Gyökeres fordulatot hozott a 2004-es ukrajnai narancsos forradalom a posztszovjet térségben. Moszkva a Nyugat felé törekvő Viktor Juscsenko és akkor még vele szövetséges Julija Timosenko hatalomra jutása után döbbent rá, hogy az egykori szovjet tagköztársaságok végleg kicsúszhatnak az orosz érdekszférából. A felismerést azonnali politikaváltás követte, a közvetlen beavatkozás gyakorlatát feladó Moszkva – Vlagyimir Putyin akkori államfő a forradalomba torkolló ukrajnai elnökválasztás előtt nyilvánosan is Viktor Janukovicsot támogatta – áttért a színfalak mögötti akciókra. Putyin és szövetségesei először is megtették az esetleges oroszországi forradalmat megakadályozni hivatott lépéseket. A Kreml segítségével megalakultak a hatalompárti, akár erőszakos akciókra is kapható ifjúsági mozgalmak – például a Nasi (Mieink) nevű szervezet –, majd törvényben korlátozták a civil szervezeteknek adható külföldi pénzügyi támogatás mértékét.
A Moszkva által közelkülföldnek nevezett volt szovjet tagköztársaságokban a Kreml tanácsadókkal, médiatámogatással, az ottani orosz kisebbség bevonásával, illetve megbízható civil szervezetek gründolásával és finanszírozásával segítette az oroszbarát rezsimeket a velük elégedetlen helyi ellenzékkel szemben. A kemény fellépés hátterében az állt, hogy 2000-ben a posztszovjet térségtől távol lévő Szerbiában, majd 2003-ban Grúziában, 2004-ben pedig Ukrajnában a jelentős nyugati támogatást élvező ifjúsági csoportok – az Otpor (Ellenállás), a Kmara (Elég), illetve a Pora (Itt az idő) – segítették győzelemre az addig szervezetlen ellenzéket.
A Kreml politikájának megváltoztatása azzal járt, hogy az Otpor- és Kmara-aktivisták által kiképzett belorusz Zubr (Bölény) ellenzéki csoport 2006-ban már nem bizonyult elég erősnek a többszörös választási csalással vádolt Alekszandr Lukasenko államfő hatalmának megdöntésére. Hasonló sorsra jutottak a tisztségéből 2009 őszén békével távozott Vladimir Voronin moldovai elnök ellen 2005 után szervezkedő ellenzékiek is. A legrosszabbul az üzbegisztáni ellenzék járt, 2005-ben a hadsereg úgy lőtt le több száz felkelőt a keleti országrészben lévő Andizsán városban, hogy a nyugati államok megelégedtek tiltakozó nyilatkozatok közzétételével.
A forradalmi mozgalmak meggyengüléséhez az is hozzájárult, hogy az újsütetű ukrán és grúz vezetők mély válságba juttatták országukat. Így pedig már nem mutathattak példát a többi féldemokratikus vagy teljesen önkényuralmi rezsim ellen küzdő – például üzbég, azeri vagy örmény – ellenzéki számára.
A fiaskóért a forradalmakat kezdetben anyagi és politikai eszközökkel támogató Nyugat is felelős. Az EU és az Egyesült Államok sem volt hajlandó a rendszerváltást véghezvivő államok integrációjának felgyorsítására, s mára Ukrajna és Grúzia NATO- és EU-tagsága lekerült a napirendről. A politikaváltozás fokozatosan ment végbe. Az átalakulás első látványos jele az volt, amikor Dick Cheney akkori amerikai alelnök 2006-ban Kazahsztánba látogatott, és miután felkérte Nurszultan Nazarbajev államfőt, hogy országa vegyen részt az Oroszországot elkerülő gáz- és olajvezetékek építésében és feltöltésében, közölte, csodálja a közép-ázsiai állam gazdasági és politikai fejlődését.
Ez a dicséret már csak azért is meglepő volt, mert a nemzetközi emberi jogi szervezetek folyamatosan a polgárjogok megsértésével vádolták a Nazarbajev-rezsimet, s fél évvel Cheney látogatása előtt több ellenzéki vezető is gyanús körülmények között vesztette életét. Egyikük, Zamanbek Nurkadilov úgy lett öngyilkos 2005 novemberében – a hivatalos közlemény szerint –, hogy kétszer mellbe, majd fejbe lőtte magát.
A Nyugat Azerbajdzsán esetében sem finnyás. Az ottani ellenzék szerint Ilham Aliyev államfő csalással nyerte meg a 2003-as elnökválasztást, 2008-ban pedig lényegében ellehetetlenítette az ellenjelöltek indulását. A nyugati államok fő célja mégsem a demokrácia terjesztése, hanem az, hogy rávegyék Bakut, csatlakozzon a Közép-Ázsiát és Észak-Olaszországot összekötő, még csak tervasztalon lévő Nabucco gázvezetékhez. Hasonló a helyzet Türkmenisztánban is. Ott a gázkitermelésben részt venni akaró nyugati cégek anyaországai szemet hunytak afölött, hogy Szaparmurat Nyijazov 2006 decemberi halála után Gurbanguli Berdimuhamedov miniszterelnök-helyettes jogellenesen vette át az államfői tisztséget – az alkotmány szerint a bársonyszékbe a parlamenti elnöknek kellett volna beülnie –, majd 2007 februárjában komoly csalások révén szerezte meg a voksok 89 százalékát.
NÉMETH ANDRÁS
