Ellenségből jóbarát

Isztambul talán még ma is Konstantinápoly volna, ha egy Orbán nevű magyar ágyúöntő mestert nem utasítanak vissza a városvédők, és nem szegődik ezek után Hódító Mehmet szultán (1432–1481) szolgálatába. Úgy tudni, az ő ostromágyúi rombolták le 1453-ban a metropolisz hatalmas erődrendszerét. Műhelye a mai török–bolgár határ közeli Demirköyben volt, ami magyarul Vasfalut jelent. A török hódoltság idején a magyarok persze nem önként utaztak az oszmánokhoz. A legnevesebb fogoly Bornemissza Gergely, Maylád István és Török Bálint volt, akiknek sanyarú sorsára a ma is álló isztambuli Héttoronyban 2009 óta emléktábla figyelmeztet.

A legtöbb elhurcolt a birodalom belsejébe került, ahol névtelen rabszolgaként tengették életüket. Néhányuk renegátként viszont komoly karriert futhatott be. Ilyen hitehagyó lehetett Ali Macar (ejtsd: Madzsar) Reis, XVI. századi kalózhajó-kapitány, aki a török és egyetemes kartográfia történetébe rajzolta be magát. Sok távoli területet látott, s térképek sora került a birtokába. A szerzett ismeretek felhasználásával mai szemmel is igencsak pontos hajózási térképeket szerkesztett. Legismertebb alkotását, az 1567-ben készült hétoldalas atlaszát ma az isztambuli Topkapi múzeumban őrzik. Nem kizárt, hogy az ő nevét őrzi Macarköy (Magyarfalva) község, amely eredetileg Ilisuluk volt, és a legenda szerint a hajós tiszteletére nevezték át. A falu lakói büszkék állítólagos magyar származásukra, annak ellenére, hogy a településen semmilyen tárgyi emlék nem tartalmaz magyar elemet. Egy 1976-ban megtartott, a magyar–török kapcsolatokkal foglalkozó tudományos tanácskozáson egyébként Törökország területén nyolc magyar nevű községet említettek (három Macarlar, két Macaroglu, két Macar és egy Macara elnevezésűt), amelyek a Fekete-tenger partvidékén, illetve Anatólia középső részén találhatók. Macarköy nem szerepelt a listán.

A XVII. század utolsó harmadában a két nemzet kapcsolataiban nagy fordulat következett be. A korábbi ellenségek között baráti szálak szövődtek, amelyek a mai napig fennállnak. Több kiemelkedő magyar személyiségnek, elsősorban politikai emigránsnak nyújtott menedéket a török szultán – nem kis mértékben a Habsburgok bosszantásának gondolatától vezérelve. Az országban található négy magyar nemzeti emlékhely közül három ezekkel kapcsolatos. A legismertebb magyar menekült II. Rákóczi Ferenc, akinek emlékét az 1927-ben potom 500 török fontért (1500 pengő) megvásárolt, Rodostóban (török nevén Tekirdag) található múzeum őrzi. Más bujdosók házának megmentésére is született több terv, ám az anyagi feltételek hiánya nem tette eddig lehetővé, hogy Magyarország ezekre is szert tegyen.

Az Isztambultól mintegy 150 kilométerre található város 1720–1735 között adott otthont a Magyarországot elhagyni kényszerült erdélyi fejedelemnek és kíséretének. A kis kolónia lakhelyeinek állapota a XIX. század végére erőteljesen leromlott. Az életveszélyessé vált, úgynevezett ebédlőpalotát 1931-ben le is kellett bontani, majd azon nyomban belekezdtek pontos másának felhúzásába. Az 50 ezer pengős költségvetéssel felállított új épületet Gömbös Gyula miniszterelnök avatta fel 1933-ban. Igazi emlékmúzeumként azonban csak 1968 óta működik, és szabályos zarándokhelyévé vált a Törökországba látogató magas rangú magyar politikusoknak és a turistáknak. A magyarul kiválóan beszélő Ali Kabul gondnok a HVG-nek elmondta, hogy tavaly 3600-an fordultak meg itt, nagyrészt magyarok, de komoly számban helybéliek is. A Rákóczi-ház egyben kulturális központ is, több kiállításnak és más magyar vonatkozású rendezvénynek adott helyet, elsősorban az évente megszervezett egyhetes Cseresznyefesztivál alkalmával, melynek egyik napja Magyar Nap. A tengerparti városban szobrok, két emlékpark, utcák a bizonyságai a helyi Rákóczi-kultúra komolyságának.

A neve alapján senki sem gondolná, hogy az első török nyomda megalapítója – és egyben Rákóczi tolmácsa –, Ibrahim Müteferrika székely származású volt. Nem tudni pontosan, hogyan került az Oszmán Birodalomba, és az eredeti neve sem ismert. A legelterjedtebb történet szerint egy portyázó török csapat fogságába esett, majd az isztambuli rabszolgapiacon eladták. A tehetséges ifjú hamar megtanult törökül, perzsául és arabul, áttért a muszlim hitre, új nevet vett fel, így visszanyerhette szabadságát. Nyomdászati tevékenysége nem kis műszaki teljesítmény volt, hiszen akkoriban még az arab írást használták. Emlékét a Rákóczi Múzeum melletti kis park és modern szobor őrzi, valamint szerény mellszobra a híres isztambuli Nagybazár környékén.

Magyar szempontból nem kisebb jelentőségű Izmit városa. A Habsburgok elleni harc másik nagy vezéralakjának, Thököly Imre grófnak az 1699-es karlócai béke mondta ki a száműzését. 1701-ben Nikodémiát (a mai Izmitet) jelölték ki tartózkodási helyéül, ahol feleségével, Zrínyi Ilonával és kíséretével élt négy évvel később bekövetkezett haláláig. Egy államközi megállapodás alapján 2008-ban nyitották meg a Thökölyemlékházat, amihez a helyi önkormányzat egy 200 négyzetméteres épületet újított fel, a Magyar Nemzeti Múzeum pedig 14,5 millió forint értékben állított össze állandó kiállítást. A kis múzeumot a helyi Török–Magyar Baráti Társaság működteti. Ahmed Konyali igazgató azt fájlalja, hogy a múzeum látogatottsága messze elmarad a rivális Rákóczi-házétól, bár tanítási időben szinte mindennap megfordul itt egy-egy iskolai osztály.

Thökölyék valójában a közeli Karatepe községben laktak, amelyet ők a romantikus hangzású Virágmezőre (törökül Cicekler cayiri) kereszteltek. Ma már néhány helynév kivételével csak a faluban található forrás melletti kis emlékmű – ahol évente török és magyar részvétellel emlékünnepséget rendeznek – utal a menekültekre. Érdekes története van a gróf halálának 300. évfordulója alkalmából létesített emlékműnek. Eredetileg az izmiti örmény temetőben, egykori sírhelyén állították fel, miután Thököly hamvait 1908-ban szülőhelyére szállították. Az idők során háborúk és földrengések következtében nyoma veszett, majd csodával határos módon egy székesfehérvári ügyvéd a helybéli kőtárban bukkant rá egy darabjára 2003-ban, ami ma a múzeum kertjében áll. Ez év szeptemberében pedig felállították az eredeti síremlék másolatát.

Kiss Gábor ankarai nagykövet a HVG-nek elmondta, hogy a török kormány erőteljes támogatása mellett a helyi közösségeknek jelentős szerepük van az emlékhelyek ápolásában: az önkormányzatok és a több helyütt működő török–magyar baráti társaságok egyaránt kiemelt figyelmet szentelnek ezeknek. Az emlékhelyek ápolása minden esetben magyar–török együttműködésen alapszik. Míg a Rákóczi Múzeum teljes egészében magyar tulajdon, a Thököly és a Bartók Múzeum az önkormányzaté, a Kossuth Múzeum pedig a török kulturális tárca alá tartozik. Kiss Gábor elmondása szerint a legközelebbi program a kütahiyai Kossuth-ház kiállítási anyagának frissítése lesz, ahol az államférfi szűk egy évet élt, mielőtt Angliába távozott.

A fentiek csak megtűrt személyek voltak, mások azonban végleg letelepedve nagymértékben hozzájárultak Törökország modernizációjához. A témával foglalkozó Kemal Karpat történészprofesszor szerint az első nagy lökést éppen az 1849-es menekültek adták. Több jól képzett magyar szakember került a birodalomba, magukkal hozva azokat a korszerű ismereteket, amelyeknek az akkori Törökország nem volt még birtokában. Ezek a tényezők igencsak hozzájárultak ahhoz, hogy mindkét részről, de főleg török oldalról baráti viszony alakuljon ki. Bár nem menekült volt, de a modernizálók sorába tartozik a legnagyobb magyar legkisebb fia, Széchenyi Ödön is, akit méltán nevezhetnénk a törökök legnagyobb magyarjának. A sorozatos tűzvészek megszüntetésére 1874-ben szultáni megbízást kapott Konstantinápoly tűzoltóságának budapesti mintájú megszervezésére. Páratlan sikerének eredményeképpen hatalmas megbecsülésre tett szert, több magas kitüntetést kapott. A város tűzoltómúzeuma a Kont Széchenyi Itfaiye Müzesi nevet viseli. Minden jel szerint ő volt az egyetlen keresztény, akit, anélkül hogy áttért volna a muszlim vallásra, pasává léptettek elő. Isztambul keresztény temetőjében nyugszik, akárcsak második felesége és fia. Emlékműnek is beillő nagyvonalú sírját mind a mai napig rendszeresen keresik fel a tűzoltóság tagjai. A temetőben egyébként külön magyar részleg van, amit folyamatosan gondoznak.

Nemcsak tűzoltó-, hanem katonatisztek is álltak az Oszmán Birodalom szolgálatában. Ilyen volt két magas rangú tiszt, Kmety György és Guyon Richárd (habár ez utóbbi brit alattvalóként inkább csak tiszteletbeli magyarnak tekinthető). Mindketten a krími háború (1853–1856) idején harcoltak hősiesen a törökök oldalán. Abban az időszakban a menekültek áttértek a muszlim hitre, csökkentve ezzel az esetleges kiadatás veszélyét. Guyon Richárd, alias Hursid pasa az Isztambul ázsiai oldalán található angol katonai temetőben nyugszik, sírhelyén magyar feliratú tábla van. Kmety György Iszmail pasa néven lett ismert, és persze szintén ott nyugszik. Néhány éve avatták fel Guyon mellszobrát, Győrfi Sándor alkotását, melyet az idén március 14-én az isztambuli Hadtörténeti Múzeumban, Kmety szobra mellé helyeztek el.

Zeneszerzőink is hozzájárultak a magyar elismertség öregbítéséhez. Bartók Béla Ahmet Adnan Saygun zenetudóssal 1936-ban közösen gyűjtött népdalokat a délkeleti Osmaniye környékén. A település azóta is őrzi Bartók emlékét, sőt posztumusz díszpolgárává fogadta. Később kezdeményezte egy Bartók Béla Múzeum létrehozását, ami a magyar kormány, a Nemzeti Múzeum és az MTA Zenetudományi Intézetének közreműködésével 2010-ben meg is nyílt. Ehhez képest szerény relikvia a Liszt Ferenc egyik nagy sikerű koncertkörútjának emlékére állított emléktábla Isztambul Váci utcája, az Istiklal Caddesi egyik mellékutcájában.

POLGÁR GYÖRGY / ISZTAMBUL