A rendszerváltozás óta a kádári állambiztonsági szolgálatok tagjai közül a III/III-asokat emlegetik a legtöbbször. Ez egyrészt remek kibúvót ad a többi ügyosztály egykori munkatársainak, másrészt eltereli a figyelmet például a hatvanas évek elejének II/5-öseiről, akiket a belső reakció elleni küzdelemmel bíztak meg.
Mit csináltak a II/5-ösök?
1961. február 6-án országos letartóztatási hullám indult. A célpont a „klerikális reakció” volt, a letartóztatásokról az akkori kommunista állampárt legfőbb testülete, a Politikai Bizottság döntött. Az egyházellenes fellépés ma már kevésbé ismert epizódja a hatvanas éveknek, hiszen a Kádár-rendszer később, főleg 1975-ös Helsinki Záróokmány aláírása után finomabbra hangolta a független és másként gondolkodókkal, illetve az ellenzékkel, az egyházakkal vagy a civil társadalom más szerveződéseivel szembeni akcióit.
Kádár János és Kállai Gyula (jobbról a harmadik) az 1956 utáni kormányok stabil tagjai voltak
MTI
A klerikális reakció – a katolikus és a protestáns egyházak - elleni küzdelem 1961-ben viszont még drasztikus módszerekkel zajlott. A februári letartóztatási akciót elsősorban Hollós Ervin, az állambiztonság egyik vezetője irányította. (Ő egyébként számos gyalázkodó könyvet írt az 1956-os forradalom résztvevőiről. Erre azután lett ideje, miután a II/5 alosztályról a III/III-ra került át, majd onnan is eltávolították 1962 táján.)
A II/5-ösök, pontosabban az egyházakkal foglalkozó II/5-C alosztály „Fekete holló” fedőnevű akciója óriási károkat okozott a magyar hitéletben. Ám az állambiztonságiaknak még így sem sikerült teljesíteniük a politikai elvárásokat. Erről Soós Viktor Attila tartott előadást a Magyar Országos Levéltár múlt pénteki konferenciáján, amelyen a hatvanas évek eseményeit elemezték a kutatók, történészek.
Igyekeztek bizonyítani, de nem tudtak
Pedig az állambiztonságiak valóban „igyekeztek”: 456 embert tartóztattak le 1961. február 6-án. Budapesten 392 egyházi vagy egyházakhoz kötődő személyt vettek őrizetbe, vidéken pedig további 64-et. Céljuk többek között az volt Soós szerint, hogy bizonyítsák: a Vatikán háttértámogatásával egy illegális püspöki kar tevékenykedik Magyarországon, vagyis a katolikus egyházat nem is azok vezetik, akikről az állampárt tudott, vagy akiknek a kinevezését a kommunista vezetés jóváhagyta.
A II/5-ösöknek azonban nem sikerült erre bizonyítékot találniuk, ugyanakkor csaknem négyszáz ember ellen indítottak eljárást. Akik ellen semmiféle bizonyítékot sem találtak, azokat is áthelyeztették, vagy más szankciókkal sújtották a Kádár-rendszer elején – magyarázta Soós.
Persze az állambiztonságot nem hagyták magára a politikai vezetők: a letartóztatások másnapján, 1961. február 7-én Kállai Gyula, a minisztertanács első elnökhelyettese fenyegette meg a katolikus püspöki kart. A testület végül nem bírt a nyomással, és 1961. március 15-én bizalmas körlevelet adott ki. Ebben egyrészt a februári letartóztatásokról adtak tájékoztatást a papságnak, másrészt elhatárolódtak a püspökök a letartóztatottaktól.
Kiket sújtottak a letartóztatások?
Az 1961-es akció során részben a Mindszenty bíboroshoz közelálló papokat igyekeztek félreállítni az állambiztonságiak. Mindszenty ekkor az amerikai nagykövetség pesti, Szabadság téri épületében tartózkodott.
Mindszenty József bíboros
Fortepan
A februári letartóztatási hullámból nem maradhatott ki a kommunista államvédelem egyik „örök” célpontja, az akkoriban éppen vízóra-leolvasóként dolgozó szerzetes, Lénárd Ödön sem, akiről korábban a hvg.hu-n már írtunk, és aki idén lenne százéves. A szerzetes volt az egyik leghosszabb ideig – 6749 napig, azaz 18 és fél évig - börtönben ülő politikai fogoly a kommunizmus idején. A papok között pedig ő volt a legtovább fogoly a Kádár-korban.
Lénárdot letartóztatták Rákosi idején (1948-ban), aztán 1961-ben és 1966-ban is, vagyis a hatvanas évek „vidám barakkjában”, azaz Kádár idején többet raboskodott, mint a sötét ötvenes években. (Lénárd csak a hetvenes évek végén, a pápa közbenjárása nyomán szabadulhatott.)
Egy per, ami még Kádárék törvényeit is megsértette
Lénárd példája is mutatja, hogy az egyházüldözés bőven a hatvanas évek közepe után is folytatódott. A Kádár-rendszerben azonban a klerikális reakció elleni fellépés a rendszer saját törvényeivel is ellentétes volt. Erről Mikó Zsuzsanna, a Magyar Országos Levéltár megbízott főigazgatója beszélt a múlt pénteki konferencián.
Mikó azt a pert idézte fel amelyik az 1963-as amnesztiatörvény után indult. A perben azt a Matheovits Ferencet ítélték el 1956-os aktivitása miatt, aki a Demokrata Néppárt (egy keresztény irányultságú párt) szervezésében vett részt a forradalom idején. A per annak ellenére indult meg 1964-ben, hogy az egy évvel korábbi amnesztiatörvényben kimondták, hogy több eljárás nem kezdődhet az 56-os események miatt.
Ráadásul Matheovits nem is követett semmilyen államellenes cselekedetet, mindössze akkor vett részt a pártszervezésben 1956-ban, amikor erre a jogszabályok egyébként lehetőséget is adtak. Ambíciói sem voltak különösen nagyok, ennek ellenére a vádirat azt írta róla, hogy a miniszterelnöki vagy pártvezéri pozíció megszerzésén ügyködött. Mikó Zsuzsanna szerint ez nem meglepő: a korabeli vádiratok és bírósági ítéletek egy kaptafára születtek, időnként – akárcsak az ötvenes években, tehetjük hozzá – az ítéletek időnként szó szerint ugyanazt a szöveget tartalmazták. (Ezt mutatta be Bacsó Péter filmje, A tanú is, amikor véletlenül a vallomás helyett az ítéletet olvassa fel a gátőrt játszó Kállai Ferenc, amikor betanítani próbálják neki a tanúvallomást a koncepciós perhez.)
Túlélők
Matheovits pere azonban nem végződött komikusan: első fokon hét évet kapott, másodfokon viszont 10 évre súlyosbították büntetését, ami azért egy „vidám barakkra” nem is annyira jellemző. Matheovits amúgy Lénárd Ödönhöz hasonlóan sok időt töltött börtönben: 1964-es elítélése után csak 1974-ben szabadult, előtte a Rákosi-rendszerben hét évet ült, és éppen 1956-ban engedték ki – nem sokáig. Ráadásul előzőleg még a szovjet csapatok is letartóztatták 1945 után, így összesen mintegy 19 évet töltött fogságban. Mindennek ellenére mind Matheovits, mind pedig Lénárd túlélte Kádár Jánost: 1995-ben, illetve 2003-ben hunytak el.
