Szaúdi katonai beavatkozás Jemenben

Hónapokig tartó tétlenkedés, legfeljebb közvetett befolyásolás után hatalmas elánnal lépett be Szaúd-Arábia a jemeni fegyveres konfliktusba. A királyság légiereje hétfőn már az ötödik egymást követő nap bombázta a huti síita lázadók által elfoglalt fővárost, Szanaát, és 150 ezres haderőt mozgósított, szárazföldi offenzívával fenyegetve. Azt is közölte, hogy a katonai fellépésben tíz szunnita ország vesz részt, valóságos regionális armada, melyhez Kuvait, Bahrein, Katar, az Egyesült Arab Emírségek, Jordánia harci gépekkel, Egyiptom hadihajókkal csatlakozott, Marokkó és Szudán légi és szárazföldi segítséget ígért, Pakisztán pedig egyelőre csak a szolidaritását hangsúlyozta.

De ha nem lett volna elég fenyegető az újdonsült szövetség, az Arab Liga a hétvégi kairói ülésén tőle szokatlanul gyorsan és egyetértésben közös haderő felállításáról határozott. Egyiptomi források szerint az önkéntes alapon, a tervek szerint három hónapon belül szerveződő haderő 40 ezer elit katonából állna, légi, haditengerészeti és tüzérségi támogatással. Szinte kizárt, hogy az Arab Liga mind a 22 tagja csatlakozna az egyébként régóta dédelgetett tervhez, és egyelőre az sem világos, hogy a közös haderő részt vesz-e majd a jemeni konfliktusban. Felállítását azonban nem is feltétlenül a jemeni események indokolták, hiszen Abdelfattah al-Sziszi egyiptomi elnök az arab légió létrehozását a térséget érő „példátlan” fenyegetésekkel magyarázta – az utalás pedig Iránra és az általa létrehozott új „síita birodalomra” utalhatott, melyben Irak, Szíria, Libanon után Jemen csak az egyik következő pillér.

Aszunnita országok az egyik ilyen fenyegetést most kétségtelenül abban látták, hogy az egyébként szunnita többségű Jement a síita hutik vonják ellenőrzésük alá. A szaúdiak a múlt héten azt követően szánták el magukat a légicsapásokra, hogy a lázadók elfoglalták a déli Áden egyes részeit és a közeli légitámaszpontot, Jemen törvényes elnöke, Manszúr Hádi pedig menekülni kényszerült, és Rijád fogadta be. Az északi területeikről érkező, Abdulmalik al-Huti vezette lázadók – akik nevüket a vezér törzse után kapták – tavaly nyáron kezdték nagy déli menetelésüket. Először a híveikkel nagyszabású tüntetéseket tartottak a fővárosban, majd elfoglalták Szanaát, az idén januárban pedig – számtalan elvetélt hatalmi megállapodás után – házi őrizetbe helyezték Hádi elnököt, aki később Ádenbe szökött (HVG, 2015. január 31.).

Az évtizedek óta csak a saját törzsi területeiken lázadozó hutik országos offenzívájára aligha került volna sor az arab tavasz által kiváltott események nélkül. Jelentős mértékben támogatja őket a demokratizálást követelő tüntetések miatt 2012-ben lemondott Ali Abdullah Száleh elnök, Hádi elődje. Az egyébként síita gyökerű Száleh éveken át az USA szövetségese volt a terror elleni háborúban, de a jelek szerint képtelen megemészteni hatalma elvesztését. Ráadásul a lemondatásáig Rijád – hogy mozgathassa a jemeni szálakat – egymás ellen játszotta ki déli szomszédja frakcióit, törzseit, miközben a hutik megerősödtek.

A szaúdi eszmélés másik oka a síita Irán. Teherán kétségkívül támogatja a hutikat, politikailag, katonailag, pénzügyileg egyaránt. Eltérnek azonban a vélemények, hogy ez a segítség valójában mekkora a szankciók sújtotta Irán részéről. Az is kérdés, vajon Irán stratégiai jelentőségűnek tekinti-e Jement. Akárhogy is, Szaúd-Arábia semmiképp sem tűri el a Teherán által befolyásolt jemeni vezetést, és a jelek szerint megelégelte azt is, hogy a déli szomszédságában akár csak egyetlenegy iráni támogatást élvező síita mozgalom is megerősödjön.

Rijádban fenyegetést látnak abban, hogy Irán gőzerővel segíti Basar Asszad szír elnök kormányát, rajta keresztül komoly támogatást nyújt a libanoni Hezbollah síita mozgalomnak, amely nemcsak a legerősebb fegyveres szervezet az országban, de politikai súlyánál fogva szinte állam az államban. Teherán a síita többségű Irak kormányára is jelentős befolyást gyakorol, sőt az Iszlám Állam szélsőségesen szunnita szervezet elleni harcokban az Irán által kiképzett síita milíciák játsszák a fő szerepet. Ráadásul Rijádban és több arab fővárosban is úgy érzik, az USA nem védi meg a szunnita arab világot az iráni hegemón törekvésektől, s félnek, hogy a teheráni atomprogramról szóló esetleges amerikai–iráni alku geopolitikai fordulópontot jelent.

Az amerikai stratégiai partnerség gyengülését láthatják Rijádban azzal kapcsolatban is, hogy az USA korábban jelezte: hajlandó együttműködni a hutikkal a jemeni dzsihádisták ellen. Így például a kifejezetten nyugati célpontok elleni támadásokkal fenyegető, próbálkozó, illetve – mint a párizsi Charlie Hebdo magazin elleni véres akció mutatta – azokat végre is hajtó helyi al-Káida-szárnnyal, valamint az Iszlám Állam jemeni csatlósaival szemben.

Ám a regionális hatalmi egyensúly felborulása miatti aggódás könnyen túlreagálást válthat ki Rijád részéről. Igaz, hogy a határánál lévő síita hutik a déli szaúdi tartományokban élő síita kisebbségre gyújtóan hathatnak, de a szaúdi hadsereg eddig is tudta kezelni ezt a biztonsági problémát. A határt részben kerítéssel védi, részben pedig minden eddigi behatolást meg tudott állítani. Viszont a hutik olyan síita áramlat követői, amely teológiailag közelebb áll a szunnitákhoz, mint az iráni síita nézetekhez. Ha a hutik mozgalma, az Anszar Allah arról álmodozik, hogy a libanoni Hezbollahhoz hasonlóan a katonai erejét politikai hatalomra válthatja, külső pénzügyi segítségre lenne szüksége. Márpedig erre Irán már nem képes, Szaúd-Arábia azonban – ahogy a múltban is támogatta Jement – igen. Az elszegényedett, kimerülő olajkészletekkel és egyre kevesebb víztartalékkal küszködő Jemen magától képtelen lesz talpra állni.

Szaúd-Arábiának azt is számításba kell vennie, hogy a jemeni dzsihádisták nagyobb veszélyt jelentenek számára, mint a hutik. A síita lázadók ellenfelei – törzsek, vallási méltóságok, a volt kormány elkergetett tagjai – nyitottak az együttműködésre a szélsőséges szunnitákkal. Rijádnak tehát olyan középutas megoldást kell találnia, amelyben a hutik nem nyerik túl magukat, ezáltal nem radikalizálódik a szunnita többség, de a Rijáddal szövetséges erők kellő ellenpontot jelentenek a síita lázadókkal szemben – ketten együtt pedig a dzsihádisták ellen.

Mindezt úgy, hogy Szaúd-Arábia eléggé magára maradt, hiszen a polgárháborús veszély miatt az USA nemcsak a jemeni nagykövetségét ürítette ki, de visszavonta utolsó, százfős katonai egységét is. Tavaly még a terrorizmus elleni harc példájául állította Jement Barack Obama amerikai elnök. De úgy tűnik, a modell – amelyben a konkrét harcot helyi szövetségesekre bízzák, az amerikaiak a kiképzésben, tanácsadásban és a pilóta nélküli repülőkkel végrehajtott támadásokban vesznek részt – elbukott. Ráadásul a drónok irányítása és a célpontok meghatározása is nehezebb helyi amerikai erők nélkül.

Szaúd-Arábia kétségtelenül nehéz feladat és választás előtt áll. A szárazföldi beavatkozás következményei kiszámíthatatlanok, hiszen úgy kellene rendet teremtenie és a dzsihádistákkal szembeni alternatívát kínálnia Jemenben, hogy közben az Arab-félsziget déli csücske ne váljék a szaúdi–iráni rivalizálás újabb jelentősebb frontjává, netán Rijád és Teherán közötti valóságos háború kirobbantójává. Az események azonban az arab tavasz 2011-es kezdete óta viharos drámaisággal követik egymást, az USA pedig nemcsak tehetetlen, de mindinkább távoli szemlélő. Az egyre önállóbb Rijád nem egyeztetett például Washingtonnal a múlt heti légicsapásokról, és tájékoztatást is csak közvetlenül a támadás megindítása előtt adott.

KERESZTES IMRE