Diplomáciai botrányt okozott és Ankara tiltakozását váltotta ki Ferenc pápa, amikor vasárnapi istentiszteletén a „XX. század első népirtásának” nevezte, és a nácizmus, illetve a sztálinizmus rémtetteivel állította párhuzamba azt, amikor száz éve a törökök tömegesen legyilkolták az örményeket. Az 1915-ben az Oszmán Birodalomban, a mai Törökország keleti részén megrendezett vérfürdő centenáriumát az amúgy a muszlimok és a keresztények közötti békességet hirdető katolikus egyházfő arra is kihasználta, hogy elítélje az Iszlám Állam vagy a szomáliai gyökerű al-Sabab terrorcsoport által a Közel-Keleten, illetve Kenyában élő keresztények lemészárlását.
Történészi berkekben nincs egyezség arról, mi válthatta ki a modern, alkotmányos monarchiáért harcoló Ifjútörökök nevű szervezetnél a lojális örmény vezetők 1915. április 24-én kezdődött letartóztatását és deportálását, majd az egész örmény nép szisztematikus kiirtásának igényét. Egyesek szerint az 1877–1878-as orosz–török háborúban az ellenséget támogató, viszonylag kisszámú örmény nacionalista tevékenységéért akartak bosszút állni, netán attól tartottak, hogy a kisebbség most is az oroszok oldalára áll. Mások vallási-nemzetiségi okokat sejtenek, mivel a keresztény örménységnek már a puszta léte is megnehezítette az egységes türk etnikumú, muszlim állam létrehozását. Pogromok, az örmény kereskedők bojkottja, a férfiak munkaszolgálatra vezénylése vezette be az akciókat. Az otthon maradt időseket, asszonyokat, gyerekeket koncentrációs táborokba zárták, majd evakuálás címén halálmenetekkel a szíriai sivatagba hajtották őket, ahol szabályosan éhen haltak – már aki nem veszítette életét az akció közben. Az örmény javakat hozzájárulás a háborús kiadásokhoz címen elkobozták.
Hivatalos örmény állítások szerint mintegy másfél millió ember pusztult így el, bár a jereváni Népirtás Múzeumának adatai szerint az áldozatok bizonyítható száma ennél lényegesen kevesebb, pontosan 673 199. A török tankönyvek épp az ellenkezőjét közvetítik a diákok felé: az örmények biztonságát szolgálta áttelepítésük a háborús területekről, útközben tisztességes ellátást kaptak, célba érve pedig megfelelő vízellátású, termékeny vidék várta őket. Igaz ugyan, hogy a háború során sajnos meghalt 300 ezer örmény, ezzel szemben ők kétszer ennyi törököt gyilkoltak le, és majdnem ugyanennyit elűztek. Vagyis az igazi áldozatok a törökök voltak – mondja Ankara.
A hivatalos és nem hivatalos Törökország egyaránt igyekszik a maga módján feldolgozni az eseményt. Az úgynevezett futballdiplomácia volt az első szerény, és végeredményben sikertelen próbálkozás. A 2010-es labdarúgó-világbajnokságra ugyanis a két ország csapata ugyanabba a selejtezőcsoportba került. Szerzs Szargszjan örmény elnök – aki vasárnap jelen volt a pápai misén – 2008-ban meghívta akkori török kollégáját, Abdullah Gült a jereváni első meccsre, ahol nem csak a labdarúgás volt a téma. Egy évre rá a két ország külügyminisztere aláírt egy jegyzőkönyvet, mely szerint a kibékülés jegyében követséget kívántak létrehozni egymás fővárosában, s megnyitni a hermetikusan lezárt határt. Egyikből sem lett semmi. De 95 éves szünet után, 2010-ben ismét celebrálhattak a hívők szentmisét az apostoli örmény egyház egyik legáldottabb helyén, a török állami pénzen felújított anatóliai Szent Kereszt-templomban. Tavaly áprilisban miniszterelnökként a jelenlegi államfő Recep Tayyip Erdogan részvétét nyilvánította az első világháborús események kapcsán, de kínosan kerülte a népirtás fogalmát, illetve a bűnösség kérdését. Ilyen messze még egyetlen török politikus sem merészkedett.
A gallipoli csata szintén idei századik évfordulójának emlékünnepségére – amely pont egybeesik az említett letartóztatások centenáriumának napjával – Erdogan Szargszjant is meghívta. Talán e jelek kapcsán bátorodtak fel a török civilek is. 2012-ben húszezren tüntettek a két nemzet kibékülését sürgető Hrant Dink török-örmény újságíró meggyilkolásának ötödik évfordulóján, a „Mindannyian örmények vagyunk!” jelszót skandálva. Tavaly szeptemberben pedig száz közismert személyiség, többek között Orhan Pamuk Nobel-díjas író két követeléssel állt elő: kérjenek bocsánatot az örmény néptől, és javítsák ki a történelemkönyvek idevonatkozó fejezeteit.
Nem valószínű, hogy ezekre egyhamar sor kerül. Erdogan az első világháborút bemutató egyik isztambuli kiállítás – amelyen korábban titkosított iratokat is nyilvánosságra hoztak – megnyitása kapcsán felszólította az örménységet: „Itt vannak a mi irataink. Hozzátok el, ami nektek rendelkezésre áll!” Majd hozzátette: „Az örmény diaszpóra az egész világban gyűlöletet igyekszik kelteni ellenünk a népirtás vádjával.” Erdogan szerint a háború során sok nép szenvedett, s az örmények sem voltak ártatlanok: „Anatóliában százezrek estek az örmények áldozatául, ugyanannyian, mint maguk az örmények.”
De nem csak a két nemzet vitatkozik a történtek megítélésén. Csupán 21 állam nevezi az oszmánok rémtetteit genocídiumnak, Magyarország sem tartozik közéjük. Bár 2008-as kampányában Barack Obama megígérte, elnökként mégsem használta a népirtás szót. Az Európai Parlament viszont idén márciusban felszólította az EU-tagállamokat, hogy ismerjék el a népirtás tényét. Érdekes módon az amúgy a nemzetközi békebíró szerepét szívesen magukra vállaló németek az ódzkodók közé tartoznak. Szerintük a dilemma eldöntése nem a politika, hanem a történelemtudomány feladata. Nem kizárt, hogy mégis politikai okok rejlenek az érvelés mögött. Németország annak idején az Oszmán Birodalom szövetségese volt, és mint ilyen, tudott az örmények elleni atrocitásokról, amik ellen nem lépett fel. A genocídium elismerése automatikusan bűntársakká tenné őket. De a 700 ezer török származású német választópolgár szavazata szintén oka lehet a hezitálásnak.
Hasonló logikája lehetett Nicolas Sarkozy volt francia elnöknek, akinek hivatali ideje alatt a parlament törvénybe foglalta az örmény genocídium tagadásának büntethetőségét. Ez mintegy félmillió franciaországi örmény szavazatot hozhatott neki. Üröm az örömben, hogy a francia alkotmánybíróság szerepét betöltő Legfelső Semmítőszék később hatályon kívül helyezte a jogszabályt, mondván: korlátozza a véleményszabadságot. Érdekes jogi eset Dogu Perinceké. A baloldali Török Munkáspárt elnökét egy svájci bíróság 2008-ban pénz- és börtönbüntetésre ítélte, miután a Svájcban tett látogatása során nemzetközi hazugságnak nevezte az örmények tömeges lemészárlását. Svájcban ennek tagadása a rasszizmusellenes törvény értelmében bűntettnek számít. A politikus az Emberi Jogok Európai Bíróságához fordult jogorvoslatért, aminek az 2013-ban helyt is adott azzal, hogy korlátozták a szabad véleménynyilvánításban. Ezt támadta meg nemrég Örményország, amelyet nemzetközi jogászcsapat képvisel, tagjai között George Clooney amerikai filmsztár újdonsült, jogász feleségével, Amallal.
