Minél tovább tartanak a tárgyalások az iráni atomprogramról, annál jobb. Természetesen nem felelős politikusok vélekednek így, hanem azok a bécsiek, akik hasznot húznak az osztrák fővárost ellepő diplomatákból, szakértőkből, biztonsági emberekből, elemzőkből, újságírókból. Az alkudozásokon részt vevők nemcsak munkával töltik ugyanis idejüket, hanem ki is kapcsolódnak. Van, aki étterembe jár, van, aki múzeumba, és van, aki – belefáradva az urándúsításhoz szükséges centrifugákkal kapcsolatos műszaki adatokba – a Duna partján tesz több tíz kilométeres kerékpártúrát. Mit sem törődve John Kerry amerikai külügyminiszter májusi biciklibalesetével, amelyet az akkor éppen Genfben folyó iráni tárgyalások idején szenvedett el combcsonttöréssel. De a Reuters hírügynökség beszámolója szerint a Bécsben legális bordélyok sem panaszkodhatnak, és már olyan híresztelések is terjednek, hogy a megbeszélések helyszínéül szolgáló XIX. századi Palais Coburg luxusszállodát föld alatti alagutak kötik össze a piros lámpás intézményekkel.
Ám lapzártánkkor még kérdés volt, hogy a 2013-as átmeneti megállapodást követően lassan két éve folyó alkudozások kijutnak-e az alagútból. Mint ahogy az is, hogy vajon hányféleképpen lehet kifejezni: már csak karnyújtásnyira van a megállapodás? Az Irán és az USA vezette hatok – köztük az ENSZ Biztonsági Tanácsának másik négy állandó tagja, valamint Németország – alkudozását tekintve a válasz az, hogy sokféleképpen. Ha a következő napokban nehéz döntések születnek, akkor már a héten meglesz a megegyezés – mondta Kerry. Irán kész megállapodni, és a felek soha nem voltak közelebb a tartós megoldáshoz – fejezte ki derűlátását iráni kollégája, Dzsavad Zarif. Ha le lehet zárni az ügyet, akkor arra most kerül sor – utalt a pillanat drámaiságára Federica Mogherini, az EU külügyére. Persze a megállapodást hevesen ellenző Benjamin Netanjahu izraeli kormányfő a tárgyalásokon elért haladásról úgy vélte, hogy az nem áttörés, hanem csőd.
Ez a mostani a 20. tárgyalási forduló Barack Obama amerikai és Hasszán Ruhani iráni elnök közel két éve lezajlott történelmi telefonbeszélgetése óta. A diplomaták egyébként olykor valóban nem kímélik magukat, éjszakába nyúló üléseken próbálják közelíteni az álláspontokat, a fáradhatatlan Kerry például az előző körben, a svájci Lausanne-ban nyolc egymást követő napon tárgyalt, ami diplomáciatörténészek szerint a leghosszabb folyamatos magas szintű egyezkedés az izraeli–egyiptomi békemegállapodáshoz vezető, 1978-as Camp David-i megbeszélések óta. De lehet, hogy újabb rekord születik, ha az immár sokadszor meghosszabbított, lapzártánk utáni határidőt még néhány nappal megtoldják.
A halasztásokat persze indokolhatja, hogy rendkívül kemény alkuról, és a világ előtti komoly kihívásról van szó. Közeleg az atombomba első, Hirosima elleni 1945. augusztus 6-ai bevetésének 70. évfordulója. Akkor még csak az USA birtokában volt nukleáris fegyver, de nem sokkal később kifejlesztette a volt Szovjetunió, Nagy-Britannia, Franciaország és Kína, majd Izrael – amely hivatalosan ezt soha nem ismerte el –, végül India, Pakisztán és Észak-Korea. Úgy tűnik, a nagyhatalmak nem akarták vagy nem tudták megállítani az atombomba proliferációját, de Irán esetében ezt a jelek szerint kötelezőnek érzik.
Ha ugyanis Teherán megszerzi a tömegpusztító fegyvert, azzal nukleáris versengést indíthat el az amúgy is káoszba süllyedt Közel-Keleten. Szaúd-Arábia például közölte, hogy ez esetben kifejleszti saját atomarzenálját, amit egyébként egyes elemzők komolytalannak vélnek, mondván: a királyság autót sem tud gyártani. De Törökországnak vagy Egyiptomnak már megvan az a műszaki képessége, hogy akár ők is az atomklubba vegyék az irányt. Irán atomhatalommá válása abból a szempontból sem lenne kedvező, hogy megváltozna a Közel-Kelet politikai dinamikája. A számos arab országban síita szövetségeseket, lázadókat, a Nyugat által terroristának bélyegzett mozgalmakat támogató Irán még kevésbé lenne hajlandó valamiféle kiegyezésre jutni az egyenlők elve alapján arab ellenfeleivel, ha atomhatalom lenne. A szunnita Szaúd-Arábia és a síita Irán közti kibékülés elengedhetetlen, hogy hosszabb távon elinduljon a kibontakozás a térségben.
Az 1979-es iszlamista forradalommal hatalomra jutott iráni vallási vezetés megörökölte az atomprogramot a sahtól, az USA szövetségesétől, de azt állítja, hogy az békés célokat szolgál, és nincs katonai vonatkozása. Csakhogy a 12 évvel ezelőtt kiderült titkos kutatások, az urándúsítási program, a rakétakísérletek mind igen bizalmatlanná tették a Nyugatot. Nukleáris szakértők szerint Irán a 2013 novemberében kötött átmeneti megállapodást vagy legalábbis annak szellemét is megsértette, amikor az alacsony tisztaságú dúsítotturán-készleteit olyan formába alakította vissza, amelyet könnyen visszakonvertálhat. Ezért az a furcsa helyzet állt elő, hogy a nagyobb katasztrófát elkerülni szándékozó jelenlegi amerikai vezetés és a gazdasági szankciók alatt összeroppant Irán a megállapodás érdekében olykor egymást védi a bírálatokkal szemben – holott évtizedeken át a Nagy Sátánnak, illetve a gonosz tengelyének titulálták egymást.
De mi lehet a közös nevezője az iráni nukleáris és katonai létesítmények ellenőrzésének, a szankciófeloldás ütemezésének és az iráni atomprogram korlátozásának? A nagyhatalmak célja, hogy Irán legalább tíz éven át egy évre legyen attól a küszöbtől, ahonnan már könnyedén megépítheti első bombáját. Aggodalmait nemcsak az alkut ellenző amerikai republikánusok, de Obama volt Irán-szakértői is hangoztatták. Az elnök nemrég olyat is mondott, hogy befejezik a tárgyalást, ha nem születik kielégítő egyezség. Persze Obama ezt a rosszabb változatnak tartja, mert Irán tejes erővel folytatná a fejlesztéseket, és felmerülhet, hogy csak katonai erővel lehet megállítani.
Irán részéről Ali Khamenei legfőbb vallási és politikai vezető egészségi állapota, illetve az utódlási harc hátráltathatja a sikert. Az iráni sajtó szerint a prosztatarákban szenvedő Khameneinek hónapjai lehetnek hátra, a potenciális utódok pedig a hagyományos USA-ellenes retorikában, a forradalmi érdemek hangsúlyozásában látják a sikeres kampány zálogát. Teherán egyúttal büszke a „házi készítésű” atomprogramjára, az embargó ellenére elért műszaki sikereire, és olyan alkut akar, amely nem csorbítja dúsítási jogait, büszkeségét. Ráadásul egy iráni mondás szerint a valós tárgyalások csak a megállapodás aláírása után kezdődnek, így kiegyezés esetén is igen kemény kihívás marad a bizalom megteremtése és fenntartása Irán és a nagyhatalmak között.
KERESZTES IMRE
