Nem az a kérdés, hogy miért hoz a politika rossz színházi döntéseket – milyet hozzon, egészen mások a szempontjai –, hanem az, hogy mi a frászt keres benne egyáltalán.
Együtt úszunk vagy külön-külön süllyedünk el, fejtegette tavaly az Európai Parlamentben Barroso bizottsági elnök az „unió helyzetéről” mondott, első ilyen elnevezésű beszédében, a múlt héten pedig arról értekezett strasbourgi hallgatósága előtt, hogy fennállása óta „legsúlyosabb válságát” éli az európai integráció. Mindkét kijelentést hatásos kommunikációs üzenetnek, egyszersmind retorikai túlzásnak gondolom.
A törekvés egyértelműen az, hogy a tagállamoknak immár a nemzeti költségvetéseket érintő gazdaságpolitikai kérdésekben is az EU szintjén koordinált döntéseket kelljen hozniuk. Hogy mielőtt ezekben a kérdésekben egy tagállam határoz, kikérje az unió véleményét.
Az euróövezet jelenlegi válsága egy félszívvel csinált, félig átgondolt, félig megmagyarázott, és ezért félig befejezett integrációs folyamat egyenes következménye. A konszenzuskeresésen alapuló döntéshozatal európai elve – amely nélkül persze nem juthatott volna el idáig – az Európai Uniót mindig is arra kényszerítette, hogy korántsem tökéletes, az optimálistól elmaradó és gyakorta felvizezett megoldásokat kreáljon. Ebből fakadóan a közösség arra ítéltetett, hogy válságról válságra fejlődjön, és így oldja meg korábban az útfélen otthagyott problémáit. Most azonban a korábban leértékelődni látszó politikai gazdaságtan visszatér, hogy a maga igazságát számon kérje a szereplőkön.
Luigi Pirandello Hat szerep keres egy szerzőt című darabjának 1957. február 11-i előadását három főiskolás ifjú már nem nézhette meg, a második felvonás szünetében melléjük lépett néhány bőrkabátos férfi. Oldalukhoz pisztolyt nyomva vezették ki őket a büféből, majd tuszkolták be a színház főbejáratnál várakozó fekete autókba. Néhány perccel később a budapesti rendőrfőkapitányság folyosóján, a fallal szembeállítva órákon át kényszerűen várakoztak.
A Franciaországban is oly sokáig és méltán csodált, egyenesen Közép-Európa „Wunderkindjének” tartott Orbán Viktorról itt ma már úgy beszélnek, mint másfél évtizeddel ezelőtt a szlovákiai Meciarról, és mindenképpen mélyebbnek tetsző aggodalommal, mint Lech Kaczyskiről, amikor ő irányította Lengyelország kormányát öt-hat évvel ezelőtt.
A Fővárosi Bíróság két különböző tanácsa által hozott végzés bizonyítéka annak, hogy a bírói jogalkalmazás még mindig képes a jogállami normákat érvényesíteni a kormánnyal egyet nem értők elhallgattatására irányuló politikai lépésekkel szemben. Ez örvendetes, és az eljáró bírókat dicséri. A bírósági végzések pontosak, logikusak, és azokat azért is érdemes szemügyre venni, hogy megtudjuk, a rendőrség miképpen, milyen érveléssel próbálkozott bebizonyítani, hogy a rendezvények megtartását meg kellett tiltania, és a bíróság miképpen védte ki ezeket a cseleket.
A Fidesz úgy kötelezte el magát az egykulcsos adórendszer mellett, hogy soha nem hitt benne, tehát soha nem fogadta el, hogy ez lehet az egyik jó megoldás számos, specifikusan magyar problémára. A flat tax arányos és méltányos, semmi okunk a „gazdagabbtól” még arányában is többet behajtani, mint bárki mástól, hiszen így is jóval többet fizet másoknál. Hogy a flat tax „csak a gazdagoknak kedvez”, mindenki más szív? Az előbbi nem igaz, az utóbbi meg nem szükségszerű.
A Margit híd építészete, Budapest életében betöltött szerepe és a felújítás jelentősége egy építész szemével. Z. Halmágyi Judit írása.
Az őszödi kiszivárogtatás és fővárosunk azt követő Bejrúttá válásának ötödik évfordulóján érdemes emlékeztetni arra, hogy Sukoró-ügyben a vádlott a Magyar Köztársaság miniszterelnöke volt, éppúgy, mint – képletes – vádlója, nem érdektelen tehát megnézni, melyikük tartotta magát nagyjából miniszterelnöki esküjéhez (vö. „hivatali visszaélés”), és melyikük hazudtolja meg azt naponta.
Ha valami nettó hülyeség, rendszerint vállat vonva megyünk el mellette, ám ha az életünk részévé emelik, kulturális jelenséggé válik, annak a kultúrának lesz a része, amelyben énünknek élni adatott.
A világ sokkal rosszabb hely lett 2001. szeptember 11-e óta, mint volt. Kevésbé szabad, kevésbé biztonságos, és jóval szegényebb. Ebben, mi tagadás, a Nyugat járt az élen.
2001. szeptember 11-én késtem a munkából, ráadásul szoknyában voltam. E két tény valószínűleg megmentette az életemet.
9/11 közvetlen következményei olyan borzalmasak voltak, hogy első megdöbbenésükben sokan a hosszú távú következményeket is iszonyatnak vizionálták: vége a világnak, ahogy eddig ismertük. Megszűnik a civil légi közlekedés, nem épül több felhőkarcoló, a liberális demokrácia önnön védelmében kénytelen lesz felszámolni önmagát. Ehhez képest megúsztuk, de azért a világ 9/11 évtizedében tényleg rengeteget változott – és nem előnyére.
A mai magyar pártpolitikai versenyben sajátos munkamegosztás van. A bal oldalon állnak a „gazdasághoz értők”, a jobboldalon a „társadalomhoz értők”. Ezek az önképek kellő elszántsággal töltik meg a feleket: a Fidesz, ha kormányon van, nem törődik a gazdasággal, az MSZP a társadalommal. De meddig folytatható mindez? – Csizmadia Ervinnek, a Méltányosság Politikaelemző Központ igazgatójának írása.
Kétségei vannak Elek Istvánnak, hogy Tamás Gáspár Miklós világosan látná Bibó István jelentőségét. Bár szerinte valóban közelebb áll annak harmadikutasságához, mint a rendszerváltás táján, de még mindig nem elég közel. Értelmezési vita.
Legkésőbb ezen a héten mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy a magyar gazdaság stabilitásának megőrzése érdekében elkerülhetetlen a költségvetési kiigazítás következő hulláma. A kormányzati kommunikáció e tekintetben világos: minthogy az államadósság csökkentése, ezzel összefüggésben pedig az államháztartási hiány alacsony szinten tartása marad a vezérfonál, a tervezettnél alacsonyabb gazdasági növekedés mellett költségvetési egyenlegjavító lépések következnek.
Nagy kérdés, hogy informátorként ki fog megbízni ezentúl bármilyen kiszivárogtató platformban, miután a WikiLeaks szétszórta a neten a szerkesztetlen anyagot, a The Guardian pedig publikálta hozzá a jelszót.
A baloldali tömegkultúra kialakításának legnagyobb akadálya éppen abban a patthelyzetben keresendő, hogy az MSZP már nem elég erős (talán soha nem is volt) az irányított modellhez, a 4K! és a hozzá hasonló ifjúbaloldali alakulatok pedig még nem elég erősek a deliberatív megoldáshoz.
Ha egy harckocsi kétszer is legördülhet a gyártósorról, akkor 600 felújított orvosi rendelőt hányszor lehet sikerként eladni?
Nem csak a száguldozókkal van baj.
Az öttusaszövetség elnökének ezüstérmét is megszépítette Gulyás Michelle aranya.
