Pax Iranica

Ki a nyertes és ki a vesztes? – találgatják világszerte a múlt héten tető alá hozott iráni nukleáris megállapodás kapcsán. A kisebb-nagyobb megszakításokkal egy évtizede folyó tárgyalássorozat után az utolsó, bécsi, maratoni fordulón megszületett alku lényege, hogy Irán 10–15 évre jelentős mértékben korlátozza nukleáris kutatásait, az atombomba elkészítéséhez szükséges úgynevezett „kitörési időt” a jelenlegi három hónapról egy évre tolják ki, viszont elismerik a perzsa állam jogát a békés célú atomkutatásokra. A korlátozásért és a végrehajtás aprólékos ellenőrzéséért cserébe az USA, az EU és az ENSZ fokozatosan feloldja az iráni gazdaságot megroppantó szankciókat.

Ha az ENSZ Biztonsági Tanácsának öt állandó tagja – az USA, Oroszország, Kína, Nagy-Britannia és Franciaország –, valamint Németország és Irán közti megállapodást a felek betartják, akkor az a ritka eset fordul elő, hogy az ENSZ alapokmányának hetedik szakasza alapján szankciókkal sújtott ország ellen nem indítanak háborút, hanem feloldják az embargót. A nemzetközi gazdasági büntetőintézkedések zöme 2016 elejére megszűnhet, a 400 milliárd dolláros GDP-jével a világ 17. legnagyobb gazdasága újra bekerül a globális vérkeringésbe, véget ér pária státusa. Azaz ott ülhet majd a nagyok asztalánál, ha regionális vagy nemzetközi kérdésekről esik szó, védheti saját és szövetségesei érdekeit, beleszólhat például abba, hogy mi legyen Basar Asszad szír elnök sorsa.

Vagyis a megállapodás egyértelmű győztese Irán, hiszen cserébe nem kellett teljesen felszámolnia az atomprogramját. Sőt – egyes vélemények szerint – a geopolitikai távlatból csak pillantásnyinak tekinthető 10–15 évnyi „kispadozás” után újult erővel vághat bele a kutatásba és az urándúsításba. Közben a vezető atomtudósait a legjobb egyetemekre küldheti, hozzájuthat újabb technológiákhoz. Pénze is lesz minderre, hiszen százmilliárd dollárnyi befagyasztott követeléshez férhet hozzá, és akár ugyanekkora összeget kereshet évente az olaj eladásából. Ha pedig megindul a befektetői roham – csak a szénhidrogénipar tőkeigényét 200 milliárd dollárra taksálják –, akkor Irán gazdasági növekedését éveken át legalább évi 7–8 százalékra becsülik.

A másik oldalon az USA egyelőre nem tekinthető nyertesnek vagy vesztesnek. Az tény, hogy sikerült Iránt visszarántani az atomküszöbről, ahonnan viszonylag rövid idő alatt elkészíthetné a bombát, de egyelőre nem tudni, mi lesz a megállapodás lejárta után. Vannak kommentárok, melyek szerint Irán gyakorlatilag megkapta a nukleáris fegyvert, csak nem most. Barack Obama amerikai elnök azt elérte, hogy a világ biztonságosabb lehet, hiszen – ha csak néhány évre is – sikerülhet elkerülni az iráni atombomba kifejlesztését, és a közel-keleti nukleáris versengést. Az alternatíva egy beláthatatlan következményekkel járó újabb közel-keleti háború lehetett volna, de katonai szakértők szerint légicsapásokkal sem tudták volna teljesen felszámolni az iráni atomprogramot. És a szankciók életben tartásával sem lett volna sok esély arra, hogy Teherán önként lemondjon nukleáris céljairól. Az embargópolitika még egyetlen országot – sem Kubát, sem Irakot, sem Észak-Koreát vagy Oroszországot – nem kényszerített térdre. Az Irán elleni szankcióknak ugyanakkor az a nem jelentéktelen hatásuk megvolt, hogy Teheránt legalább a tárgyalóasztalhoz lehetett ráncigálni.

Az alkudozás azonban kölcsönös engedményekkel jár, Obama pedig belátta, hogy Teherán számára nem tárgyalási alap az atomprogram teljes felszámolása (a világ egyébként ezt Észak-Koreától vagy Pakisztántól sem követelte meg, miközben szakértők úgy vélik, az utóbbi kettő hamarabb vetné be az atomfegyvert, mint Irán). John Kerry amerikai külügyminiszter szavaival élve az Iránnal kötött megállapodás esély. Esély arra, hogy a következő 10–15 évben – amikor egyébként már sem Obama, sem Kerry nem lesz hivatalban – Teherán együttműködő partner lesz a közel-keleti háborúk és gócpontok felszámolásában. Iráni részről egyébként hasonlóan hangzatosan fogalmazott a tárgyalásokat vezető külügyminiszter, Dzsavad Zarif, aki szerint a történelmi megállapodás utat nyithat a közel-keleti országokkal való baráti együttműködéshez.

Az összekuszálódott Közel-Keleten kétségkívül vannak közös érdekei az USA-nak és Iránnak. Elsősorban is a szélsőséges, szunnita Iszlám Állam (IS) legyőzése, a jemeni polgárháború lezárása vagy az afganisztáni Talibánnal szembeni együttműködés felújítása. Az alku bírálói – köztük például a washingtoni kongresszusnak a megállapodás megtorpedózásával fenyegető republikánus tagjai – azonban azt mondják, naivitás azt hinni, hogy Irán az USA hathatós partnere lesz akár az Iszlám Állammal szemben is. Hiszen – érvelnek – Teheránnak csak annyi az érdeke, hogy megmentse a damaszkuszi Asszad-rezsimet és az iraki síitákat, de az már nem, hogy felszámolja a dzsihádisták jelenlétét mondjuk Líbiában, megakadályozza az IS csatlósai által elkövetett merényleteket Tunéziában vagy a nyugati országokban.

Obama igazi céljait illetően is fogalmazódtak meg egészen vad vélemények. Ezek szerint a Közel-Keleten Washington Teherán és a síiták oldalára állt, és az elnök azt szeretné, hogy Irán az USA ellenségéből a barátjává váljék. Elege volt a despota, vallásilag konzervatív szunnita arab országokból, amelyek cselekedetei a szaúdi Oszama bin Laden által felépített al-Káida terrorhálózat létrehozásához, a New York és Washington elleni 2001. szeptember 11-ei támadáshoz, az IS által Szíriában és Irakban kikiáltott kalifátushoz vezettek – hangzik ez a megközelítés.

De bármily durvának is tűnik ez az értékelés, az tény, hogy az alku nyertesei között lehet az Irán által támogatott Asszad-rendszer, az iraki síita kormány, a Hezbollah libanoni síita mozgalom, a jemeni síita huti lázadók vagy akár még a szunnita Hamász palesztin szervezet is. Mindezeket Teherán eddig is segítette, és ezentúl még több apanázsra számíthatnak gazdaságilag megerősödő szövetségesüktől. Az atomalku vesztesei között van Szaúd-Arábia, a többi öbölbeli szunnita monarchia és néhány más szunnita arab állam. Ezek úgy érezhetik, hogy Washington elárulta őket, és eleve nem hisznek az iráni hegemón törekvések önkorlátozásában, Teherán békés közeledésében.

A legnagyobb vesztesnek azonban Izrael tekinti magát. Benjamin Netanjahu kormányfő, de az ellenzék és az izraeli közvélemény többsége is súlyos történelmi hibának véli az Iránnal kötött nukleáris megállapodást. A teheráni rezsim ugyanis nem ismeri el a zsidó állam jogát a létezésre, a keményvonalasok többször is követelték már Izrael elpusztítását. Izrael keserűségét nemcsak a valósnak érzett fenyegetés okozza, hanem az a távlat is, hogy Irán lehet a térség meghatározó hatalma.

KERESZTES IMRE