Időutazáson érezhetik magukat az EU állam- és kormányfői, amikor ezen a héten összeülnek, hogy a novemberi kudarc után újra nekilássanak a 2014–2020 közti uniós költségvetés összerakásának. Legutóbb a 2005-ös évet töltötték többszöri egyeztetéssel, és általános várakozás szerint ezúttal sem a mostani lesz az utolsó forduló. Nem táplált túlzott reményeket a hétvégén a gyors megállapodással kapcsolatban Angela Merkel német kancellár és Francois Hollande francia államfő sem, akiknek a bólintása nélkül biztosan nem születik megegyezés.
Annyit mindenesetre már sikerült elérni, hogy az inflációt meghaladó mértékű kiadásnöveléssel előálló Herman Van Rompuynek, az Európai Tanács elnökének ismét értésére adták, hogy titulusa ellenére az igazán fontos kérdésekben mások döntenek. Az általa beterjesztett, a hétéves időszakra 1030 milliárd eurót előirányzó tervet már Rompuy maga 971 milliárdra vitte le, de még ezt is – ami az első nominális kiadáscsökkentést jelentené az európai integráció történetében – sokallta nemcsak a David Cameron miniszterelnök minapi beszéde alapján egyre euroszkeptikusabb Nagy-Britannia, hanem Németország, Hollandia és Svédország is, amelyek mind sokat fizetnek a közösbe.
A főösszeg mellett arról sincs megállapodás, hogyan osszák el a pénzt. Az agrártámogatás legnagyobb kedvezményezettje, Franciaország egy eurócentet sem hajlandó engedni a mezőgazdasági költségvetésből, míg Lengyelország azt a 15 tagú országcsoportot vezeti – ennek része Magyarország is –, amely a felzárkóztatást szolgáló kohéziós alapok megnyirbálását tartja elfogadhatatlannak. Könnyen lehet, hogy a két tábort csak úgy lehet kibékíteni, hogy a pénzt az éppen az EU versenyképességét szolgálni hivatott kutatás-fejlesztéstől, illetve a páneurópai közlekedési hálózatok támogatásától veszik el, mert a harmadik érdekcsoport képviseletében Rompuy és José Manuel Barroso, az Európai Bizottság (EB) elnöke az eurokraták 50 ezres seregének javadalmazását őrizné meg.
A befizetők is morgolódnak. Nagy-Britannia féltékenyen őrzi az 1984-ben, akkori konzervatív miniszterelnöke, Margaret Thatcher által – a diplomáciai krónikák alapján némi retikülcsapkodással – a partnereiből kipasszírozott visszatérítését, ami nagyjából évi 3,5-3,6 milliárd euró. Az idők során Németország, Hollandia, Svédország és Ausztria is kijárta, hogy visszakapjon a pénzből, amit befizet, és a minap Dánia említette meg, hogy neki is járna némi kompenzáció. Így történt, hogy a legutóbbi, 2011-es adatok alapján az összeget tekintve 9 milliárd euróval továbbra is Németország maradt ugyan az uniós kassza legnagyobb befizetője, de a gazdasági teljesítményéhez viszonyított mutatóban a GDP 0,38 százalékát a közösbe berakó Olaszország találta magát a csúcson. A második holtversenyben Belgium és Hollandia (0,36 százalék), a negyedik pedig Németország (0,34 százalék) volt. Ezt látva Mario Monti olasz miniszterelnök tarthatatlannak nevezte a helyzetet, hogy a hatalmas adósságteher alatt nyögő, megszorítások sorát hozó országa ennyit áldozzon.
Nem ringathatják magukat abba az illúzióba az állam- és kormányfők, hogy visszasüppedhetnek a néhol kicsinyes költségvetési alkudozás rutinjába, mert tévednek, ha azt hiszik, hogy a válságkezelés nagyján túl vannak – figyelmeztetnek elemzők. A decemberben megkötött megállapodással az uniós bankfelügyeletről ugyanis csak a feléig jutottak a bankunió felé vezető úton, és még a negyedéig sem a Rompuy és Barroso által felvázolt – és az eddig történteket sajátos zárójelbe tevő módon „igazinak” nevezett – gazdasági és pénzügyi unióig vezetőn.
A kötvénypiaci nyugalom – amit az Európai Központi Bank elnöke, Mario Draghi eddig még nem tesztelt korlátlan intervenciós kötelezettségvállalásának tulajdonítanak – és az euró erősödése a megnyilatkozásaikat tekintve csökkentette több vezető politikus reformelszántságát is. A lapokat pedig legalább két választás megkeverheti: a februári olasz, ahol a visszatérni próbáló jobboldali Silvio Berlusconi a lakosságnak a megszorításokkal való elégedetlenségére apellálva populista programot hangoztat; és az őszi német, ahol a harmadik kancellári mandátumáért küzdő Merkel hiába népszerű, a keresztény uniópártok és liberális szövetségesük veszíthet.
A számításokat felboríthatják a gazdasági folyamatok is. A megszorításoknak köszönhetően lassult ugyan az államadósságok növekedése, ám a restrikció megfojtotta a konjunktúrát is. Az eurózóna 2012 közepe óta recesszióban van, és a tavalyi utolsó három hónapban már a többi tagországot lokomotívként maga után húzó német gazdaság teljesítménye is 0,5 százalékkal csökkent. Az idei évre a közös valuta övezetében legfeljebb 0,1 százalékos GDP-gyarapodást várnak – ami kedvezőtlen körülmények között könnyen visszaesésbe fordulhat –, és ahogy Német-, úgy Franciaországban is legfeljebb 0,4 százalékos ütemre számítanak.
A szigorú költségvetési terveket a krónikus munkanélküliség is romba döntheti. Az állástalanok száma az eurózónában decemberben 18,7 millióval, a 27 tagú EU-ban pedig 25,9 millióval új rekordot ért el, ami nemcsak elmaradt adóbevételekben, hanem kényszerűen növekvő szociális juttatások formájában is jelentkezik. Közgazdászok szerint a foglalkoztatás bővüléséhez legalább 2 százalékos gazdasági növekedésre lenne szükség, és mivel ez egyelőre illúzió, arra számítanak, a munkanélküliség 2014 közepéig még növekedhet. Ez azt jelenti, hogy nem csak az idén is komoly megpróbáltatásokra számító Spanyolország bizonyulhat képtelennek a költségvetési hiány leszorítására, Franciaországnak sem sikerülhet elérnie az idei 3 százalékos célt. A párizsi kormány vonakodik a nagyobb megszorításoktól, Olli Rehn, az EB pénzügyi biztosa pedig a davosi Világgazdasági Fórumon adott interjújában a kiskapu lehetőségét jelezve azt sugallta: Franciaország megúszhatja a felelősségre vonást, mert az EB „nemcsak a nominális célt veszi majd figyelembe, hanem az államháztartás középtávú szerkezeti fenntarthatóságát is”.
NAGY GÁBOR
