Sebességváltás

Boldog karácsonyt kívánva váltak el egymástól az EU állam- és kormányfői a brüsszeli csúcsértekezlet után, azaz az idén már nem terveznek újabbat. Angela Merkel német kancellár sietett azonban hozzátenni, hogy amíg tart az eurózóna adósságválsága – vagyis legalább még fél évig, és ez még a derűlátó jóslat –, havonta találkoznak majd az eddigi negyedévenkénti helyett. Bár a téma a szándékok szerint már a növekedés serkentésének mikéntje lesz, a múlt pénteki, hajnalba nyúló egyeztetések utáni káosz és a máris többféleképpen értelmezett megállapodás jelzi, a sorsdöntőnek beállított találkozó mégsem hozott végső megoldást.

Az EU-csúcs napirendjét az ultimátumával meghatározó Merkel és Nicolas Sarkozy francia államfő elfogadtatta a fiskális unióként tálalt költségvetési együttműködést, de nem sikerült megnyerniük hozzá David Cameron brit miniszterelnök hozzájárulását, így ő a londoni üzleti negyed, a City érdekében a vétójogával élt (erről lásd Vihar Londonban című írásunkat). Ezért az igenek 26 tagállamot számláló csoportja – kilenc ország, köztük Magyarország még parlamenti egyeztetéshez, illetve szavazáshoz köti a csatlakozást – kénytelen volt megerősített kormányközi együttműködéssel beérni. A kétsebességes Európa létrejötte azok felelőssége, akik távol maradtak a közös valutától – utalt a britek vétójára Sarkozy, és szerinte Cameron követelései elfogadhatatlanok voltak. Olli Rehn, az Európai Bizottság (EB) pénzügyi biztosa ehhez hétfőn hozzátette: a londoni kormány nagyot téved, amikor azt hiszi, ha kimarad a költségvetési együttműködésből, mentesülhet az európai pénzügyi szabályozás változásainak betartása alól.

Ha lefejtik a brit vétónak és néhány EU-tagállam – köztük Magyarország (lásd Elszálló pálya című cikkünket a Magyar Gazdaság rovatban) – nehezen követhető viselkedésének a hatását, Brüsszelben akkor is csak szavakban történt megállapodás. Sarkozy a Le Monde francia napilapnak adott interjújában úgy vélte, karácsonyig kidolgozzák az éppen húsz éve aláírt maastrichti szerződésben rögzített kritériumok betartatásának, a szankcióknak és az adósságfékek egyes nemzeti alkotmányokba illesztésének jogi alapjait, és márciusig elkészül a pontos szöveg is. Ez számára azért fontos, hogy az euró megmentőjeként indulhasson az áprilisi elnökválasztáson a mostani brüsszeli alkut az újabb megszorítások miatt máris újratárgyalni akaró szocialista ellenfelével, Francois Hollande-dal szemben.

A kormányközi megállapodás ugyanakkor – a brit vétó miatt – nem jár a lisszaboni szerződés módosításával, pedig a németek szerették volna. Ez éppúgy jogi bizonytalanságot gerjeszt, mint az, hogy legalább nyolc tagállamban – Ausztriában, Csehországban, Dániában, Finnországban, Hollandiában, Írországban, Lettországban és Romániában – merült föl, hogy így is a szuverenitás újabb részének átadásáról van szó, és ezért népszavazás válhat szükségessé. Az pedig az eurózónán kívüli országok számára megválaszolandó kérdés, hogy az új, szigorúbb költségvetési szabályok – miszerint a strukturális deficit nem haladhatja meg a GDP fél százalékát, és a büdzsé tervezetét minden év október 15-éig el kell küldeni az EB-nek – rájuk a megállapodás aláírásától vagy a valutaövezetbe lépéstől érvényesek.

Az azonnali válasz helyett újfent elhúzódó nemzeti jóváhagyásokban gondolkodó megoldás csak részben magyarázza a pénzpiacok fenntartásait, amiket jelzett, hogy hétfőn ismét fölfelé indult el az olasz és a spanyol államkötvények hozama. A legfeljebb középtávú költségvetési egyeztetést eredményező politikai huzavonánál jobban aggasztja a befektetőket, hogy nem kaptak azonnali reagálást a piaci feszültségekre az Európai Központi Bank (EKB) bankóprésének beindításával. Vagyis elmaradt, hogy az USA jegybankjának szerepét betöltő Fed mintájára az EKB az eurózóna kötvényeinek nagyszabású vásárlásával olcsó pénzt szivattyúzzon a piacra, és mérsékelje a súlyos adóssággal küzdő eurózóna-tagállamok finanszírozási költségeit. Az EKB eddig alig több mint 200 milliárd eurónyi államkötvényt gyűjtött be, és hivatalos álláspontja szerint tartja magát ahhoz, hogy heti 20 milliárdnál többet nem vásárol. A londoni Financial Times gazdasági napilap úgy véli, akadhat kerülő út: ha az EKB az egyes nemzeti jegybankoknak ad olcsó hitelt, és azok vesznek majd nagyban államkötvényt.

Az sem ígér gyors enyhülést, hogy 2012 júliusára előrehozzák az 500 milliárd eurósra tervezett Európai Stabilitási Mechanizmus (ESM) beindítását, és az legalább egy évig párhuzamosan működik a 440 milliárd eurós átmeneti válságalappal (EFSF), s mindkettőt az EKB ellenőrzi majd. A várt külső befektetők – mint Kína vagy a közel-keleti és ázsiai állami befektetési alapok – nem rohantak ugyanis pénzt betenni a mentőalapba. Brüsszelben megállapodás született, hogy a tagállamok kétoldalú kölcsönök formájában összesen 200 milliárd eurót bocsátanak az IMF rendelkezésére, hogy az részt vehessen az európai adósságválság menedzselésében, ami Jean Pisany-Ferry, a Bruegel Intézet igazgatója szerint arra mindenképpen jó, hogy az EU időt nyerjen. Az elnökválasztási kampány elé néző és a Valutaalapban vétójoggal rendelkező USA számára viszont kényelmetlen lehet, ha az IMF-en keresztül sok pénzt kell önteni az EU-ba, miközben az amerikai szavazók már a saját országuk bankjainak megmentésére fordított dollármilliárdokat is sokallták.

Márpedig az eurózónának sok pénzre lesz szüksége. Csak a tőle elvárt hozam újbóli, 7 százalék közelébe emelkedésével küzdő Olaszországnak 150 milliárd eurós adósságrészt kell újrafinanszíroznia február és április között – mire a brüsszeli csúcs eredményét rögzítő szöveg elkészül. A 17 tagú eurózóna adósságából jövőre 1100 milliárd euró jár le, ebből 340 milliárd olasz, 120 milliárd euró pedig spanyol tartozás, amit új állampapírokkal kell átforgatni. Nem csoda, hogy a Standard & Poor's mellé a szintén amerikai Moody's befektetés- és hitelminősítő is felsorakozott, kevesellve a brüsszeli alkut, és meglebegtetve az alacsonyabb kategóriába sorolás veszélyét. Ami már csak azért is kényelmetlen lehet, mert fokozódik a verseny a hitelekért. A Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) úgy becsüli, hogy az általa képviselt 34 fejlett ipari ország kölcsönigénye az idén átlépi a 10 ezermilliárd dollárt, jövőre 10,5 ezermilliárd lesz – ez a 2005-ös szükségletüknek csaknem a duplája.

FOLK GYÖRGY / BRÜSSZEL