„Ha egy férfi rendszeresen brutálisan bántalmazza a feleségét, a nő segélykiáltására pedig egyszer az a rossz hírű szomszéd rohan át, akit különben lopással is meggyanúsítottak már, a bántalmazott nő nem azon aggódik majd, hogy a szomszéd vajon elviszi-e a tévéjüket vagy az ékszereket. Örülni fog, hogy a férje kezét valaki lefogja, az anyagiakról pedig ráér majd akkor gondoskodni, ha a közvetlen fenyegetéstől megszabadult.”
Ezzel a példával szemléltette a Nicolás Maduro regnálása alatt erőszakkal megfélemlített venezuelaiak mostani helyzetét Ricardo, egy Venezuelából Németországba költözött harmincas építész. Arról kértük a véleményét, hogy az Egyesült Államok fegyveres akcióval avatkozott be hazája belső politikai viszonyaiba, elrabolva az elnököt, Nicolás Madurót, amiben az USA motivációja sokak szerint csak a venezuelai olajkincs megszerzése volt.
Ricardo nincs egyedül pozitív véleményével.
Félrevezető lenne önmagában nézni az amerikai helikopterek támadásáról készült felvételeket, mert a történtekhez az az erőszak is hozzá tartozik, amit a megelőző 26 évben Hugo Chávez és Nicolás Maduro emberei saját honfitársaik ellen elkövettek
– mondta egy másik Európában élő venezuelai férfi, Gonzalo Tovar. Hozzátette: a légitámadásnál sokkal félelmetesebb lehetett a venezuelaiak többsége számára, hogy a hatalom fegyveresei éveken át mindenféle bizonyíték és jogalap nélkül elrabolhattak ellenzékinek tartott embereket az utcáról. Ő 2017-ben hagyta el a jogállami keretektől addigra teljesen elszakadó hazáját, ahol jogászként és jogvédőként már nem tudott tovább dolgozni. Emigrációját pedig arra is kihasználja, hogy ellenzéki munkát végezhessen.
„Végre megtörténik” – idézte fel a Caracas felett repülő katonai helikopterekről készült felvételek láttán támadt első gondolatát Carlos Széplaki, aki jelenleg Magyarországon él, de magyar felmenőiről árulkodó neve dacára ízig-vérig venezuelai, hazáját pedig 2021-ben hagyta el – politikai okokból. Ott akkorra már rendes élelmiszerhez jutni is alig lehetett, de ennél is elviselhetetlenebb volt a rendszer kritikusait fenyegető brutális elnyomás.
Ellenzékieket akkoriban nemcsak elraboltak és törvénytelenül fogva tartottak Maduro emberei, de sok esetben meg is kínozták őket
– erősítette meg a jogász által is mondottakat Széplaki. Ennek dacára – vagy éppen ezért – a távozása előtti években aktívan részt vett a Maduro-rezsimmel szembeni leghevesebb tiltakozásokban is, 2019–2020 során például egyhuzamban 200 napon át tüntetett – akkor úgy tűnt, hogy hiába. A rezsimmel szembeni küzdelmét azonban emigrációja után sem adta fel: Európában azóta is ellenzéki aktivistaként tevékenykedik az otthoni életét ellehetetlenítő rezsimmel szemben. Széplaki így nem is érzi magát annyira távol hazájától, amelynek ügyeit folyamatosan nyomon követi; az viszont nagy különbség szerinte, hogy otthon maradt barátaival szemben – akik ilyesmivel máig veszélynek tennék ki magukat –, ő nyugodtan elmondhatja véleményét a történtekről.
Donald Trump a nemzetközi jogon, az amerikai alkotmányon és törvényeken átgázolva fogta el és fosztotta meg hatalmától Nicolás Maduro venezuelai elnököt, s elmondása szerint az USA „irányítja” a latin-amerikai országot, különös tekintettel annak kivételes olajkincsére. A precíziós katonai művelettel egyben – Marco Rubio külügyminiszter szavait idézve – világossá tette, hogy bárhol, bármikor lecsaphat azokra, akik szembeszegülnek vele.
Ricardo egészen másképp áll európai életéhez. Ő 2009-ben, a Chavez-éra közepén kifejezetten egy jobb élet reményében költözött Európába – ahol még gimnazistaként töltött egy tanévet. Mára már testvére és édesanyja is emigrált a „bolivári szocializmus” hirdetése közben egyre feszültebbé és szegényebbé váló országból.
Ricardóra a venezuelai viszonyok még távolról, pusztán híreket olvasva is annyira nyomasztóan hatottak, hogy Európából már nem is igen követte a hazai eseményeket – igaz, volt, hogy élénkebben figyelte a fejleményeket, például Hugo Chavez 2013-as halálának idején, amikor feléledt benne a remény, hogy a karizmatikus politikussal egész rendszere is sírba száll, Venezuelára pedig jobb idők köszöntenek. Csalódnia pedig nem ekkor kellett utoljára, hiszen Maduro választási veresége, illetve a heves tiltakozások és a nemzetközi szankciók dacára is hatalmon maradt.
A hazai híreket egy ideje megint nem figyelő Ricardót édesanyja álmából ébresztve hívta fel az otthoni ismerősöktől kapott hírrel: az amerikaiak lecsaptak Maduróra.
Most megint reménnyel olvassa a híreket, és bár – az újabb keserű csalódást kerülendő – igyekszik realista maradni, határozottan bízik abban, hogy jelentős változások várhatók.
Maduro egy az országot foglyul ejtő terrorista bűnszervezet vezetője volt, aki európaiaknak alig elképzelhető körülmények közé juttatta a venezuelai népet, tömegeknek okozva elképesztő szenvedést – szögezte le már a beszélgetés elején a Washington által is hangoztatott alapvetést Carlos Széplaki. Szerinte már önmagában az a tény, hogy Madurót kubai testőrök védték, jól mutatja a „támogatottságot”, amit az elnök saját népe körében élvezett
Mint mondta, korábban a Venezuelában élő barátai is azt mondták neki, hogy egyszerű állampolgárként egyáltalán nem érzik fenyegetőnek az amerikai haditengerészet egységeinek közeledését, hiszen teljesen világos volt, hogy azok nem a venezuelai nép vagy az ország ellenében készülnek fellépni, hanem személy szerint Maduro és körei ellen.
A kábítószercsempészek ellen vonultatott fel hadihajókat Donald Trump amerikai elnök, de valójában rendszerváltást akar kikényszeríteni Venezuelában. A tengeri manővereket jogiak is kísérik.
„Az igazságszolgáltatás fölött érzett megelégedésem után frusztrált is, hogy az amerikaiak csak Madurót fogták el, míg a rendszer többi vezetőjét pozícióban hagyták. Később viszont az Egyesült Államok vezetőinek bejelentéseiből úgy vettem ki, hogy Washington nem tekinti befejezettnek az ügyet. Most abban bízom, hogy a lefejezett kormány az amerikaiak nyomásának engedve kénytelen lesz békésen átadni a hatalmat” – fogalmazott.
A legjobb forgatókönyv szerinte az lenne, ha a Nobel-békedíjas María Corina Machado vehetné át a kormányzást, de meggyőző magyarázatát látja annak is, hogy miért nem lehet hirtelen 180 fokos fordulatot végrehajtani.
Az emberek sírva könyörögtek, hogy „María, ments meg minket” – több mint húsz éve küzd a demokratikus jogokért Venezuelában María Corina Machado, a 2025-ös Nobel-békedíjas. A hazájában bujkálásra kényszerített politikus világszerte keresi a szövetségeket, hogy elérje Venezuela békés átalakítását és Nicolás Maduro leváltását. A Patriótákhoz is megtalálta az utat.
„Maduróék felfegyverezték a favelákban élő megvezetett szegények tömegeit” – utalt Ricardo a colectivóknak nevezett kormánypárti paramilitáris szervezetekre, amelyek legelvakultabb tagjai félő, hogy akár polgárháborút is készek lennének kirobbantani, ha az ellenzék jutna hatalomra.
Félelmét Gonzalo Tovar is megerősítette. A jogász szerint a rendszerváltás sikerére leselkedő legnagyobb veszély éppen a colectivóknak is parancsoló aktuális belügyminiszter, Diosdado Cabello, aki az ellenzékiek elnyomásának fő felelőse volt Maduro mellett, és akinek agresszív személyiségétől nem lenne idegen egy ennyire vakmerő húzás sem.
A fegyveres harcok valós veszélye miatt most kimondottan lassú, óvatos átmenetre van szükség
– vélekedett Ricardo, azt is hozzátéve, nem hiszi, hogy egy a demokráciától és a jogállamtól évtizedeken át elszoktatott társadalom maga is egyik pillanatról a másikra újra demokratikussá válhat. A következő években a venezuelaiaknak is újra kell tanulniuk a szabad polgári normákat – indokolta másik megközelítésből is az átmenet szükségességét.
Ennek az amerikai vezetők által bejelentett háromlépcsős forgatókönyvét Tovar így foglalta össze: az első lépés Maduro elfogásával meg is történt, az éppen folyamatban lévő második lépésben a régi rezsim – amerikai nyomásra – megteremti a szabad választások elemi feltételeit, amilyen például a politikai szabadon engedése is, közben megtartják azokat a tárgyalásokat, amelyek során megállapodnak a hatalom átadásáért kért kedvezményekről, illetve az ellenzék is felkészül a kormányzás átvételére. Végül harmadik lépésként ténylegesen szabad választásokat tartanak, amelynek győztese évtizedek után újra legitim módon vezetheti az országot.
Nicolás Maduro megbuktatása után az eddigi erős politikusok közül is kikerülhet az államfő, de kérdés, megfelel-e bármelyikük az amerikai elnöknek.
A fokozatos rendszerváltás Ricardo szerint országon belül mindenekelőtt a hatalom vezérüktől megfosztott képviselőinek döntésein múlik, de mint hozzátette, a rezsim politikusainak is tudniuk kell, hogy az Egyesült Államok ellenében nem sokáig őrizhetik meg a hatalmat, vagyis meg kell találniuk a „legjobb kiszállási lehetőséget”. Ez Tovar szerint egyfajta politikai vádalku lehet, hiszen annak a terrorista drogkartellnek nyilvánított szervezetnek, amelynek vezetéséért Madurót New Yorkban bíróság elé állították, ők is tagjai voltak. Valamiféle büntetőjogi mentesség vonzó tárgyalási alap lehet számukra.
„Reménytelinek” – összegzi egy szóban Carlos Széplaki, hogy érzi magát Maduro elfogása óta. Abban bízik, hogy a vezér lekapcsolása a bűnöző rezsim minden tagja számára világos üzenetet jelent, és emberei annak tudatában, hogy az Egyesült Államok rájuk is lecsaphat, hajlandók lesznek a hatalom békés átadására. Szerinte az amerikai flotta kitartó jelenléte a Karib-tenger déli részén, illetve a szankcióikat kijátszani próbáló olajtankerek elfogásai is azt bizonyítják, hogy Washington Maduro elfogása után is készen áll – ha kell – további akciókat végrehajtani. Ennek elrettentő hatásában bízik Gonzalo is.
Sok elemzőhöz hasonlóan Széplaki is azt hangsúlyozza, hogy az olajból Maduro alatt sem sok haszna volt országának. Egyrészt mert a nyersolaj-kitermelés drámaian visszaesett a Chavez-féle államosítások és az amerikai olajcégek távozása után – emlékeztetett Carlos –, másrészt mert a venezuelaiak fekete aranyán az államosítások után is főleg külföldiek profitálhattak. A magát baloldaliként meghatározó és erősen Egyesült Államok-ellenes rezsim politikai alapon jelentős olajtámogatást biztosított Kuba számára, szövetségi politikája jegyében pedig aránytalan kedvezményeket adott orosz, kínai és iráni partnereinek is.
Ha a kitermelt olajból ezután sem jut több haszon a venezuelai társadalomnak, de az amerikai cégek visszatérésével legalább a kitermelés mértéke növekszik, a venézek akkor is jól járnak – mérlegelte a kilátásokat Széplaki, akinek van is oka az optimizmusra, hiszen hazája számára elképzelni sem tud rosszabb helyzetet, mint ami elől ő elmenekült. Mint mondta, a venezuelaiakat lerongyoló Maduro-rezsim még az ország legtermészetesebb javait is meg tudta rontani: ő például
azóta undorodik a mangótól, hogy az utolsó otthon töltött időszakában már mindhárom napi étkezését a fákról bárhol ingyen leszedhető gyümölcsből kellett biztosítania; hiába dolgozott és tanult is, boltban alapvető élelmiszerekhez sem lehetett már hozzájutni.
Carlos Széplakinak meggyőződése, hogy ezek után a venezuelaiaknak csak előnyük lehet abból, ha az ország újra az Egyesült Államokkal kerül szoros gazdasági kapcsolatba.
Hasonló alapokon nyugszik Ricardo szilárd optimizmusa is: az amerikai olajcégek visszatérése szerinte is önmagában – bármilyen további politikai változás nélkül – olyan gazdasági löketet jelentene Venezuela számára, amire a társadalom – szinte szó szerint – ki van éhezve. Hozzátette, szerinte eleve tévedés, hogy az Egyesült Államok cégei jogosulatlanul akarnak profitálni Venezuela olajából, elvégre a kitermeléséhez nélkülözhetetlen beruházásokat nagyrészt éppen ezek a cégek valósították meg.
Kibújt a szög a zsákból – bólogattak a Donald Trump tettei mögött imperialista szándékot sejtők, amikor az amerikai elnök a múlt szombati sajtóértekezletén többször is kijelentette, hogy Nicolás Maduro eltávolításával visszaszerzik azt az olajat, amit Venezuela elvett tőlük. Venezuela egykor az OPEC, a Kőolaj-exportáló Országok Szövetségének alapítója és olajnagyhatalom volt. Az olajszektort is államosították, aztán a korrupció forrásává vált.
Ugyanakkor azt sem tartja valószínűnek, hogy az Egyesült Államok kormányzata tartósan tolerálná a drogkereskedelemhez ezer elszakíthatatlan szállal fűződő rezsimet. Szerinte a csempészhajókkal szembeni kíméletlen fellépés egyértelműen arról árulkodik, hogy Washingtonban ezt vörös vonalnak tekintik.
A politikai változásoknak pedig már most is egyértelmű jeleit látja: ilyen például a venezuelai nemzetgyűlés elnökének múlt hét végi bejelentése nagy számú politikai fogoly szabadon engedéséről, illetve az ügyvivő elnök bejelentése a Venezuela és az Egyesült Államok között 2019-ben megszakított diplomáciai kapcsolatok újrafelvétele. Bár ezek a fejlemények önmagukban is a rendszer gyengeségét és a nyomással szembeni engedését mutatják, Ricardo reményei szerint mindez csak kezdete az átmenetet jelentő lépések hosszú sorának.
Miért rabolta el az Egyesült Államok hadserege Nicolás Madurót? Mit akarnak Venezuelában? Nagy Gábor, a HVG vezető szerkesztője elmagyarázza.
Nyitókép: A Venezuela elleni amerikai katonai beavatkozást ünneplik Chilében élő venezuelaiak Santiagóban 2026. január 3-án (Fotó: MTI / AP / Esteban Felix)
