„A washingtoni kormány által a külföldi fenyegetésekre adott válasz a gyengeség, a következetlenség, a tétovaság és a blöffölés jeleit mutatja. Szövetségeseink elvesztik a hitüket bennünk, az ellenfeleink pedig már nem tisztelnek. A külföldi partnereinket megzavarja, hogy az adminisztrációnak nincs összefüggő és elvi alapokon álló politikája.” Ezt Barack Obama amerikai elnöknek a Krím orosz megszállására adott, puhának minősített reagálását kifogásoló republikánus politikusok egyike is döröghette volna. Ám az idézet Ronald Reagantől származik, aki 1980 augusztusában, az elnökválasztási kampány hajrájában, az amerikai háborús veteránok chicagói konvencióján minősítette így ellenfele, a demokrata Jimmy Carter kormányát. A Leonyid Brezsnyev pártfőtitkár irányította Szovjetunió akkor Afganisztán lerohanásán volt túl, a Vlagyimir Putyin elnök vezette Oroszország most a Krím félszigetet szállta meg.
John Kerry aKijevben tiszteleg az áldozatok emléke előtt
AFP
Republikánus bírálói előszeretettel hasonlítják az USA történelmébe erélytelen elnökként bevonult Carterhez Obamát, kettejükben az is közös, hogy megkapták a Nobel-békedíjat: Carter jóval a hivatali idejének vége után, 2002-ben, Obama pedig afféle előlegként, az Afganisztán és Irak ellen is háborúskodó republikánus George W. Bush lelépésétől megkönnyebbült norvégoktól már röviddel elnökké válását követően, 2009-ben. Az ukrajnai események kapcsán azt is emlegetik, hogy a KGB-tiszti múltú, ravasz Putyinnal a politikai pályafutása előtt közösségi szervezőként és alkotmányjogászként jeleskedő – 2008-as elnökválasztási ellenfele, a republikánus John McCain szenátor által nemrég az USA történetének legnaivabb elnökeként jellemzett – Obama veszi fel a küzdelmet. Előástak egy hosszú cikket is, amelyet az akkor a New York-i Columbia Egyetemre járó Obama 1983-ban írt a diáklapnak, az amerikai–szovjet kapcsolatok megromlásáért az „amerikai háborús mentalitást”, és a hidegháború „kifacsart logikáját” felelőssé téve. Az akkori békeharcos ifjú szerint Reagan fegyverkezése hozzájárult „a militarizmus csöndes terjedéséhez”, és Amerika „eltorzult nemzeti prioritásait” tükrözte ahelyett, hogy az atomfegyvermentes világ megteremtése lett volna a cél.
Obama védelmezői viszont azt mondják, az elnök racionális és kiszámított külpolitikát folytat, s a Fehér Ház urát azok a republikánusok minősítik puhának, akik a belpolitikában például az egészségbiztosítási reform kapcsán mutatott kitartásáért nemrég még a túlhatalmát és az erőszakosságát kárhoztatták. A higgadtabb elemzők a Washingtont láthatóan felkészületlenül érő krími beavatkozásra, illetve a hidegháborús felhangú „Ki vesztette el Ukrajnát?” kérdésre reagálva azt válaszolják, hogy azért nem csak a Fehér Ház jelenlegi ura okolható. Legutóbb Bill Clinton adminisztrációjában voltak a szovjet, illetve orosz hatalmi politikában jártas befolyásos tanácsadók, az USA figyelme azóta Ázsia és Kína felé fordult, s nemrég a külügyminisztérium megszüntette azt az ösztöndíjat, amelynek segítségével a moszkvai nagyköveti posztról a legrosszabbkor, február végén hazatért Michael McFaulból annak idején a szovjet–orosz térség szakértője lett.
Az idősebb George Bush adminisztrációjában az elnök legfontosabb kremlinológusa, Condoleezza Rice a fiú, George W. Bush nemzetbiztonsági főtanácsadója, majd külügyminisztere lett ugyan, de a New York és Washington elleni 2001. szeptember 11-ei terrortámadás után nem erre a szaktudására volt szükség. Mi több, az al-Káida akcióját követően Putyin volt az első külföldi államfő, aki felhívta és támogatásáról biztosította Busht, az amerikai elnök pedig azt mondta, orosz kollégája lelkébe lát, s őt nyitottnak és megbízhatónak tartja. A jelcini káoszból kilábalni próbáló Oroszországot az ezredfordulón Washingtonban agyaglábú óriásnak tekintették, és ezt nem is rejtették véka alá, amivel vérig sértették Putyint. Az orosz elnök azt is zokon vette, hogy miközben az Afganisztán ellen indított háborút hírszerzési információkkal és légtere megnyitásával támogatta, az amerikaiak előbb 2003-ban a grúziai, majd egy évre rá az ukrajnai, oroszellenes élű forradalmat segítették. Putyin azt is átverésként élte meg – olyannyira, hogy az ukrajnai eseményekre reagálva is fölemlegette –, hogy Moammer Kadhafi líbiai rezsimjét az USA és partnerei az ENSZ Biztonsági Tanácsának határozatát sajátosan értelmezve döntötték meg 2011-ben. Az pedig akár dacos reakciónak is nevezhető, hogy tavaly menedéket adott az amerikai Nemzetbiztonsági Ügynökség (NSA) titkait kiszivárogtató Edward Snowdennek.
Az Obamát gyengének nevezőknek a demokraták azzal vágnak vissza, hogy a sokkal nagyobb katonai költségvetés fölött rendelkező, és az őt körülvevő neokonzervatívok által agresszív világpolitikai szerepvállalásra sarkallt Bush sem sokat tett, amikor Putyin 2008-ban a grúz provokációra háborúval válaszolt, és elszakította Abháziát és Dél-Oszétiát. Az USA hadihajókat rendelt a térségbe – most pedig behajózott a Fekete-tengerre az idősebb Bushról elnevezett repülőgép-hordozó és kísérő flottillája –, ám a súlyosabb konfrontációt nem vállalta, beérte azzal, hogy az orosz csapatok nem vonultak be Tbiliszibe. A bejelentett szankciók gyöngék voltak – ahogy Washingtonban most is sietve közölték, a külföldi kinnlevőségek esetleges zár alá vétele és a vízumelutasítás a magas rangú orosz politikusokra nem fog vonatkozni –, egy évre rá a legtöbbet meg is szüntették. A NATO 2009-ben folytatta a katonai együttműködést Moszkvával, az USA pedig 2010-ben felélesztette az addig jegelt békés célú nukleáris kooperációt.
A békülékeny lépéseket már Obama rendelte el, az általa meghirdetett, az amerikai–orosz kapcsolatok „újraindítását” célzó külpolitikát pedig Hillary Clinton külügyminiszterként képviselte (ezért tartják hiteltelennek, hogy a 2016-os elnökválasztási kampányra kacsingató Clinton a Krím kapcsán Hitlerhez hasonlította Putyint). A republikánusok szerint azért is a jelenlegi elnök okolható, hogy Putyin vérszemet kapott. Obama volt az, aki röviddel a hivatalba lépése után feladta Csehország és Lengyelország bevonását a rakétavédelmi programba, 2012-ben pedig egy véletlenül bekapcsolva hagyott mikrofonnak köszönhetően mindenki hallhatta, hogy a Putyinnak a hatalmat visszaadni készülő Dmitrij Medvegyevnek azt mondja: az újraválasztását követően rugalmasabb tud majd lenni.
A legsúlyosabb hibát Obama Szíria ügyében követte el. Amikor az amerikai beavatkozásra húzott „vörös vonalat” az Asszad-rezsim tavaly, a neki tulajdonított vegyifegyver-támadással átlépte, semmit sem tett. Ezzel felbátorította Putyint, aki átvette a kezdeményezést. Más kérdés, hogy a légitámadás ügyét a kongresszus elé vitte, ahol az évtizedes háborúskodásba belefáradt amerikai közvélemény nyomását érzékelve a republikánusok és a demokraták nagy egyetértésben szavazták le. Még az a Marco Rubio republikánus szenátor sem támogatta, aki most – szintén a 2016-os elnökválasztásra készülve – McCain mellé, a héják közé lépett át.
Az amerikai külpolitika realista vonalát követők úgy vélik, Washington most sem tehet többet, mint hogy megakadályozza Moszkvát a Krímen túli terjeszkedésben. Háborút az ügyben az atomhatalom Oroszországgal aligha vállal, valódi szankciókat az orosz piachoz ezer szállal kötődő, s emiatt vonakodó európai szövetségesei nélkül nem léptethet életbe. A harcias republikánusok felvetették, hogy az orosz expanzió megfékezésére vessék be az új csodafegyvert, az Amerikának energiabőséget adó palagázt. A baj csak az, hogy a mások mellett John Boehner republikánus képviselőházi elnök által is sürgetett, cseppfolyós földgáz (LNG) szállítására épülő „csapásmérő eszköz” – amivel Európa 30 és Ukrajna 70 százalékos orosz függőségét mérsékelhetnék – beélesítése még időbe kerül: az első amerikai LNG-terminál csak 2015 végére készülhet el, s az export akkor is a magasabb árat fizető Ázsiába indulhat. A földgázfegyver bevetése szerepel azonban az amerikai stratégiában, kidolgozásának felelősévé a külügyminisztériumban Clinton 2011-ben azt a Carlos Pascualt tette meg, aki 2000–2003 között az USA kijevi nagykövete volt.
NAGY GÁBOR
