Nádasdy Ádám: Londoni levelek
A köztudottan kétlaki életet élő író-nyelvész egyfajta naplója áll össze ebben a kötetben az utóbbi öt évről Londonról, Budapestről. A mindkét várost (és országot) jól ismerő, kitűnő megfigyelő, és megfigyeléseit, elmélkedései a szokásos szellemes-okos stílusban leíró Nádasdy jegyzetei különböző magyar lapokban jelentek meg, de így összegyűjtve külön is érdekes az összkép.
Miben más és miben azonos a brit és a magyar gondolkodás, mentalitás, politika, történelmi hagyomány? Apró érdekességektől (miért nincs keverőcsap a londoni fürdőszobákban, miért nem ünneplik a névnapot az angolok, mi is ez a nagy trainspotting-őrület stb.), nagyobb ideológiai, politikai, vallási kérdésekig magyaráz, vagy csak fecseg, szórakoztat az író.
Magvető
Nem nyilatkoztat ki semmit, nem is erőlteti az olvasóra a nézeteit, egyszerűen arról ír, ami eszébe jut. Legyen az a melegekkel kapcsolatos megállapítás (időnként mentegetőzik is amiatt, hogy „már megint erről ír”, de egy naplóban az orvos férjével való mindennapjai nyilván sokszor előkerülnek), az angol nyelv érdekességei, a britek „szatócsnemzet” volta („London nem más, mint egy irdatlan piac. Igaz, vannak a városban érdekes épületek, jó színházak, látványos folyópart és kellemes vendéglők, de azért a legérdekesebbek a boltok. A turisták sem röstellik, hogy bevásárolni jöttek, és néhány tiszteletkör (Tower, óriáskerék stb.) után máris az Oxford Streeten vannak, ahol üzlet üzlet hátán várja őket, majdnem két kilométer hosszan.”), a valódi és az álságos konzervativizmus, a brexit vagy az orosz-ukrán háború.
Vagy hogy miért hívják a sörözőt pub-nak, azaz public house-nak (nyilvános ház). „Érdekes, hogy mifelénk a bordélyt hívják így – de lássuk be, a kifejezés mindkettőre jogos: olyan intézményt jelöl, melyben a tisztességes viseletű vendéget a szabott díjazás megfizetése ellenében személyvizsgálat nélkül ki kell szolgálni, nem mondhatja a tulajdonos, hogy magát nem engedem be, mert szeplős” – magyarázza. És így tovább.
A kötet végére úgy érezzük, hogy nagyon sok mindent megtudtunk Angliáról, de az a helyzet, hogy közben Magyarországról legalább ugyanannyi kiderül: „Szegény kis Magyarország, ahol mindenki mindenkitől fél, ott még a melegektől is félnek, egy néni például Kőbányán betelefonált a rendőrségre, hogy a szemben lévő gimnázium előtt perverzek gyülekeznek. Az igazgatónak kellett megnyugtatnia, hogy a diákok farsangja keretében a lányok fiúknak, a fiúk lányoknak öltöztek, mint már sok-sok éve mindig, de a nénit csak most heccelte föl a Fidesz-propaganda.” (BI)
Magvető Kiadó, 228 oldal, 4999 Ft
Herbert Asbury: New York bandái
Ezzel a címmel elsősorban egy Martin Scorsese-filmet őriz az emlékezet, egy sok sebből vérző, de távolról sem érdektelen Scorsese-filmet, amelynek legjobb pillanata, amikor Daniel Day-Lewis, mint Hentes Bill, a New York-i gengsztervezér henteskésével megkocogtatja az üvegszemét. A cím azonban nem Scorsese-jé, hanem Herbert Asbury-jé: az amerikai újságíró 1928-ban kiadott vaskos kötetében foglalta össze a megelőző 100 év New York-i gengsztertevékenységeit.
Gabo
Nemcsak Scorsese filmje vérzik sok sebből, Asbury könyvének ledöfött, szemkiszúrt, torokmetszett, füllevágott, féltéglával fejen talált és halálra taposott áldozatai is véreznek derekasan, miközben a szerző mesélőkedve is bőven folyik. Talán túl bőven is. Bár Asbury esküdött rá, hogy újságírói alapossággal járt el, minden lapra jutnak olyan nevek (Mocsári Angyalok, Ronda Kalaposok, Balkéz Louis, Egytüdős Curran, Főtt Osztriga Malloy, Kupica Socco, Pépes Riley és még sokan mások), amelyeknek a Rejtő Jenő SC kezdőcsapatában is lenne helyük.
„E könyv nem szociológia értekezés” – figyelmeztet a szerző, akit valóban nem lehet azzal megvádolni, hogy a mélyebb összefüggéseket kutatná. Ellenben olyan aprólékossággal, utcáról utcára, sikátorról sikátorra haladva rajzolja fel egy rég letűnt világ alvilági térképét, hogy a mennyiség gyakran átcsap minőségbe. Az utókor nem volt mindig hálás az áldozatos munkáért, Lucy Sante, egy másik New York bugyraiba leásó alapmű, a Low Life szerzője, például azzal vádolta meg Asbury-t, hogy túlságosan is nagyvonalúan bánt a tényekkel, fenntartások nélkül átvett mindent, tücsköt-bogarat, zseb- és torokmetszést, amiket csak a korabeli tudósításokban talált. Az biztos, hogy gonosztevőből nincsen hiány, csak úgy hemzsegnek az anyaszomorító gazemberek a New York bandái oldalain. Lehet, hogy a képzelet is besegített a kutatásba, lehet, hogy Asbury nem menne át egy tényellenőrző történészi vizsgán, de ha csak a fele létezett e díszes társaságnak, már akkor is tolakodás lehetett a jobb helyekért a pokolban. New York szerelmeseinek kötelező olvasmány. (KG)
Gabo Kiadó, 414 oldal, 5990 Ft, fordította Nagy Gergely
Martin Scorsese, Antonio Spadaro: Beszélgetések a hitről
Egyszerre szakmai és nagyon bensőséges ez a sajátos műfajú interjúkötet, amely egy jezsuita teológus és egy filmrendező beszélgetéseit, eszmecseréit örökíti meg. Előbbi a nemrég elhunyt Ferenc pápa bizalmasa, rendszeres beszélgetőtársa, Antonio Spadaro, utóbbi a filmművészet egyik legnagyobb rendezője, Martin Scorsese. Őket kettejüket nemcsak az olasz gyökereik kötik össze, hanem a katolikus hit is, amelyről, úgy tűnik, az elmúlt évek viharos időszakában volt miről beszélni. Spadaro és Scorsese 2016 márciusában ült le először beszélgetni, és – az olvasó szerencséjére is – ez annyira jól sikerült, hogy azóta sem hagyták abba.
A könyvet lehet akár életútinterjúként is értelmezni, hiszen Scorsese a beszélgetések során visszaemlékszik a gyerekkorára, olyan, a személyiségébe beleivódó korai tapasztalatokra, mint az asztmája, amely elzárta őt a külvilágtól, a családi mérföldkövekre, mint amilyen a lánya születése, és a filmjei születésére a Dühöngő bikától kezdve a Némaságon át a Megfojtott virágokig.
Helikon Kiadó
De minden „szekulárisnak” ható témába belekúszik valamilyen módon a hit kérdése. A megfoghatatlant próbálják megragadni, például, amikor Scorsese felidézi, hogy gyerekkorában, mise után, ahol ministrált, kiment a templomból, és így morfondírozott: „Hogyhogy nem változott semmi? Hogyhogy Jézus testétől és vérétől nem rendült meg a világ?”
Egy szekuláris, sok szempontból hitehagyott világban már az is meglepő, hogy egy híresség a hitéről és a vallásáról beszél, mégis áraszt valami ismerős nyugalmat magából az, ahogyan kegyelemről és megbocsátásról, kísértésről és megváltásról esik szó a hittől látszólag független sztorikban is. Nem utolsó sorban ez a könyv izgalmas betekintés a Scorsese-filmek kulisszái mögé, hiszen a rendező bőkezűen osztja meg a forgatások belsős történeteit és a saját kreatív folyamatainak az állomásait. Különleges könyv, amely megszólítja Jézus és a filmművészet rajongóit is. (VÉ)
Helikon Kiadó, 148 oldal, 4499 forint, fordította Betlen János
Guy Barter: Mi ez a gaz?
A klímaválság idején egyre inkább leáldozik a tökéletesre manikűrözött gyepnek, és ma már a nagyvárosokban is megtanultuk, minél jobban burjánzanak a növények, annál jobb a rovaroknak, a környezetnek úgy általában és végső soron nekünk is. Guy Barter kertészeti szakértő szerint itt az ideje, hogy a gyomokkal kapcsolatos előítéleteinket is átkalibráljuk, és ehhez egy rendkívül okos és látványos könyvben mutatja be a tudásanyagot.
Az egyik legfontosabb tudás pedig az, hogy a gyomok fontos szerepet játszanak a helyi ökoszisztémákban, és olyan előnyökkel járnak az élővilág számára, amelyekre nekünk is szükségünk van. Vagyis ezt jó, ha figyelembe vesszük, mielőtt megkezdjük ellenük a védekezést. Ezt ugyanis lehet okosan is csinálni, és a szerző gyakorlatiasan be is mutatja, hogyan. A gyom irtása helyett pedig a gyomok kezelését, kordában tartását javasolja – ez feltehetően a kertészek lelkének is jót tesz, rögtön kevésbé tűnik lehetetlen missziónak a feladat. A gyomok teljes kiirtására kicsi az esély – oszlatja el a kétségeket a szerző.
DK Kiadó
Az általános ismeretek, tippek, tanácsok mellett a könyv túlnyomó része tulajdonképpen a gyomok enciklopédikus bemutatása. A szócikkekből nemcsak az egyes növények legfontosabb jellemzőit tudjuk meg a méreteitől kezdve a kinézetén át a csírázásáig és termőhelyéig, hanem a kezeléséről is szakszerű javaslatokat kapunk. A növények különböző életkorából származó portrék pedig segítik a beazonosításukat. Kertészeknek, természetrajongóknak, a nyári mezőn barangolóknak elengedhetetlen alapmű. (VÉ)
HVG Könyvek, 142 oldal, 5500 forint, fordította Barina Zoltán
Werner Herzog: Jégben gyalogolni
A sztori a filmes érdeklődéssel élők körében többé-kevésbé ismert: amikor a 32 éves Werner Herzog hírét vette, hogy a Párizsban élő német filmtörténész, Lotte H. Eisner 78 évesen ágynak esett, a fiatal filmrendező fogta magát és elgyalogolt hozzá Münchenből. Hogy miért? Herzog szavaival élve: “ezt nem szabad hagyni, épp ilyenkor, a német film most még nem nélkülözheti őt, nem engedhetjük meg, hogy meghaljon”. Az év: 1974. Herzog már túl volt az Aguirre, Isten haragján és a Kaspar Hauseren, de még innen a hetvenes évek későbbi darabjain, az Üvegszíven és Woyzecken.
Hogy Eisner min volt túl? Például Hitleren, a Németországból való menekülésen, a franciaországi megszállás alatti bujkáláson, a legendás filmarchívum, a Cinémathèque Française létrehozásán és a nagy mű, a nagyhatású filmtörténeti munka, A démoni filmvászon megírásán. Eisner igazi védőszent volt a ‘42-es születésű Herzog szemében, kapaszkodó és igazodási pont az „apátlan nemzedék”, a háború után felcseperedett német filmrendezők számára. Egy Párizsban élő német filmtörténész, aki a folytonosságot jelentette azzal a korszakkal, amit a nácik elpusztítottak. A német expresszionizmus fénykorával, Murnauval, Pabsttal, Fritz Langgal.
21.Század Kiadó
Mi sem természetesebb, a 32 éves Herzog elindul Münchenből, hogy elűzze a Párizsban betegeskedő Eisnerre leselkedő halált. Ki, ha ő nem! Módszere nem orvosi, hanem mélyen herzogi: filmjei megszállott hőseihez hasonlóan valami emberfelettire vállalkozik, bízva abban, hogy áldozathozatala megenyhíti az égieket. Az istenekkel dacolni, nem nagy ügy, mindennapos herzogi vállalás.
A nagy gyaloglás München és Párizs között 1974. november 23-án, szombaton kezdődött, a holtfáradt Herzog 1974. december 14-én, szombaton botorkált be Lotte Eisnerhez, aki mosollyal fogadta a zarándok filmrendezőt. A hírt nem mondták be a tévék, de megtette ezt maga a gyalogló, sok mindent lejegyzett, ami az útja során körülötte és benne játszódott le, talán még többet is. Mindkét világ, a külső és a belső is hozza a formáját: líra és latyak, halotti csend és banálisan hétköznapi neszek, tájleírás és képzelgés, a bal lábra kent sósborszesz és „a komor erdőmagány”, egy fogatlan macska és egy groteszk vidéki Mikulás keverednek egymással. És még ezer más jelenség, csupa apróság és drámai nagyjelenet. Egy kis legendakeltés sosem állt távol Herzogtól, nemcsak filmesként, mítoszteremtésben (természetesen a sajátjáéban) sem utolsó. Ha csak kitalálta volna az egészet, ha egy lépést sem gyalogol Párizs felé, az sem csökkentené a szövege erejét. Sőt az lenne csak az igazán vad trip. (KG)
21. Század Kiadó, 112 oldal, 3990 Ft Fordította: Szijj Ferenc
Stephanie Foo: Öröklődő traumák – Felépülésem a komplex PTSD-ből
A komplex PTSD egy viszonylag új fogalomnak számít a pszichológiai szakirodalomban, olyannyira, hogy még A mentális zavarok diagnosztikai és statisztikai kézikönyvében (DSM-5) sem szerepel, és nincs is konszenzus a szakemberek között az önálló kórkép-voltáról.
A PTSD-vel ellentétben, amely egy jól körülhatárolható traumához köthető, a komplex PTSD-ben szenvedők hosszú időn keresztül ismétlődő traumáknak voltak kitéve, sokszor gyerekként vagy egy bántalmazó kapcsolatban, és helyzetükből fakadóan hozzá kellett szokniuk a felfoghatatlanhoz. Megküzdési stratégiáik mélyen beépültek a személyiségükbe, elhibázott tanult reflexeik pedig sokszor saját életüket keserítik meg. A komplex PTSD-sek jellemzően nagyfokú szorongással és depresszióval, érzelemszabályozási és kapcsolati nehézségekkel, valamint negatív önképpel küzdenek.
HVG Könyvek
Stephanie Foo gyógyulásmemoárja nem hiába lett a The New York Times bestsellere: az újságíró szerző rendkívül olvasmányosan mesél arról, milyen élmény volt megkapnia a diagnózisát vagy megtalálni a problémáihoz a legmegfelelőbb terápiás módszereket. Bensőséges módon feltárulkozik legkorábbi traumáiról, arról, miként ásott le önmagában és felmenői élettörténetében „öröklődő” mintázatokat keresve, és hogyan tanult meg együttélni a korábban a mindennapi életét is megnehezítő tünetekkel.
Személyes hangvétele ellenére helyenként már-már tudományos ismeretterjesztő stílusban számol be a komplex PTSD-ről szóló legújabb kutatások eredményeiről és a terápiás tapasztalatokról. A mégoly súlyos témákról is gördülékeny könnyedséggel beszélő Foo szellemessége és öniróniája pedig letehetetlen olvasmánnyá teszi könyvét. (Sz. M. B.)
HVG Könyvek, 312 oldal, 5310 Ft, fordította Ballai Mária
Magyary Ágnes: Testodüsszeia
„Ha valamire megtanított ez a betegség, az az: nem elég, hogy belülről rágnak a gének, de kívülről is állandó támadás alatt vagyok”. Magyary Ágnes Testodüsszeiájában egy különös utazásra hív minket, amelyben izombetegségének stációit, az ahhoz való viszonyulását követhetjük végig. Ha ragaszkodnánk a címkézéshez, mondhatnánk, hogy egyrészt egy dokumenterista igénnyel megírt betegségkönyv, másrészt „intellektuális kalandtúra”, hiszen legalább annyira szól a test működésének korlátairól és párhuzamosan a lélek harcairól, mint amennyire megidézi a világirodalom ezzel kapcsolatos parafrázisait, Homérosz mellett Susan Sontag, Esterházy Péter vagy Roberto Bolano szövegeit is.
Magvető
Magyary Ágnes gyerekkora óta járt orvostól orvosig, bolyongott a romániai és a magyar egészségügyi rendszerek útvesztőiben, mire egyáltalán hozzájutott a diagnózishoz. Ez az évtizedekig tartó út persze nem pusztán kezelésekkel, vizsgálatokkal, a gyógyulás keresésével és különféle fájdalmas beavatkozásokkal volt kikövezve, hanem bizonytalansággal, reménykedéssel, a saját identitásának, testéhez való viszonyának változásaival, elfogadásával, és persze a „kívülről” jövő impulzusok megélésével, feldolgozásával. Utóbbi sem csekély kihívás, hiszen magát a betegséget (akárcsak a születést vagy a halált) még mindig tabusítjuk, társadalmi és családi szinten is. Ezek után biztosan furcsán hangzik, ha azt mondjuk, hogy a Testodüsszeia képes szórakoztató olvasmányként is működni, pedig így igaz: (ön)iróniában bővelkedő vallomás, anekdotázó visszaemlékezés is, amelynek ebben az aspektusban éppen az adja az erejét, hogy a szerző, bár sosem maszkol, szívesen és könnyedén viccelődik – tényleg van abban valami, hogy a humor a legnehezebb élethelyzetekben is az egyik leghatékonyabb oldószerünk lehet. (NN)
Magvető, 192 oldal, 4499 forint
A könyvajánlónk első része itt olvasható:
