Amikor a jövő kedden alakuló ülését tartja a német parlament alsóháza, a Bundestag, a szövetségi köztársaság 64 éves történetében először hiányozni fognak a politikai liberalizmus, a szabadelvűség eszméjének felkent hordozói, a Német Szabaddemokrata Párt, az FDP képviselői. Annak a pártnak nem jutott egyetlen sem a 630 mandátum közül, amelyik az NSZK első elnökét, Theodor Heusst adta, amelyiknek a soraiból került ki Walter Scheel, az enyhülési politikát előbb Willy Brandt kancellár oldalán külügyminiszterként irányító későbbi államfő és Hans-Dietrich Genscher, a német újraegyesítés egyik építőmestere.
Hogy mi történt a német szabaddemokratákkal, az első válasz egyszerű: a szeptember 22-ei választásokon csak 4,8 százalékot kaptak, vagyis nem lépték át az ötszázalékos küszöböt. Az azóta eltelt időben megtartotta utolsó ülését a 93 tagú frakció – ennyi képviselője korábban sohasem volt az FDP-nek, így azt is lehet mondani, hogy a négy évvel ezelőtti 14,6 százalékos eredményükkel túlgyőzték magukat. A vezérkar még úgy-ahogy elvan: az új kormány megalakulásáig a Merkel-kabinet tagjai, így az FDP-sek is – élükön Philip Rösler alkancellár-gazdasági miniszterrel és Guido Westerwelle külügyminiszterrel – hivatalban maradnak, ügyvezetőként ellátják feladatukat, kapják a fizetést, a titkárságot, az autót. S aki egyszer miniszter volt, az már többnyire puhára esik. De a képviselők munkatársai, a parlamenti ügyintézők és titkárnők, a politikai referensek most munka után nézhetnek. A munkaügyi hivatal kitelepült a Reichstag épületébe, ott fogadta egyenként a következő ciklusban állás nélkül maradt mintegy ötszáz FDP-s alkalmazottat.
A választási vereség egyik fő tanulsága Oskar Niedermayer, a berlini egyetem politológusprofesszora szerint, hogy nem szabad olyan személyiségekkel az élen ringbe szállni, akik nemhogy nem népszerűek, hanem kifejezetten antipatikusak a választóknak. Az ismert politikusok népszerűségi listáján a megkérdezettek plusz öt és mínusz öt közötti értékekkel jelölhetik, mennyire kedvelik vagy nem kedvelik az adott személyt. Ezen Rösler, az FDP még funkcióban lévő vezetője hónapokon keresztül a negatív tartományban szerepelt – miközben a nagy pártok irányítóit végig pozitívként ítélték meg –, Rainer Brüderle frakcióvezető pedig még a listára sem jutott fel.
Mondhatni, hogy Rösler, aki a ciklus közepén az egészségügyi tárca vezetőjéből lépett előre, már csak következmény. Mégpedig Westerwelle párton belüli bukásának következménye. A külügyminiszter, miután 2009-ben imponáló lendülettel vezette történelmének legjobb eredményéhez az FDP-t, a jelek szerint a siker után elvesztette a mértéket, elsősorban a belpolitikában. Az, hogy a koalíció megkötése után úgy veregette vállon a társpártok elnökeit – Angela Merkelt, a CDU és Horst Seehofert, a bajor CSU vezetőjét –, mintha az ő személyes eredménye lenne az új kormány megalakulása, legfeljebb a jelenet szemtanúi körében váltott ki csodálkozást. De amikor arról értekezett, hogy a szociális ellátórendszerek „haszonélvezői”, vagyis a munkanélküliek, a segélyre szorulók „a késői Római Birodalom dekadenciáját” jelenítik meg, az már sokakban keltett megütközést.
Persze az FDP mindig is azt hirdette, mindenki boldoguljon a saját erejéből, s ne támaszkodjon az államra. Ennek felelt meg a 2009-es kampányának egyik központi jelszava, a „Több nettót a bruttóból”, vagyis az adók, a jövedelmeket terhelő egyéb járulékok csökkentésének szorgalmazása. Ám akik erre vártak, csalódniuk kellett, az FDP erejéből a most befejeződött kormányzati ciklus idején csak arra tellett, hogy csökkent a szállodákat terhelő áfa kulcsa. Kínossá akkor vált a dolog, amikor kiderült, a párt egyik fő támogatója a választás előtt a Mövenpick szállodakonszern volt. S a nagyok érdekei iránt mutatott megértéssel szemben kemény kontrasztot mutatott, amikor a Schlecker drogériahálózat fizetésképtelensége idején az FDP annyit tudott mondani a több ezer állását vesztett, kis fizetésű eladónőnek, hogy keressenek másutt munkát.
A polgárok szabadságjogainak letéteményeseként sem tündököltek a német liberálisok az utóbbi négy évben. Amikor például tavaly tavasszal a parlamentben a Zöldek a szociáldemokraták támogatásával határozati javaslatot terjesztettek elő, amely nehezményezte volna az Orbán-kormány politikáját, elsősorban a médiatörvényt, a sajtószabadság mint alapjog sérülését, a liberálisok – bár sokan közülük osztották és ma is osztják az aggodalmakat – koalíciós meggondolásból inkább a jobboldali uniópártokkal tartottak, és leszavazták az indítványt. De még az olyan magas labdákat sem sikerült eredményesen – vagyis szavazatokat hozóan – leütniük, mint a választásokat közvetlenül megelőzően kirobbant Snowden-ügy, vagyis az amerikai titkosszolgálat szorgalmas adatgyűjtése Németországban.
Hosszabb távra visszatekintve: abban az NSZK-ban, amelyikben a liberálisok megkezdték a munkájukat, és először foglaltak helyet a parlamentben, a nőknek még csak férjuruk engedélyével volt szabad munkát vállalniuk, a terhességmegszakítás, csakúgy, mint a homoszexualitás büntető törvénykönyvi tényállás volt, az információs önrendelkezésről pedig azt sem tudták, eszik-e vagy isszák. Ezek a ma már szinte középkorinak tűnő vonások sorra eltűntek a német társadalomból, nem kis részben a szabaddemokratáknak köszönhetően. Az FDP 42 évig volt hol a CDU, hol az SPD oldalán kormánypárt, a leghosszabb ideig neki volt közvetlen befolyása a német törvényalkotásra. A jelek szerint most befejezte küldetését.
WEYER BÉLA / BERLIN
