Ha úgy van kedvük, a líbiai milíciák átmenetileg elfoglalják a tripoli parlament épületét, berontanak a minisztériumoknak otthont adó épületekbe, vagy megszállják a főváros egyes részeit, hogy követeléseiknek nyomatékot adjanak. Ha úgy gondolják, gyilkosságot követnek el, vagy embereket ejtenek foglyul. Nemrég például az autójába rejtett pokolgéppel megölték a törvénytelenséggel szembeszálló katonai főügyészt, elrabolták Ali Zejdan kormányfő kabinetfőnökét, aki azóta sem került elő. A múlt pénteken azonban az anarchia újabb szintet ért el, mert a rezidenciájának, egyben az otthonának is számító szállodából magát a miniszterelnököt vitték el az éjszaka közepén, pizsamában, a szemüvege nélkül, többkötegnyi állami dokumentummal.
Mindezt büntetlenül teszik a líbiai fegyveres csoportok, amelyek Moammer Kadhafi 42 évig tartó országlásának bukása után két évvel élet-halál urai az egész országban. A miniszterelnököt az a milícia rabolta el, amely a kormánnyal kötött szerződése alapján védeni hivatott az épületet. Zejdant még aznap elengedték, állítólag a befolyásos Khalid Sarif védelmi miniszter közbenjárására. Sarif afganisztáni háborús veterán, egy iszlamista csoport vezetője, akit az al-Káidával is kapcsolatba hoztak az amerikaiak. A kormányfőt elhurcoló fegyveresek azzal magyarázták a tettüket, hogy a kabinet tudott arról a pár nappal korábbi amerikai kommandós akcióról, amelynek során Tripoli mellett elfogták a kenyai és a tanzániai amerikai nagykövetség elleni, 224 civil áldozatot szedő, 1998-as robbantások egyik gyanúsítottját, Abu Anasz al-Libit, az al-Káida emberét.
Az igazi ok sokkal inkább politikai természetű lehet. Szabadulása után Zejdan úgy nyilatkozott, hogy az elrablása egy puccskísérlet része volt. A parlament meg nem nevezett tagjait vádolta, más források tudni is vélték, mely frakció állt az akció mögött. A nemzetgyűlés gyakorlatilag megbénult a világi pártok és a Muszlim Testvériség konfliktusa miatt, és várható, hogy Zejdan átmeneti kormányával szemben hamarosan bizalmatlansági szavazásra kerül sor. A kormány gyengesége arra vezethető vissza, hogy Kadhafi sajátos diktatúrája nyomán a hagyományos állami intézmények nem alakultak ki, és azóta sem sikerült megteremteni azokat. Nincs ütőképes rendőrség vagy hadsereg, a polgárháborúban megerősödött fegyveres csoportok megmaradtak, és Kadhafi fegyverraktáraiból félelmetes arzenálhoz jutottak. Az integrálásuk félresikerült, mert hiába kap 200 ezer fegyveres rendszeres apanázst az államtól, a különféle frakciók leginkább a saját parancsnokukhoz lojálisak. A fővárosban két erős politikai blokk kezd kirajzolódni: az egyik a Tripolitól nyugatra lévő területek és Zintan városának befolyásos családjai körül, a másik a forradalom során önálló hírnevet szerzett Miszráta klánjai mögött.
A káosz az utcán is érezhető. Tripoliban különféle amerikai katonai egyenruhákban feszítő csoportok ellenőrzik a kereszteződéseket, az épületeket. A rivális bandák gyakorta össze is csapnak, illegális börtönöket működtetnek, ahol vádemelés vagy eljárás nélkül százakat tartanak fogva. De a törzsek is erős érdekérvényesítő befolyással bírnak. Amikor például elrabolták Kadhafi volt biztonsági főnökének a lányát, megtorlásul a rokon déli törzs vezére egy hétre lezáratta a Tripoli java részét vízzel ellátó vezetéket a nyári hőség idején.
A fegyverek uralma vidéken még szembeszökőbb. A forradalom bölcsőjében, Bengáziban maguk a bandák lőttek a milíciák ellen júniusban tüntető polgárok közé, többtucatnyi halálos áldozatot szedve. A Líbiától való elszakadást egyre inkább követelő bengázi és kelet-líbiai csoportok a külföldieket sem kímélik, mióta az amerikai nagykövetet tavaly szeptemberben Bengáziban meggyilkolták. Szombaton a Bengáziban lévő svéd konzulátusnál lépett működésbe pokolgép, nemrég bomba robbant Tripoliban a francia diplomáciai képviselet előtt, az EU nagyköveti konvoját pedig megtámadták. Egy egyiptomi kopt emberjogi aktivistát halálra kínoztak márciusban.
Miközben a 2011-ben folyó polgárháborúban tolongtak az újságírók, mára a világ érdeklődése szinte a nullára csökkent. Az utóbbi hónapokban a figyelem az egyiptomi katonai puccsra vagy a szíriai polgárháborúra és vegyifegyver-támadásra irányult, Líbia pedig a külvilág számára észrevétlenül süllyed az anarchiába. Szomáliához vagy Jemenhez hasonló, irányíthatatlan országgá kezd válni, ahol az al-Káida és a hozzá hasonló dzsihádista csoportok kiváló terepet találnak – például ahhoz, hogy Maliba csempésszenek fegyvert és küldjenek fegyverest.
És bár lehet, hogy a minapi amerikai kommandós akció sikeres volt, a Líbiából fenyegető szélsőséges veszéllyel szemben aligha jelent stratégiát. A világhatalmak is elfordultak az észak-afrikai országtól. Az USA, Nagy-Britannia és Olaszország tervezi, hogy európai bázisokon, líbiai pénzen kiképez 12 ezer katonát, akik a hadsereg magját adnák. De úgy tűnik, a NATO 2011-es beavatkozását a sikeres külföldi intervenció példájaként emlegető Nyugat elkésett az igazi segítségnyújtással. Nem az egység irányába halad a hatalmas területekkel és végeláthatatlan határokkal rendelkező ország, az állam képtelen az alapvető szolgáltatások nyújtására.
Olyannyira, hogy a kormány a líbiai kibontakozás egyik zálogaként emlegetett olajkincset sem tudja az ország javára fordítani. A fegyveres csoportok – főként a lelőhelyekben gazdag keleti országrészeken – elfoglalták a létesítményeket, kikötőket, és az ellopott olajat a feketepiacon adják el. Zejdan kormányfő már azzal fenyegetőzött, hogy légi csapást vezényel azokra a tankerekre, amelyek illegális rakománnyal hajóznak ki. Miközben az év elején napi 1,4 millió hordóra futott fel a termelés, mostanra 160 ezerre csökkent. A gazdaságot nem sikerült elindítani a diverzifikálás útján, a kezdetben érdeklődő külföldi tőkének híre-hamva sincs. A tripoli parlament energiabizottságának egyik tagja szerint az állam a tartalékokat éli fel, és csak az év végéig képes fizetni a béreket.
KERESZTES IMRE
