Szigetépítés

Az alig több mint két négyzetkilométeres Woody-sziget környékén már a kínai császárság idején élénk halászat folyt. A kínaiul Junghszing (Az örök gazdagság szigete) néven ismert földdarab a Vietnamtól 400 kilométerre keletre, a Kínához tartozó Hajnan szigettől 350 kilométerre délkeletre lévő Paracel-szigetcsoport tagja. A XX. században állt már Francia Indokína és a japán birodalom uralma alatt is, mielőtt Kínáé lett. A Dél-kínai-tengerben fekvő, addig főleg teknősök és madarak lakta, guanóban gazdag Woody a kínai polgárháború idején tett szert némi stratégiai jelentőségre, és a múlt héten került be a világsajtóba. Már korábban is lehetett tudni, hogy a Vietnam és Tajvan által is magának követelt Paracel-szigetek több tagján Kína komoly fejlesztéseket végzett, s a Woody is kapott egy 5 ezer tonnás hajókat kiszolgálni képes kikötőt, valamint egy vadászgépek fogadására alkalmas kifutópályát. Azt viszont kereskedelmi műholdfelvételek elemzéséből amerikai és tajvani szakemberek csak most derítették ki, hogy Peking az idén február 3. és 14. között valamikor két üteg, 200 kilométeres hatótávolságú föld-levegő rakétát, valamint a vele járó radarrendszert telepített a földdarabra.

Vang Ji kínai külügyminiszter e heti washingtoni látogatása előtt a tárca szóvivője az USA értésére adta, hogy a dél-kínai-tengeri területi vitákban Amerika nem érdekelt, így ha vannak is katonai létesítmények bármely szigeten, azok nem jelenthetnek problémát a kétoldalú kapcsolatokban. Pekingben még azt is megjegyezték, hogy Kína nem csinál mást, mint védelmi jellegű fegyvereket helyez el a saját területén, vagyis ugyanúgy cselekszik, mint amikor az USA megvédi az 50. szövetségi államát, Hawaiit. A térségben a feszültséget pedig nem a kínai katonai létesítmények növelik, hanem az USA által végrehajtott légi felderítő és haditengerészeti műveletek – zárult a szentencia.

Hadserege korszerűsítésében Peking azóta helyezi a haditengerészetre a hangsúlyt, amióta Hszi Csin-ping 2012-ben pártfőtitkár, majd államfő lett. A flotta fejlesztésébe öntik a pénzt, 2012-ben pedig hadrendbe állították az Ukrajnától 1998-ban félkész állapotban megvett, majd befejezett és Liaoning névre keresztelt Varjag repülőgép-anyahajót. Kína célja a fennhatósága kiterjesztése a Kelet-kínai-, illetve a Dél-kínai-tenger nagy részére. Az előbbi régióban Japánnal és Dél-Koreával, az utóbbiban pedig Tajvannal, Malajziával, Bruneijel, a Fülöp-szigetekkel és Vietnammal van területi vitája. A halállomány és nyersanyagkincs vezérelte szigetfoglalás Kína számára egy stratégiai terv része is, amellyel Amerikát akarja kiszorítani az érdekszférájából. Először az úgynevezett első szigetlánctól, a Kuril-szigetektől Japánon, Tajvanon és Indonézián át Ausztráliáig terjedő óceánrészről, majd a második szigetlánctól, amely már az Óceániában elaprózottan elterülő, ám annál fontosabb kis szigeteket fedi le, és jelenleg az USA ellenőrzése alatt áll, vagy szorosan kötődik hozzá.

A pekingi vezetés szereti a szimbolikus lépéseket, s a rakétatelepítésre is néhány nappal az előtt került sor, hogy Barack Obama amerikai elnök Kaliforniában találkozott volna a Délkelet-ázsiai Nemzetek Szövetsége (ASEAN) tíz tagjának vezetőjével – és a csúcstalálkozó egyik témája éppen Kína tengeri nyomulása volt. Nagyhatalmi fricskáért persze az USA sem megy a szomszédba, így a nemzetközi vizeken hajózás szabadságát demonstrálandó rendszeresen megjelenik a Kína által magának követelt szigetek környékén, főleg a Paracel-szigetektől délre elterülő Spratly-szigetek alkotta régióban. Tavaly novemberben az amerikai Lassen romboló hajózott arra, majd két B–52-es stratégiai bombázó repült el a terület fölött, míg a Paracel-szigetek egyik tagjánál az idén januárban járt a Curtis Wilbur hadihajó – szigorúan a 12 tengeri mérföldes (18 kilométeres) távolságot betartva, és figyelő kínai szemektől kísérve.

A Fülöp-szigetek, Vietnam és Borneó határolta tengerrészben található Spratly-szigetek több zátonyából varázsolt már feltöltéssel katonai célokra is felhasználható szigetet Kína. Ezt különösen rossz szemmel nézik Washingtonban. Egyrészt tartanak attól, hogy az évente 5 ezermilliárd dollárnyi áru mozgását garantáló, a Távol-Kelet és az Indiai-óceán között kapcsolatot teremtő tengeri kereskedelmi útvonal Kína felügyelete alá kerülhet, s ha nem is feltétlenül fenyeget incidens, zavaró lehet a tűzvezérlésre is alkalmas radarok figyelme. Él az a félelem is, hogy Kína a Dél-kínai-tengeren is megpróbálkozik úgynevezett légvédelmi azonosító övezet (ADIZ) létrehozásával, amit már a Kelet-kínai-tengeren megtett (HVG, 2013. december 7.). Ez olyan zóna a nemzetközi légtérben, amelybe belépve az idegen repülőgépeknek meg kell adniuk a repülési tervüket és azonosítójukat. (A hivatalos légtér a nemzetközi jog alapján a parttól számított 12 tengeri mérföldig terjed, szárazföldi országok esetében pedig megegyezik az államhatárral.)

Az USA részéről a Woody-szigeti rakétatelepítés ügyében „nagyon súlyos” tárgyalásokat kilátásba helyező John Kerry külügyminiszter és más vezető amerikai politikusok arra emlékeztetnek, hogy amikor Hszi Csin-ping tavaly Washingtonban tárgyalt, a Fehér Házban, Obamával tartott sajtótájékoztatóján kijelentette: Pekingnek nem áll szándékában militarizálni a dél-kínai-tengeri szigeteket. A mostani feszültség kapcsán ugyanakkor a The New York Times amerikai napilap felhívta a figyelmet, hogy Hszi kifejezetten a távolabbi Spratly-szigetekre utalt, s nem a Kínához közelebb lévő Paracelre, ahol a rakéták megjelentek. A Spratly-szigetek általuk birtokolt zátonyain Vietnam, Malajzia, a Fülöp-szigetek és Tajvan is végzett szigetépítést az utóbbi négy évtizedben, ám Kína 17-szer annyi területet teremtő földet emelt a tengerszint fölé, mint ők négyen együttesen. Az pedig külön történelmi bájt kölcsönöz a szigetvitának, hogy Kína arra a térképre alapozza területi igényeit, amelyen a polgárháború 1949-es elvesztésével Tajvanra menekült nacionalista Kuomintang 1947-ben kilenc szaggatott vonalból álló „hálóval” jelölte meg a még nem kommunista Kína követelését.

Washington rendre hangsúlyozza, hogy nem érdekelt a kelet-kínai-, illetve a dél-kínai-tengeri területi vitákban – Kína nyomulásának visszaszorításában persze igen –, s azokat az érintett feleknek tárgyalásokon kell rendezniük. Erre egyelőre nem sok esély látszik, ahogy az első nemzetközi bírósági döntés elfogadására sem. A Fülöp-szigetek 2013-ban adott be keresetet a hágai Állandó Választottbíróságon, amelytől részben a kilenc szaggatott vonalra épített kínai területi követelések megsemmisítését várja, részben pedig – némiképp leegyszerűsítve – annak kimondását, hogy a Peking által dollármilliárdos költséggel „felturbózott” zátonyok a feltöltéssel is azok maradnak, s nem válnak szigetekké. A zátonyokhoz a nemzetközi tengerjogban nem kapcsolódik ugyanis 200 tengeri mérföldes kizárólagos gazdasági övezet – energiakinccsel és halállománnyal –, a szigetekhez viszont igen. A hágai testület döntését az idén április és június között várják, ám Kína már a kereset beadásakor kizárta az együttműködést, s hogy alávesse magát az Állandó Választottbíróságnak – így vele szemben semmilyen határozatnak nem lehet érvényt szerezni.

NAGY GÁBOR