„Mindhalálig chavisták vagyunk. És ha Maduro úgy parancsolja, én is beöltözöm katonának a szabad Venezueláért, hogy harcoljak az imperializmus és azok ellen, akik el akarják rabolni a zászlónkat, ami a legszentebb dolog számunkra! Éljen Chávez! Éljen Maduro! Éljen a forradalom” – így tett hitet Facebook-üzenetében Diego Maradona, az egykori argentin focisztár Nicolás Maduro venezuelai államfő mellett, akit egyre többen minősítenek diktátornak. Ez nem zavarja a balos politikusokért rajongó Maradonát, aki barátja, Fidel Castro arcmását a bal lábára, Che Guevaráét pedig a jobb felkarjára tetováltatta.

A hatalmat a 2013-ban rákbetegségben elhunyt Hugo Cháveztől, az úgynevezett bolívari szocializmus atyjától megöröklő Maduro azóta próbálta ellehetetleníteni a venezuelai parlament munkáját, hogy az ellenzék összefogott, és a 2015-ös választáson többséget szerzett. A kormányzó Venezuelai Egyesült Szocialista Párt (PSUV) 1999 óta először szorult kisebbségbe, és az államfő gyorsan a saját embereivel töltötte fel a legfelső bíróságot. A testület aztán a döntéseivel egyre több hatalmat adott át Madurónak, sorban semmisítette meg a parlament által hozott törvényeket, tavaly pedig a szintén a kormány embereiből álló választási bizottság megakadályozta, hogy az elnök visszahívására népszavazást írjanak ki. Az ellenzék karanténba zárására az utolsó lépés az idén július végi szavazás volt az alkotmányozó nemzetgyűlésről. A voksolást az ellenzék bojkottálta, a kormány azonban azt állította, hogy a 31 milliós országban 8 millióan mondtak igent – a nemzetgyűlés elutasításának lehetősége nem szerepelt a szavazólapon. Maduro választási megfigyelőket nem engedett be az országba, s az ellenzék politikusai és elemzők szerint valójában ennél akár 2-3 millióval is kevesebben jelentek meg az urnáknál.

Az 545 tagú nemzetgyűlés tagjai így egytől egyig a PSUV és társutas pártjainak a jelöltjei közül kerültek ki, és mandátumot kapott Maduro felesége és fia is. Az új testület Chávez – az ellenzék által a törvényhozás épületéből eltávolított – képmásaival bevonulva kezdte meg a munkáját, és nem sokat lacafacázott. Az első döntésével eltávolította hivatalából Luisa Ortega főállamügyészt, aki az idén márciusban sokallt be Maduro diktatórikus módszereitől – addig az államfő híveként részt vett az ellenzék kiszorításában –, és sorra indította a vizsgálatokat a kormány korrupciója és emberi jogi visszaélései miatt. A katonák megakadályozták, hogy Ortega belépjen a hivatalába, és azonnal lezárták a főállamügyészi Twitter-csatornát, amely az egyetlen hivatalos forrás volt arról, hogy az utóbbi négy hónap kormányellenes tüntetéseiben hány – legalább 120 – ember vesztette életét. Ortega a hétvégén a parlamenti képviselő férjével együtt Kolumbiába menekült, s azt ígéri, hogy a rendelkezésére álló, kimentett adatok segítségével magánemberként is folytatja küzdelmét a rezsim visszaélései ellen.

Az alkotmányozó nemzetgyűlés minden hatalmi ág fölöttinek nyilvánította magát, és a múlt pénteken átvette az ellenzéki többségű parlament szerepét, hogy „a béke, a biztonság és a szuverenitás garantálása érdekében” törvényeket hozzon. Maduro azt hirdeti, hogy a testület nyugalmat hoz a gazdasági és politikai káosz tépázta országban, ám ellenfelei úgy tartják, igazából arról van szó, hogy a nemzetgyűlés az alkotmány módosításával bebetonozza a hatalomba a szocialistákat. Az pedig, hogy kétéves mandátumot szavaztak meg a tagok önmaguknak, az ellenzék szerint azt jelentheti, hogy megpróbálják elodázni a jövőre esedékes elnökválasztás kiírását. Ami annak fényében érthető is, hogy Maduro népszerűségi mutatója 20 százalék környékére süllyedt.

Ezért az államfő egyre nagyobb mértékben támaszkodik a kormány híveiből verbuválódott milíciákra, de főleg a hadseregre. Az országban hagyományuk van ugyanis a puccskísérleteknek. 1992-ben az akkor még csak hadnagy Chávez próbálkozott sikertelenül, majd tíz évre rá már őt akarták kibillenteni az elnöki posztról – némi amerikai segítséggel – az ellenfelei. Chávez aztán szisztematikusan a saját híveivel töltötte fel a vezérkart, és ezt Maduro is folytatta. Az elnök tavaly egyetlen nap alatt 195 tisztet léptetett elő tábornokká, akikből így már több mint kétezer van, míg például az USA beéri nagyjából kilencszázzal. A 23 venezuelai szövetségi államból 11 élén aktív vagy nyugalmazott főtiszt áll, s ők vezetnek 30-ból 11 minisztériumot is. A tábornokok számos privilégiumot élveznek, részt vesznek a hiánycikké vált élelmiszer elosztásában, és a feketepiaci töredékének számító hivatalos árfolyamon vehetnek a szűkös devizakészletből dollárt. Vladimir Padrino López tábornok, védelmi miniszter pedig megkapta a kikötők, valamint egyes állami olajipari és bányászati érdekeltségek fölötti ellenőrzést.

Miközben Mike Pence amerikai alelnök Kolumbiát, Argentínát, Chilét és Panamát érintő latin-amerikai körútra ment – ahol tárgyalásainak középpontjában a venezuelai helyzet állt –, főnöke, Donald Trump ismét nem bírt magával. Észak-Korea után Venezuelát is katonai akcióval fenyegette meg, az ötletet Pence – Madurót amúgy diktátornak tartó – tárgyalópartnerei elutasították. Trump nem is tehetett volna nagyobb szívességet Madurónak, aki a belső ellenség mellett mindig a külső amerikai agressziót okolta minden bajért, és most érveléséhez tálcán kapta a szöveget. A caracasi kormány propagandáját táplálta az is, amikor a napokban Washington előbb Madurót, majd az alkotmányozó nemzetgyűlés nyolc tagját – köztük a néhai karizmatikus államfő bátyját, Adán Chávezt – tette szankciós listára. Ez ugyanis a rezsim számára kitüntetésnek számít: amikor júliusban az USA a rendszer 13 magas rangú tisztviselőjét feketelistázta, Madurótól mindannyian megkapták a latin-amerikai függetlenségi küzdelem venezuelai hőse, Simón Bolívar kardjának másolatát.

Az USA ugyanakkor, minden eddigi verbális keménykedése ellenére, nem bántotta a venezuelai olajipart, amely az exportbevétel 95 százalékát és a GDP negyedét adja. Pedig az általa hivatalosan is diktátornak minősített Madurón ezzel tudná ütni a legnagyobbat, ám az USA is pórul járna. Venezuela a harmadik legnagyobb külföldi olajszállítója, és 9 cég több mint húsz amerikai finomítója – zömmel a Mexikói-öböl mentén – a latin-amerikai országból érkező nehézolajra állt rá. Az import elakadása esetén ezt nehéz és költséges lenne helyettesíteni – vagy könnyűolajra átállni –, ezért a Fehér Házban és a kongresszusnál is megértő fülekre találtak a venezuelai olajipar megkímélését kérő lobbisták, akik félmillió munkahely veszélybe kerülésével riogatnak.

A bolívari szocializmus a világ legnagyobb olajtartalékával rendelkező országában a busás exportbevételekből beömlő pénzre épült. Az olaj hordónkénti ára azonban a 2014-es 110 dolláros szintről 30 alá zuhant, majd 50 dollár környékén állapodott meg. A diverzifikálást elmulasztó, a pénzt tücsökként felélő Venezuelában ez recessziós halálspirált indított be, a gazdaság 2013 óta a negyedével zsugorodott, az infláció az idén az IMF előrejelzése szerint 700 százalék lesz, és a valuta, a bolívar elértéktelenedett. Állandósult az élelmiszer- és gyógyszerhiány, a sorban állás napi rutinná vált a lakosság számára. A határ közelében élő terhes nők Kolumbiába és Brazíliába járnak át szülni, és a venezuelaiak szintén onnan próbálják beszerezni a létszükségleti cikkeket is. A becslések szerint tavaly a lakosság háromnegyede átlagosan kilenc kilogrammot fogyott – persze nem önszántából.