„A tanzániai kormány tudja a legjobban, mire kell a pénz. Nincs szükség olyan projektekre, amiknek a helyiek nem veszik hasznát” – indokolja a brit fejlesztési politikát Tony Brennan, a Dar-es-Salami brit követség második embere. Egy külföldi támogató például modern kórházat építetett, csak éppen rossz helyen: a helyieknek túl távol volt, ezért szinte csak pénzkidobás volt a projekt. Brennan szerint ha a fejlesztéseket is a britek végeznék, soha nem nőnének fel a feladatra a helyiek. Így viszont az egyre érettebb helyi sajtó okkal támadja a politikusokat, ha korrupciót leplez le. Márpedig az újságírók egyre jobbak, London komoly támogatás nyújt az újságírók képzésében, ahogy a civil társadalom erősítésében is – meséli Brennan. Diplomataként nem mondhatja ki, de azért utal rá, hogy a költségvetési támogatással London nyomást is tud gyakorolni a tanzániai kormányra, ha a helyi politikusok valamit nagyon el akarnának sunnyogni. Nemrég például London kilenc hónapig hallgatott arról, mennyi pénzt szán támogatásként, s ez nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az elmúlt években több korrupt miniszterelnököt és minisztert leváltottak.

Tanzániáról az európaiak többségnek a turizmusból élő Zanzibár szigete, a Tanzánia belsejében található Kilimandzsáró, vagy a méregdrága szafarik „ugranak” be (amikor még futott a szekere, állítólag Zuschlag János is megfordult a régióban, szigorúan turistaként), így könnyen azt gondolhatná, hogy az országban más afrikai államhoz viszonyítva jól élnek az emberek. A valóságban azonban nagyon alacsony az életszínvonal, az emberek szegények, főképp vidéken, ahol még az alapellátások (iskolák, kórházak) sem mindig adottak.

© hvg.hu

„Tény, hogy nagyon sok mindent olcsón lehet kapni a boltokban. Egy narancs vagy egy banán 10 forint, a kenyér 50 forint. De a fizetések rettentő alacsonya, az árak pedig folyamatosan mennek fel. Az élelmiszerválság Tanzániát is elérte. A családok többsége csak egyszer tud étkezni egy nap” – meséli az országban önkéntesként dolgozó, oktatásüggyel foglalkozó Gazdag Rita. Egy tanár fizetése pár száz forinttal haladja csak meg a tízezer forintot, amiből gyakran egy nagy családot kell etetni, eltartani. Viszonylag magas fizetése csak a minisztériumi alkalmazottaknak van, akik ráadásul állami juttatásokat is kapnak. A legfelső szinten pedig valódi pénzszórás folyik: Kikwete államfő már a harmadik, 50 millió dollártért vásárolt repülőgépét „fogyasztja”.

Mindettől függetlenül a statisztikák támogatásokat nyújtó brit kormány optimizmusát igazolják: azt a független szakértők is elismerik, hogy a Milleniumi fejlesztési célok sokat javítottak az oktatás helyzetén, egyre több gyereket iskoláznak be. A cél, hogy 2015-ig az iskolás korú gyerekek 100 százaléka benne legyen az oktatási rendszerben – jelenleg 98,2 százalékos arányt vall be az oktatási minisztérium, ami szakértők szerint nagyjából meg is felel a valóságnak. Csakhogy a statisztika csalóka. „A gyerekeket ugyan tényleg beiskolázzák, de egyéb okok miatt a legtöbben később kiesnek a rendszerből. Például azért, mert messze van az iskola, vagy egészségügyi probléma merül fel a családban, esetleg a gyereknek dolgoznia kell. Merthogy Tanzániában van gyermekmunka. Az sem ritka, hogy a tanárok egyszerűen nem mennek be az iskolába, mert túl alacsony a fizetésük” – magyarázza Gazdag Rita. A nemzetközi szervezetek ugyan 2001-ben elérték a kormánynál, hogy töröljék el a tandíjat, a kötelező uniformis, a tankönyvek és az étkeztetés továbbra is pénzbe kerül, amit sokan képtelenek kifizetni.

A legnagyobb szegénység a többségében muszlimok lakta Pembán tapasztalható. Bár a sziget kisrepülővel könnyen megközelíthető a turistáktól hemzsegő Zanzibárról, ide nem szívesen jönnek a nyugati látogatók. Pembán gyakori a vízhiány, az éhínség. A nemzetközi szervezeteknek pedig nemcsak a nyomorral, de a helyi, megkövesedett szemléletű vezetéssel is meg kell küzdeniük. A gyermekek jogaiért, jobb életkörülményeiért küzdő brit szervezet, a Save the Children munkatársait például gyakran a „kormányok ügynökeiként” kezelik a helyiek, nem hiszik el, hogy a szervezet a tanzániai vezetéstől függetlenül tevékenykedik. A szervezet nemrég egy felmérést végzett a gyerekek körében és megdöbbentő eredményekre jutott: valamennyi megkérdezettet vertek már meg fegyelmezésképpen otthon vagy az iskolában. “A pembai gyerekek tisztában vannak azzal, hogy a szegénységből és a környezetükből csak úgy tudnának kitörni, ha kijárnák az iskolát. Csakhogy a legtöbbször nagyon korán házasodnak, és ha már egyszer házas lesz egy tinédzser, akkor többé nem járhat iskolába. Ezért a gyerekek többsége ellenzi is a házasságot, a család, illetve a szűkebb közösség mégis belekényszeríti ebbe a helyzetbe. De gyakori az is, hogy a tandíjat nem képes megfizetni a diák, ezért csapják ki a suliból” - magyarázza a hvg.hu-nak a brit Save the Children pembai irodájának vezetője.

A szegénység mellett az AIDS is jelen van az országban: az első fertőzöttet 1983-ban regisztrálták, ma az emberek 6-7, az ország egyes területén pedig 12-13 százaléka HIV-fertőzött. „Gyakori probléma, hogy az AIDS-ben elhunyt emberek gyermekei azért nem tudnak iskolába járni, mert nekik kell gondoskodniuk a testvéreikről. Ráadásul nagyon sok tanárt elvesz az AIDS: a betegségben vagy annak folyományaként havonta 120-150 tanár hal meg” – meséli Gazdag Rita. Pedig HIV-szűrés az ország minden területén ingyenes és elérhető; a vidéki régiókban autóbuszokkal végeznek mobil-szűrést. Figyelemreméltó, hogy az országba látogató fehér üzletemberek egy része egész egyszerűen fittyet hány a veszélyre.

A Tanzánia kereskedelmi fővárosaként ismert, négymillió lakosú Dar-es-Salamban nem egy olyan bár van, ahol helyi lányok kínálják fel magukat. Ezeken a helyeken az ismerkedés célja a szex. A fehérek tudják, hogy a prostituáltak nagyon olcsók és mindenre kaphatók.