„Bár akkor még nem értettem ennek a napnak a jelentőségét, büszke vagyok rá, hogy tudom, ott voltam.” „Emelkedett hangulatban voltunk, energikusak, büszkék és elkötelezettek, és sokkal tisztábban láttuk az egyenlőséget, a lehetőségeket és az igazságot. Ez beleégett a lelkembe, és átalakította az életemet.” „Szívderítő volt ott ülni és hallgatni Martin Luther Kinget beszélni” – így emlékeznek vissza 1963. augusztus 28-ára azok, akik egykor tizenévesekként tagjai voltak annak a 250 ezres tömegnek, amely részt vett a polgárjogi mozgalom szervezeteinek legnagyobb akciójában, a „washingtoni menetelésben” (March on Washington).

A nagyszabásúra tervezett ötvenéves megemlékezés fő attrakciója idén augusztus 28-án Washingtonban a hajdani események megismétlése, valamint Barack Obama, az Egyesült Államok első színesbőrű elnökének beszéde, aki pontosan ugyanarról a helyről, a Lincoln emlékmű lépcsőjéről szól az összesereglett tömeghez, mint ahonnan Martin Luther King Jr. elmondta azóta világhírűvé vált „Van egy álmom”-beszédét.

Martin Luther King szavai azóta gyakorlatilag egyet jelentenek a szabadságvággyal, a társadalmi egyenlőtlenség elleni felszólalással. Ha valaki egyértelműen a megkülönböztetést, a rasszizmust, vagy az emberi jogokat akarja szóba hozni, akkor elég megemlíteni az álmokat, vagy annyit mondani: „van egy álmom”. A beszéd nagyobb karriert futott be, mint egy-egy popsláger, a publicisták, forgatókönyvírók, politikusok, és néha még a dalszövegírók is szívesen nyúlnak vissza a polgárjogi vezető egykori szavaihoz, folyton új kontextusba helyezve azokat.

„Martin, beszélj nekik az álmodról!”

A híres idézet azonban egészen véletlenül került aznap Martin Luther King beszédébe. A menetelés ötvenéves évfordulójára létrehozott weboldalon az egyik visszaemlékező, Angela Current-Felder azt írja, a menetelés napján az apja, Gloster B. Current feladata volt, hogy átnézze, és ha szükséges, akkor átszerkessze a Lincoln emlékműnél elhangzó beszédeket, beleértve Martin Luther King beszédét is. „Apám szerint a híres „van egy álmom”-rész nem volt benne az eredeti szövegben, de amikor Dr. King beszélt, a híres gospelénekes, Mahalia Jackson bekiabált, hogy „Martin, beszélj nekik az álmodról!” Amikor Dr. King ezt meghallotta, akkor kezdte el mondani a híres „van egy álmom”-szövegrészt.”

Mahalia Jackson egyébként fellépett a rendezvényen, akárcsak Odetta Holmes és Marian Anderson fekete énekesnők, a Peter, Paul and Mary nevű formáció, valamint Bob Dylan és akkori barátnője, Joan Baez is. A szabadságért tüntetők zenéje akkor a gospel és a folk volt.

Az elhangzó dalokat még csak-csak, a beszédeket azonban a jelenlévők többsége alig hallotta. „A hangosítás abban az időben nem olyan volt, mint ma, és én olyan messze voltam az emlékmű lépcsőjétől, hogy alig hallottam a beszédeket. Ma is mélyen megindít, ha hallom King „Van egy álmom”-beszédét, de be kell vallanom, akkor nem sokat hallottam belőle” – írja egy visszaemlékező.

Bojkottól menetig

A washingtoni menetelés, bár a polgárjogi mozgalom legnagyobb szabású, és King beszéde révén a legtöbbet idézett eseménye volt, a harcnak igazából már csak a végét jelentette, amikor országos szintűvé vált a mozgalom, és elérte a fehér házi döntéshozókat is. Már az ötvenes évektől kezdve születtek ugyanis olyan legfelsőbb bírósági döntések az Egyesült Államokban, amelyek kimondták a faji megkülönböztetés törvénytelenségét akár az oktatásban, akár a mindennapi életben.  Ám kétségtelen, hogy a déli államokban így is (meg az "alapító atyák" által kimondott: mindenki szabadnak és egyenlőnek születik elvével szembemenve) megmaradt a szegregáció gyakorlata.

A feketék szervezkedése amúgy szintén az ötvenes években erősödött meg, miután Montgomeryben, Alabama államban, Rosa Parksot letartóztatták, mert egy buszon nem adta át az ülőhelyet egy fehérbőrű utasnak. Montgomeryben a washingtoni menet későbbi nagyhatású szónoka, Martin Luther King Jr. helyi közösségi vezetőként a buszközlekedés bojkottjára szólította fel társait. A több mint egy éven át tartó bojkott idején Kinget két hétre börtönbe is zárták, ám végül sikerrel járt, és egy legfelsőbb bírósági határozat után a város megszüntette a buszokra érvényes szegregációs rendelkezéseket.

1960-tól kezdve rendszeressé váltak az ülősztrájkok is, miután egy főiskolai kávézóban nem szolgáltak ki feketéket, de a washingtoni menetelés idején a tiltakozás bevett formájának számított már a vonulásos tüntetés is, igaz, a tiltakozások egészen 1963-ig csak a déli államokat érintették.

Mikor 1963 tavaszán King az alabamai Briminghamben, az egyik leginkább rasszistának tartott városban szervezte a tiltakozásokat, egyre inkább elszabadultak az indulatok: a tüntető gyerekek ellen a rendőrség vízágyúkat és rendőrkutyákat vetett be, a fekete lelkész hoteljében pedig bomba robbant. A helyzet végül júniusra rendeződött, miután a szövetségi haderőt a városba vezényelték, és az 1961 óta elnöklő, ám a feketék helyzetét azóta sem rendező John Fitzgerald Kennedy bejelentette, hogy hamarosan egy szegregációellenes törvényjavaslatot fog előterjeszteni, mely gyökeresen megváltoztatja az amerikaiak mindennapjait.

A birminghami események és a polgárjogi harc több brutális eseménye is felhívta a fehér közposztálybeliek figyelmét is arra, hogy a világ legszabadabbnak mondott országa egy hazugságban él, a televízió és az újságok ugyanis sokkoló képekkel illusztrálva részletesen beszámoltak az eseményekről.

„16 éves voltam, amikor elmentem a washingtoni menetre. Apám azt tanította nekem, hogy Amerika egy olyan ország, amely a mindenkinek kijáró szabadságon és igazságon alapszik. Azt tanultam, hogy amerikai vagyok, és hogy legyek büszke a hazámra” – írja a washingtoni menetelés egyik hajdani résztvevője, aki jól szituált fehér családból származott. „Aztán láttam az égő házakat a véres arcokkal, a rendőrkutyákat és a vízágyúkat, a fekete nőket, ahogy vonszolják őket, miközben kilátszik az alsóneműjük és a fiatalokat, akiket leköpnek az iskolai menzán. Ez lenne a nagy szabadság országa?”

King a washingtoni meneteléssel nyomás alá akarta helyezni Kennedyt, ő ugyanis a beiktatása óta késlekedett rendezni a feketék helyzetét. Az elnök maga azért nem mert kiállni beszélni a tömegek elé, mert félt, hogy kifütyülik, az eseményen felszólaló John Lewis, az egyik szervező csoport, az SNCC (Student Nonviolent Coordinating Committee, Diákok Erőszakellenes Koordinációs Bizottsága) aktivistája pedig kifejezetten kirohanást intézett az időt addig csak húzó demokrata elnök ellen mondván, túl késő van már a polgárjogi törvényhez. „A forradalom egy komoly dolog. Kennedy úr megpróbálja elvinni a forradalmat az utcáról és bevinni a bíróságra. Hát figyeljen ide, Kennedy úr! Figyeljenek ide, képviselő urak! Figyeljetek ide, polgártársak! A fekete tömegek felvonulnak a munkáért és a szabadságét, és meg kell mondanunk a politikusoknak, hogy nem lesz türelmi időszak.”

A polgárjogi törvényt valóban csak 1964-ben fogadták el, már a meggyilkolt Kennedyt követő Lyndon B. Johnson idején, a választójogi törvényt pedig csak 1965-ben. A polgárjogi mozgalom a kormány ígéretei ellenére tovább élt, 1966-tól a Fekete Párducok megjelenésével radikalizálódott is, King pedig 1968-ban bekövetkezett haláláig felszólalt a vietnami háború ellen, valamint küzdött a szegénység felszámolásáért is.

Egy menetelés, amely megváltoztatta a világot?

„Egy menetelés, amely megváltoztatta a világot” – hirdeti magát a washingtoni menetelés ötvenedik évfordulójának honlapja. „A fehér középosztály felkarolta a mozgalmat, gyermekei pedig csatlakoztak hozzá” – írta a New York Times a washingtoni menetelésről, amely éppen azért ért célt, mert egy cél érdekében egyesítette a jogaikért küző feketéket és a szolidáris fehéreket.

A jelkép erejét pedig csak növeli, hogy az ötvenedik évfordulón éppen egy fekete elnök van hivatalban. Mint az egyik visszaemlékező írja, a washingtoni menetelés „életem legemlékezetesebb pillanata volt. 2008-ban visszatértem Washingtonba a két lányommal, az unokahúgommal és az unokámmal. Akartam, hogy lássák, és hogy ők is részesei legyenek a történelemnek, amikor beiktatják Amerika első fekete elnökét.”