„Azt ismételgetik, hogy kipécéztük magunknak Afrikát. Pedig ennél fontosabb, hogy az általunk vizsgált ügyek valamennyi áldozata afrikai” – mondta a Nemzetközi Büntetőbíróság (ICC) közelmúltban kinevezett új főügyésze, Fatou Bensouda. Az 50 éves gambiai ügyvédnő – aki részt vett az 1994-es ruandai mészárlások kivizsgálásában – azokra a vádakra reagált, hogy az ICC rosszul és egyoldalúan működik, mert csak a fekete kontinensen elkövetett háborús bűncselekmények után nyomoz.Kétségtelen, hogy a 2002 óta működő, 18 fős, hágai székhelyű intézmény eddig csak Afrikában elkövetett bűncselekmények esetében jutott el a vádemelésig (lásd a Fekete pontok című írást), pedig legalább 140 ország ügyében kapott beadványt. Irak, Venezuela, Izrael neve is szerepel az ICC-hez küldött dokumentumokban, de az ügyészek jelenleg Afrikán kívül Afganisztánban, Grúziában, Guineában, Hondurasban, Nigériában, Dél-Koreában, illetve a bíróság illetékességét elismerő Palesztin Hatóság területén folytatnak előzetes vizsgálatokat. Korábban az afrikai országok vezetői is szóvá tették egyoldalúságát, ami részben annak szólt, hogy rossz volt a viszony az érintett államok és a korábbi főügyész, az argentin José Luis Moreno Ocampo között. A jogász az 1985-ös juntaperben fontos szerepet játszott hazájában a hatalmukkal visszaélő tábornokok felelősségre vonásában, ám bírálói szerint lekezelően viselkedett a fekete kontinens politikusaival, feleslegesen kiváltva ezzel a haragjukat.
A korábban az ICC főügyész-helyetteseként tevékenykedő Bensouda Afrika-szerte üdvözölt kinevezése egybeesett azzal, hogy a bíróság elé került Laurent Gbagbo volt elefántcsontparti államfő. A hatalomátadást megtagadó politikus a vádak szerint felelős azért, hogy az afrikai országban legalább háromezren vesztették életüket a 2010. novemberi elnökválasztást megnyerő Alassane Ouattara és a Gbagbóhoz hű erők harcaiban. Gbagbo közölte, nincs pénze ügyvédre, ezért az ICC a múlt héten bejelentette, hogy a bíróság fizeti majd a volt politikus védelmét.
Az ICC nem csupán azért összpontosít Afrikára, mert ott súlyosabb jogsértéseket követnek el, mint a többi kontinensen. Azért is, mert több nyugati és ázsiai hatalom nem csatlakozott a bíróság munkáját szabályozó római statútumhoz, vagy nem volt hajlandó ratifikálni a dokumentumot. A távol maradók között van az USA, amely attól tart, ellenségei úgy próbálnának elégtételt venni a katonai eszközökkel aligha legyőzhető szuperhatalmon, hogy rendszeresen feljelentenék az amerikai politikusokat és katonákat az ICC-nél.
A félelem nem alaptalan, George W. Bush volt amerikai elnök például csak úgy indul külföldi útra, hogy előbb a fogadó államnak szavatolnia kell, nem veszi őrizetbe és nem adja ki senkinek. Legutóbbi afrikai körútján meg is születtek a szükséges garanciák, ám Bush tavaly februárban állítólag azért mondott le egy svájci utat, mert nem volt egyértelmű az alpesi ország reakciója. Ő azért került a jogvédők célkeresztjébe, mert többször is elismerte, személyesen engedélyezte, hogy amerikai kihallgatóik vízbe fullasztást imitáló kínzásokkal csikarjanak ki információkat a foglyokból.
Washington most sem beszél a római statútum ratifikálásáról, ami nem azt jelenti, hogy ne változna az USA viszonya az ICC-hez. Bill Clinton akkori elnök 2000-ben aláírta az alapítószerződést, ám nem adta tovább ratifikálásra a szenátusnak, míg utódja, Bush 2002-ben visszavonta az aláírást. Barack Obama jelenlegi elnök közeledni akar a bírósághoz, és a ratifikálás kilátásba helyezése nélkül is kész együttműködni egyes ügyek kivizsgálásában.
Harminckét ország aláírta, de nem ratifikálta az ICC-szerződést, közéjük tartozik Oroszország, Ukrajna és Irán (Magyarország 2001 novemberében küldte el Hágába a parlamenti jóváhagyást igazoló okmányokat). Az USA-hoz hasonlóan Izrael és Szudán is visszavonta az aláírását, India, Pakisztán és Kína vezetőinek szignója nem is szerepel a szerződésen. Ez azt jelenti, hogy állampolgáraikra nem vonatkozik a bíróság joghatósága. A ratifikációt elutasítók szerint azért nincs szükség a csatlakozásra, mert a nemzeti igazságszolgáltatások képesek az esetleges jogsértések kivizsgálására, és az ICC-nek hivatalosan csak azokra az esetekre terjed ki a mandátuma, amelyekben nem járnak el megfelelően az illetékes hatóságok. Az ENSZ Biztonsági Tanácsának joga lenne egy-egy ügyet az ICC elé terjeszteni – bár a Nemzetközi Bírósággal (ICJ) ellentétben az ICC nem tartozik a világszervezethez –, ám ezt a vétóval rendelkező USA, Oroszország és Kína könnyedén megakadályozhatja.
Jóllehet, a háborús bűncselekmények kivizsgálására alakult első állandó bíróság – a ruandai és a délszláv tömeggyilkosságokkal külön erre létrehozott törvényszékek foglalkoznak – a jelek szerint aktivizálja magát, rövid távon nem várható gyökeres fordulat. A testület eddig egyetlen elmarasztaló ítéletet sem hozott – igaz, már tíz vádlott ül a börtönében –, és arra sincs joga, hogy saját embereivel fogassa el a körözött személyeket. Az ügyek bonyolultak, és nem megoldott a vallomásukat vállalók helyzete sem. Az ICC-nek a két nemzetközi törvényszékkel ellentétben nincs saját tanúvédelmi programja, amellyel meg lehetne akadályozni, hogy a megvádolt politikusok vagy hadurak megbüntessék az ellenük vallókat.
Az is növeli a gondokat, hogy az ICC 100 millió dolláros éves költségvetésének oroszlánrészét összeadó államok – Japán, Németország, Olaszország, Franciaország és Nagy-Britannia – már harmadik éve nem hajlandók növelni a szervezet büdzséjét. Az ICC szerint a normális működéshez az idén legalább 120 millióra lenne szükség, s ha nem érkezik meg a pénz, tovább lassulhat az ügyek kivizsgálása.
