"Mert aki hazudik, az csal,
Aki hazudik, az lop,
Hazudni, csalni: csúnya dolog!"

(Beatrice: A kétezredik év felé)

2006. szeptember 17-én, vasárnap délután érdekes hangfelvétel került a magyar nyilvánosság elé. A kiszivárgott beszéd hallatán jelentősen megszaporodott az egy főre eső összevont szemöldökök száma, sok tekintet elborult, és bár az államfő másnap még kicsit elsiette azon meglátását, hogy a beszéd "morális válságba sodorta az országot", azért a morális válság lassan, de biztosan eljött. Az előbb összefüggéséből kiragadott, majd oda visszagyömöszölt beszéd jelentős külsérelmi nyomot hagyott az országon, erodálta a közmorált, végül megbuktatta a szónokot és kormányát, de úgy, hogy utódát atombiztos teljhatalomhoz juttatta.

A tévesen "hazugságbeszédként" rögzült, elhíresült szónoklat bővelkedett a ritka őszinte pillanatokban: "Nyilvánvalóan végighazudtuk az utolsó másfél-két évet. Teljesen világos volt, hogy amit mondunk, az nem igaz. (…) És közben egyébként nem csináltunk semmit négy évig. Semmit. (…) Majdnem beledöglöttem, hogy másfél évig úgy kellett tenni, mint hogyha kormányoztunk volna. E helyett hazudtunk reggel, éjjel, meg este. (…) változtatni kell, hiszen a politika az elmúlt években hazugságra épült."

A szónok a saját bevallása szerint a felhevült beszédben éppen azért ismerte el a hazugságokat, mert abban hitt, hogy szakítani kell a polgárok átkúrásának gyakorlatával, a népet kiszolgáló olcsó populizmussal, és azért próbálta a strukturális reformok szükségességét lenyomni frakciója torkán, mert tudta: ha minden marad, akkor "újra csak azok a kompromisszumok születnek meg, ami lényegében a semmittevés kompromisszuma, hogy fönnmaradjon, ami eddig volt." Más kérdés, hogy a szónok utána folytatta a nemkormányzás és a konfliktuskerülő félreformok kényelmes útját, úgyhogy máig fönnmaradt, ami addig volt.

"Magyarország nem válhat egyetlen ember túszává, és a mi higgadt, nyugodt álláspontunk az, hogy egy beteges hazudozóval van dolgunk" – jelentette ki négy nappal a kiszivárogtatás és az azt követő utcai zavargások nyomán az ellenzék vezetője, az ember, aki soha nem hazudik, gondosan elvetve a túszejtést és a hazugságot mint erkölcsileg vállalhatatlan műfajt. Hogy aztán néhány évre rá, teljhatalma birtokában nem másra, mint a demokrácia túszul ejtésére, a beteges hazudozásra és szűk családi/baráti networkjének gyarapodására alapozza egész hatalmát.

Mindez történetünk szempontjából azért érdekes, mert ahogy a Kádár-rendszer az 1956-os "ellenforradalom" leverésére, úgy az Orbán-rezsim a "hazug Gyurcsány-kormány" menesztésére alapozta létét, legitimációját. Ha a hazugságról szóló szerencsétlen "hazugságbeszéd" úgy kiverte a biztosítékot ebben az országban, ahogy azt láttuk, akkor az ott elmondottak tételes, programszerű megvalósítása vajon milyen reakciót érdemel?

*

2016. márciusában, Nárcisz kutya pontos tartózkodási helyének kiderítésével megkezdődött az Orbán-rendszer bukása. Természetesen nem a rendszer morális züllése, nem a korrupció korábban elképzelhetetlen szintű intézményesítése kezdődött el most – csak éppen nem lehet nem észrevenni, hogy az elmúlt hetekben érnek össze a repedések és a lyukak a falon. Ha pedig emblematikus példát keresnénk a bukás okára, véletlenül sem találnánk jobb példát a barátságos kuvasznál, aki hajszálpontosan elvezetett gazdájához, a magyar miniszterelnökhöz, és a hatvanpusztai birtok bérlőjéhez, Mészáros Lőrinc milliárdos gázszerelő-polgármester-vagyonkezelőhöz.

A véletlenül sem Felcsúton, hanem kicsit odébb, egy Alcsútdoboz melletti majorságban elterülő Orbán-birodalomra (benne öt kastélyszerű épülettel) természetesen már évekkel ezelőtt, Ferenczi Krisztina oknyomozó munkássága nyomán fény derülhetett volna, valóban nagy szégyen, hogy nem figyeltünk eléggé kolléganőnk munkájára. A vagyonnyilatkozatból nyilván okkal kihagyott birtok bérlési konstrukciója azonban számos kérdést vet fel, amelyek megválaszolásához elengedhetetlen visszanyúlnunk az elhíresült székház- és bányaügyhöz. Meg persze ahhoz, hogy ne ők nyerjék a legtöbbet.

Pedig az elmúlthatév kormányzásával egyértelműen ők nyerték a legtöbbet, és ennek folyamatosan szemtanúi is lehettünk, nem érdemes újra felsorolni az ismert föld-, trafik- és közbeszerzési ügyeket. Azt a bizonyos biztosítékot végül, úgy tűnik, nem az általunk finanszírozott korlátlan stadionépítés, nem az oktatás és az egészségügy lezüllesztése és nem a Habony Árpád-jelenség veri ki, hanem az eddigi legarcátlanabb hazugság: a magyar jegybank által kezelt közpénz nyíltszíni ellopása, átalakítása nem közpénzzé, majd az egész manőver állami titkosítása, elvégre mi közünk hozzá.

Próbáljuk megérteni, mivel igyekeznek nekünk eladni azt, hogy nem kell tudnunk, mire is megy el az MNB alapítványainak jó 250 milliárd forintja:

A vagyon olyan mértékű elkülönülésére kerül sor, amely alapján az is megállapítható, hogy az alapító által juttatott vagyon elveszíti közvagyon jellegét.

Már az elveszíti szó is világosan jelzi a történés természeti csapás jellegét (istenem, elveszíti, ez van), de fókuszáljunk inkább a lényegre, a vagyon elkülönülésére. Tehát arra, hogy nem őt különítik el, hanem ő különül el, amilyen kis önjáró, ilyen ez a vagyonka, nem szeret másokkal játszani, nézzük el neki. Az elkülönülés egyébként igen érdekes kifejezés ebben a kontextusban, nincs is rendes szinonimája, ha pedig kicsit utánakeresünk, kifejezetten spirituális magyarázatra lelünk:

Az élet hatodik spirituális törvénye az Elkülönülés törvénye. Ez a törvény azt mondja ki, hogy a fizikai világegyetemben bármi megszerezéséhez fel kell hagyni az utána való sóvárgással.

Teljesen logikus, hogy az MNB nem a valószínűleg teológiai bonyodalmakat okozó átlényegülést, hanem a karmikus-távgyógyító utat választotta: a közvagyon megszerzéséhez fel kell hagyni az utána való sóvárgással, inkább jógázzunk, és meditáljunk el azon, hogyan lesz a közpénzből, hipp-hopp, nem közpénz.

A jó hír az, hogy az Orbán-család derék kuvasza után a 250 milliárd forint közpénz is átlépte népünk ingerküszöbét, tehát van remény, hogy egy lépést hátralépjünk, és az eddigi hazugságok mellett a többi közpénz-eltüntetést, haveri helyzetbe hozást, családközeli vagyonkezelést, saját lábra állást és közvilágítás-elnyerést is a maga teljes pompájában megcsodálhassuk.

*

Nyilvánvalóan végighazudták az utolsó hat évet. Teljesen világos volt, hogy amit mondanak, az nem igaz. Orbánnak igaza van: Magyarország nem válhat egyetlen ember túszává. Érdemes tenni róla, hogy elveszítse miniszterelnök jellegét.