sem hívták őket.
„Amikor valami menőbb zenekar jött a városba, bepakoltuk a cuccainkat a furgonba, és csak vártunk a helyszínen, hátha nem jelennek meg” – emlékezett vissza Ozzy. Egyszer bejött a húzás – egy koncerten beugróként játszottak a szereplést lemondó Jethro Tull helyett. „Na onnantól kezdve már ismerték a nevünket” – mesélte.
Ez a fajta rámenősség és élelmesség vezette el őket a saját hangjuk és imázsuk megtalálásához is. Próbatermük ugyanis közvetlenül egy mozi mellett volt, ahol éjszakánként horrorfilmeket vetítettek. Amint látták, hogy emberek tömegei özönlenek ezekre a vetítésekre, megszületett bennük az elképzelés:
„Tony azt mondta: »Nem furcsa, hogy az emberek fizetnek azért, hogy megijedjenek? Miért nem írunk horrorzenét?« És így is lett”
– mesélte Osbourne Pete Paphides zenei újságírónak 2005-ben.
Az új ars poeticához új név is dukált: felvették a Black Sabbath nevet – egy 1963-as, Boris Karloff főszereplésével készült, B-kategóriás horror után –, dalszövegeikbe pedig beférkőzött a halál, a fekete mágia és a különböző mentális betegségek.
A témákhoz illően a zene is súlyosabb és sötétebb lett. Ward lelassította a tempót, Iommi és Butler lejjebb hangolták hangszereiket, Osbourne pedig kifejlesztett egy agresszív, az őrület határán táncoló énekstílust.
Leginkább azonban Iommi gitárjátéka emelte ki őket a tömegből, riffjei mellbevágó erővel robbantak ki az erősítőből. A műfajteremtő gitárhangzást egy szerencsétlen véletlennek köszönhetjük: 17 évesen Iommi egy fémmegmunkáló üzemben dolgozott, ahol egy baleset során elvesztette középső és gyűrűs ujjainak utolsó percét. A sebészek megpróbálták visszavarrni őket, de már késő volt, elfeketedtek.
„Az orvosok azt mondták: a legjobb, amit tehetsz, hogy feladod. Keress más munkát, csinálj valami mást” – írta Iron Man című önéletrajzában.
Iommi azonban nem adta fel: egy mosogatószeres flakonból olvasztott magának műanyag ujjvédőket, fellazította, egyben mélyebbre hangolta a gitárja húrjait, hogy kevesebb erőt kelljen kifejtenie, és megtanulta új technikával használni a két ép ujját, és vibratóval dúsította a hangzást.
Ez az egyszerű, lehangolt, nyers és torzított gitárhang lett a heavy metal alapja.
„Soha nem hallottam még ilyen gitárjátékot. Egyszerűen nem értettem. Ilyet nem hallottál addig a rádióban” – mondta Tom Allan, aki 1969-ben rögzítette a Black Sabbath debütáló albumát.
A lemez sötét és nyers lett – részben azért, mert mindössze két nap alatt vették fel, meglehetősen szűkös költségvetéssel. A kritikusok kezdetben nem tudták hova tenni a Black Sabbathot. A Rolling Stone-ban Lester Bangs azt írta: „Úgy reklámozzák őket, hogy ez valami feketemisét celebráló rockrítus… Hát, nem olyan rosszak, de ennyit lehet róluk elmondani.”
A feltételezett sátánista esztétika morális pánikot váltott ki a mainstream sajtóban, főleg, miután kiderült, hogy az album címadó dalában az „ördög hangköze” (tritónusz) is szerepel, amelyet – a legendával ellentétben ugyan nem tiltott be a középkori egyház, de – a zeneszerzők évszázadokon át kerülték a disszonanciája miatt.
Amiről a sajtó viszont nem tudott, hogy a Black Sabbath című dalt éppen figyelmeztetésül írták a fekete mágiával könnyelműen játszadozóknak: a szövegekért felelős Butler egyszer elaludt egy Ozzytól kapott okkult könyv tanulmányozása közben, majd arra ébredt állítólag, hogy egy hatalmas árnyalak áll az ágya végénél, a kérdéses könyv pedig eltűnt.
Bármi is volt az igazság, a botrány eladta a lemezeket és bevonzotta az új rajongókat. Egyre sötétebb dalokat írtak, és befutásukkal együtt igazi balhés zenekarrá váltak.
55 év és több száz őket követő zenekar után a Sabbath hangzásának sokkoló újszerűsége és felkavaró ereje talán már halványodott kicsit, máskülönben mivel is lehetne magyarázni azt, hogy a Paranoid helyet kaphatott Osbourne és Iommi előadásában II. Erzsébet királynő 2002-es aranyjubileumán?
Mindenesetre dalaik hatása – Iommi riffjeitől a Ward-Butler ritmusszekció lehengerlő szinergiáján át Osbourne eszelős énekéig – megkérdőjelezhetetlen az utánuk jövő, fémzenét játszó zenekarok generációira.
A Black Sabbath ma már minden rocktörténeti kötetben vaskos fejezet kap, mint amely zenekar – a Led Zeppelinnel és a Deep Purple-lel egyetemben – lefektette a kemény zenék alapjait. A Rolling Stone magazin egyenesen azt írta, hogy az 1970-es Paranoid című album vetett véget végleg a Beatles-korszaknak.
A zenekar felbecsülhetetlen hatással volt a későbbi metálegyüttesekre, legyen szó a metal bármely elágazásáról a power metaltól a doom metalig, vagy a thrash metaltól a black metalig, de ugyanígy a hard rock zenekarok is elődjüknek tekintik. Lars Ulrich, a Metallica dobosa pedig egyszerűen kijelentette:
„a Black Sabbath a heavy metal szinonimája”.
Mi az alábbi cikkünkben emlékeztünk meg Ozzyról, és szedtünk össze 12 felejthetetlen dalt a Black Sabbath néhai énekesétől:
