Az illiberalizmus győzelmét vetíti előre a Visegrad Insight magazin és az amerikai German Marshall Alapítvány friss jelentése, amely öt lehetséges forgatókönyvet vázol fel Közép-Európa számára. Eszerint a következő hét évben a szuverenista, nacionalista, antidemokratikus intézkedéseket életbe léptető, és gazdaságilag a nyugat-európai tagállamoknál jobban teljesítő magyar és lengyel modell lehet az irányadó az uniós intézmények, a közösségi megoldások elutasításával, valamint az európai demokratikus értékek agresszív aláásásával. A jelentés szerint – amely valószínűsíthető szcenáriókat, nem pedig kizárólagos előrejelzéseket latolgat – sem a demokratikus Európa-párti erők, sem pedig az Európai Unió nem lesz képes feltartóztatni a demokrácia ilyen mértékű romlását Közép Európában. Következésképpen az európai integráció is kiüresedik, és nem lesz több névleges demokráciák puszta szabadkereskedelmi övezeténél.

Magyarországot vizsgálva a fenti forgatókönyv hosszú távon korántsem elképzelhetetlen. Orbán Viktor versengő tekintélyelvű rezsimje működésében és felépítésében egyedülálló az EU-ban: a NER nyolcéves rombolásának köszönhetően olyannyira kiegyenlítetlen a belpolitikai pálya, hogy még koalícióépítésre alkalmas ellenzékkel sem lehetne egykönnyen kormányt váltani. Intézményi fékek és ellensúlyok nincsenek, a hetedik alkotmánymódosítással pedig a maradék autonómiákat is felszámolták. Magyarország sereghajtó az unióban a korrupciós érzékelési index alapján. A rezsim hosszú távú fenntarthatóságát jelenleg három tényező biztosítja: az állami pozíciók és erőforrások monopolizálása, az uniós támogatások egy részének átjátszása kormányközeli oligarchákhoz és Orbán Viktor közvetlen környezetéhez, illetve a rendszerszintű korrupciót támogató intézményes környezet kialakítása, a nyugati típusú liberális demokráciákban megszokott pluralista döntéshozatali folyamat kiiktatásával.

Bár az Európai Parlament szeptemberben megnyomta a 7-es cikkely szerinti eljárás indítógombját, és az osztrák EU-elnökég gyorsan napirendre is vette Magyarország ügyét, első körben mindössze írásbeli állásfoglalásokat kértek be a magyar kormánytól, ami előrevetíti, hogy a Tanácsban minden bizonnyal komótosan zajlik majd a folyamat. A tagállamoknak láthatóan nem komfortos, hogy egyszerre „vallatnak” két uniós országot a jogállamiság megsértésével kapcsolatban. Lengyelországot már kétszer napirendre vették a Tanácsban, de semmilyen érdemi előrelépés nem történt azt leszámítva, hogy Németország és Franciaország közösen győzködték Varsót az igazságszolgáltatási törvények módosításáról, sikertelenül. Lengyelországban zavartalanul folytatódik az igazságszolgáltatás alkotmányellenes szétverése: Andrzej Duda államfő – figyelmen kívül hagyva az Európai Bizottság felszólítását – nemrég újabb 27 bírót nevezett ki a legfelsőbb bíróság tagjai közé.

Miközben egyre nyilvánvalóbb, hogy a jogállamisági eljárás keretén belül Brüsszel képtelen fogást találni a lengyel kormányon, a kötelezettségszegési eljárás új szintre léptetésével a labda átkerült az Európai Bíróság oldalára. Miután a brüsszeli testület gyorsított eljárást, illetve a vitatott jogszabály előtti helyzet visszaállítására szolgáló ideiglenes intézkedéseket kért az uniós bíróságtól, a luxemburgi testület október 19-én helyt adott a kérelmének. Az EU bíróságának így most fél éve van eldönteni, hogy a varsói kormánynak fel kell-e függesztenie a jogszabály végrehajtását. Eddig egymásnak ellentmondó kormányzati nyilatkozatok láttak napvilágot azzal kapcsolatban, hogy Varsó tiszteletben fogja-e tartani az EU-bíróság döntését, Zbigniew Ziobro igazságügyi miniszter legutóbbi lépése mindenesetre azt sugallta, mintha a szaktárca keresné a módját, hogyan bújhatna ki a döntés alól. Ziobro gyakorlatilag arra utasította az Alkotmánybíróságot, hogy vizsgálja meg, mennyiben összeegyeztethető a lengyel alkotmány és az EU alapszerződése. Az ellenzék szerint a kormány az alkotmányos identitással visszaélve próbálhat meg elutasítani vagy felülírni közösségi intézményi döntéseket, ami Lengyelország uniós kilépéséhez vezet. Ez parázs vitát okozott a helyhatósági választási kampányban, Jaroslaw Kaczynski pártelnök legalábbis rögtön cáfolta, hogy Lengyelország el akarná hagyni az uniót. Mindeközben az Orbán-kormány, amely az EU-ban egyedüliként nem vett részt Emmanuel Macron EU jövőjéről indított konzultációjában, hasonló témában országjárást kezdeményez. Nyolcévnyi EU-ellenes, a magyar szuverenitás aláásását hamisan vizionáló kormányzati kampány után ez nem szólhat másról, mint hogy a magyar kormánnyal egyet nem értők, vagy Budapestet bírálók az Európai Egyesült Államok kialakításának segítségével „illegális bevándorlókkal akarják elárasztani” Magyarországot.

Kérdés, hogy amennyiben a kipróbált uniós jogi és politikai eszköztár nem alkalmas az autoriter, EU-ellenes rezsimépítkezés feltartóztatására, mit tehet az EU és a transzatlanti közösség? Mivel a térség korántsem homogén, ezért egységes megoldások sincsenek. Azonban a szóban forgó rezsimek külső környezetét tekintve továbbra is kulcsfontosságú az uniós pénzügyi ösztönzők szerepe. Lengyelország és Magyarország az uniós támogatások legnagyobb haszonélvezői, Lengyelország csak a jelenlegi, 2020-ig tartó pénzügyi ciklusban 86 milliárd euróhoz fér hozzá, Magyarországon pedig a közberuházások 95 százaléka nem valósulhatott volna meg uniós részfinanszírozás nélkül. Jelen cikk szerzője többször szorgalmazta egy olyan, az uniós büdzsé minden elemére kiterjedő mechanizmus elfogadását, amely az uniós támogatások nagyfokú elcsalása esetén szigorítaná a kifizetéseket. A Bizottság által javasolt, a jogállamisággal összefüggő korrupcióellenes feltételesség elfogadása elsősorban a befizető donorországok hajlandóságától függ. Elengedhetetlen továbbá, hogy az Európai Bizottság változtasson az elhúzódó, rendszerátalakítási törekvéseknek teret engedő kötelezettségszegési eljárások dinamikáján. Fontos elmozdulás Brüsszel eddigi gyakorlatában, hogy Varsó uniós bíróság elé citálásakor most először hivatkozott közvetlenül a bírói függetlenség tiszteletben tartására. Emlékezzünk, hogy Magyarország esetében még a bírók korai nyugdíjazása és a nemi diszkrimináció volt az óvatos hivatkozási alap.

A minden elemében központosított magyar politikai rendszerrel szemben a decentralizáció és a szubszidiaritás fontossáságát kell propagálni a régióban. Erre egyébként Lengyelország az egyik legjobb példa: a kormányzati ellensúlyként is működő vajdaságok nagyfokú pénzügyi és politikai autonómiája mindenképpen lassítja a PiS központosító törekvéseit. Bár a hétvégi lengyel önkormányzati választásokon a PiS több vajdaságot nyert meg, mint 2014-ben, kérdéses, mennyiben képes majd koalícióban kormányozni. A területi policentrikusság a politikai hovatartozásban továbbra is látványos, Kaczynski pártja nehezen szólítja meg a nyugati és északi városok liberális-konzervatív szavazóit. Figyelembe véve, hogy mindkét társadalomban igen nagy a vélemények politikai polarizáltsága, és alacsony az intézményekbe vetett bizalom, kulcsfontosságú a kormánytól független médiumok erősítése a kiegyensúlyozottabb tájékoztatás és a konszenzusos politikai kultúra helyreállítása érdekében. A magyar média kormányzati megszállásához képest a lengyel médiapiac jó formában van, ám ha a PiS megerősödve kerül ki a soron következő (önkormányzati, európai parlamenti majd parlamenti) választásokból, újra nekifuthat a „renacionalizálási” kísérletének. A PiS kormány korábban már megkísérelte Oroszországhoz hasonlóan 15%-ban maximalizálni a külföldi tulajdonosi arányt egy médiavállalkozáson belül, ám ezt végül – feltehetően washingtoni nyomásra – mégsem fogadták el.

Bár a magyar kormány mára elsősorban a migrációs nyomásra hivatkozva csorbítja a politikai és civil szabadságjogokat a humanitárius segítségnyújtás és a hontalanság kriminalizálásával, Orbán és Kaczynski eredetileg a „bukott rendszerváltásra” hivatkozva hirdették meg illiberális rendszerátalakító törekvéseiket. Mivel a magyar társadalomban már 2009-ben is magas volt a kommunizmus iránti nosztalgia, ezért nem árt hangsúlyozni a rendszerváltás pozitív gazdasági és politikai vívmányait. Míg a kormánymédia hamisan úgy ábrázolja a Sargentini-jelentést, mint egyfajta büntetést a Fidesz bevándorlásellenes politikája miatt, az állampolgároknak megfelelő tájékoztatást kell biztostani arról, milyen következményekkel járhat az illiberalizmus az üzleti környezet leromlásától a külföldi befektetői bizalom hosszú távú romlásáig és az uniós támogatások kockáztatásáig. Lengyelországban idén például az öt évvel ezelőtti adatokhoz képest visszaesés volt tapasztalható a külföldi befektetések terén, Magyarország pedig százmilliárd forint körüli uniós támogatást is elbukhat a hazai közbeszerzési és uniós pénzosztási rendszer korábban feltárt hiányosságai miatt.

S noha a régió továbbra is kiemelkedően EU-párti, az EP-választások előtt nem árt figyelembe venni, hogy a kampányban tudatosan túltolt migráció kérdése az EU számos vívmányát és előnyét (nyitott határok, személyek szabad mozgása stb.) leárnyékolhatja. Közép-Európa demokratikus erőinek tehát a bevándorlás kérdésén felül azokra a szakpolitikai kérdésekre kell fókuszálniuk, ahol az unió közösségi megoldásokkal javíthat az életminőségükön, mint például az Európai Ügyészséghez történő csatlakozás, az energiaunió, vagy a megerősített uniós határvédelem. Ezek mind olyan kezdeményezések, amelyektől a magyar kormány – hatalomtechnikai okokból, de a nemzetállami szuverenitáshoz való ragaszkodás jegyében – tudatosan elzárkózik. Végül, de nem utolsósorban az Egyesült Államoknak be kell látnia, hogy „puha-izolacionista” hozzáállással nem tudja jobb belátásra bírni Orbán Viktort, aki a CEU elüldözésével, s ezáltal az oktatási szabadság beszűkítésével olyan veszélyes precedenst teremt, amelyre a kommunizmus közel 30 évvel ezelőtti összeomlása óta nem volt példa a régióban.

A szerző külpolitikai elemző, a Lengyel Tudományos Akadémia Filozófiai és Szociológiai Intézetének PhD kutatója. A cikk a Visegrad/Insight DemocraCE projektjének része.