Az ember kifejezetten idegenkedik a hozzá formájában és funkciójában nagyon hasonló, de tőle valójában eltérő lényegű dolgoktól. A pszichológia és az antropológia leírja, hogy bizonyos esetekben a közelség éppoly riasztó lehet, mint a távolság. A holttesttől, a tetszhalottól, a műkéztől vagy a zombiktól jobban rettegünk, mint az állatoktól. Mori Maszaro bizonyította, hogy az emberhez, a hozzánk kevésbé hasonlító robotokat inkább elfogadjuk, „szeretjük”, mint az antropomorf szerkezeteket. Elég csak megnézni a Terminator-, a Mátrix-filmeket vagy a 2001 Űrodüsszeiát, hogy miféle félelmek bújnak meg a japán tudós azonosította idegenkedés mögött. Félelem az emberfeletti képességektől, félelem az azonosíthatatlanságtól, félelem az evolúciós csúcspozíció elvesztésétől – hogy csak néhányat említsünk. A gépember, ez a gyanús valami, eleve nem lehet jó, legfeljebb hasznos.

A robotok be/elfogadásának tehát a legnagyobb problémája éppen az ember – derül ki Miklósi Ádám etológus a Magyar Tudomány februári számában közölt írásából. Hiába a robotikusok igyekezete és őszinte csodálata teremtményeik iránt, ha azokat az ember, a potenciális felhasználó elutasítja: a gépemberek az asztalnál meghalnak. Az idegennek és különcnek tekintett robotok egyelőre csak zárt környezetben értek el számottevő sikereket, összeszerelő csarnokokban, laboratóriumokban és műtőkben. A hatvanas években megjósolt nagy áttörés, a robotok társadalmi beilleszkedése egyelőre elmaradt. A magyar etológus úgy véli, nem csak előre nem látott technikai nehézségek vagy új, rivális tudományos irányok megjelenése akadályozzák a robotok elterjedését, hanem az ember viszolygása is tőlük.

Ez a helyzet új feladatokat ad a „régi ember-tudományoknak”, a szociológiának, a pszichológiának vagy az etikának, jelesül azt, hogy tárják fel az ember és robot közti kapcsolat, a „szociális interakciók” természetét. Csakhogy a robotot az különbözteti meg a szerszámtól vagy a többi géptől, hogy képes bizonyos fokú önállóságra, tehát van (némi) autonómiája, sajátos viselkedése, „természete”, aminek megismeréséhez pedig az élőtudományok, így az etológia lehetnek segítségünkre. Egyelőre még nem történt meg a robotok tömeges megjelenése az emberek között, így az etológia csak hipotéziseket állíthat fel. De hogy ezek ma se legyenek teljesen légből kapottak, abban egy húszezer éve velünk élő „biorobot” példája lehet a segítségünkre.

Az ELTE Etológiai Tanszékének vezetője nem kevesebbet állít, mint hogy valójában az első robotok a kutyák voltak. A kutya ugyanis, akár a robot, képes a részben önálló munkavégzésre; „fejlesztése” (tenyésztése, ember által vezényelt szelekciója) pedig speciális feladatokra történt. Jó régóta van tehát pásztorrobotunk, kotorékrobotunk vagy éppen drogkereső robotunk, csak nem akkumulátorral működik, hanem velős csont az üzemanyaga. „A kutyák megjelenése, különböző feladatokra történő szelekciója, majd a velük való közös munka, kulcsmozzanataiban megfeleltethető a robotokkal történő emberi interakciónak” – von párhuzamot Miklósi.

Társak közötti szoros szociális kapcsolatról van tehát szó, ha a kutya és az ember viszonyát vizsgáljuk, amely azonban a közös célok és lehetőségek tekintetében aszimmetrikus. Nagyon fontos eleme ennek a relációnak, hogy olyan két lényegesen különböző faj között jött létre, amelyek funkcióikban kiegészítik egymást.

Az is lényeges – véli a kutató –, hogy két különböző faj közötti sikeres szociális interakció csak úgy jöhet létre, ha a partnerek kölcsönösen felismerik egymás viselkedését, a hozzá kapcsolódó kommunikációs jeleket, és képesek az akció közös céljának megfelelően alkalmazkodni.

Időotthonokban kísérletképpen használják a társrobotokat, sőt Japánban már kereskedelmi forgalomban is kaphatók. Ezek az egyszerű szerkezetek, pl. robotfókák képesek érzelmeket szimulálni, nyafogni, mozogni, reagálni a gazdi mozgására. Tanulságos, hogy a fejlesztők eleinte robotcicákkal próbálkoztak, de a felhasználóknak a macskákról annyi személyes tapasztalatuk volt, hogy az elvárásoknak nem tudtak megfelelni, a kísérletek elbuktak, s aztán jött az embertől „távolibb” fókaforma. Ezek szerint a kutyaforma robot is túl emberközeli lenne?

A robotfókák és a kutyák sikerei is bizonyítják, hogy hatékony együttműködés nem csak ember és ember között jöhet létre, hanem másfajta „élőlénnyel” is. Meglehet, még egyszerűbb is, ha a felhasználó ember nem riválist, hanem társat lát a „robotban”, és a viszony aszimmetriája „látványában” is biztosítva van. Ezért gondolja Miklósi Ádám, hogy rossz úton jár a robotika, amikor a „tökéletes” embert akarja előállítani. Szerinte a humanoid robotokkal ellentétben az etológiai elvek alapján tervezett robotok pszichológiai és etikai értelemben is társai lehetnének felnőtteknek és gyerekeknek anélkül, hogy veszélyeztetnék az embernek az emberrel való társas kapcsolatát.

(Magyar Tudomány, 2010/2)

zádori