Amikor a kormányközeli szakértőket azzal szembesítik, hogy a Fidesz-kormány hat esztendeje alatt a magyar gazdaság EU-s átlaghoz való felzárkózása terén nem történt előrelépés, sőt még a visegrádi országokhoz képest is romlott a teljesítményünk, akkor rendre azzal szoktak érvelni, hogy nagyon rossz állapotban vették át az országot és az energiák nagy részét a stabilizációra kellett fordítani. S itt mindenekelőtt az államadósság felhalmozódásának megállítását és csökkenő pályára állítását, továbbá az államháztartási deficit 3 százalék alá csökkentését, valamint a folyó fizetési mérleghiány felszámolását említik. Nézzük az államadósság csökkentését, már csak azért is, mert a két említett mérleg egyenlege szoros összefüggésben van ennek alakulásával.

A hivatalosan közzétett adatok alapján az államháztartás bruttó adóssága a GDP arányában 2002-ben 55 százalék volt, s ez 2008-ra 71,6 százalékra emelkedett, majd a kormányváltás évére, 2010-re elérte a 80,5 százalékot. Ez kétségkívül igen jelentős, mondhatni drasztikus emelkedés volt, ami azt is jelenti, hogy a magyar gazdaság az MSZP–SZDSZ-kormányzás idején egy nem fenntartható növekedési pályán volt és ezért egyre jobban eladósodott. Különösen súlyos gazdaságpolitikai hibának tekinthető az, hogy 2002 és 2008 között, vagyis a jó világgazdasági konjunktúra körülményei között az adósság/GDP hányadosunk 16,6 százalékponttal növekedett és így átlépte a maastrichti 60%-os korlátot is. A gyors mértékben emelkedő államadósságot az állandósuló nagymértékű államháztartási hiány és a nyomában megjelenő folyó fizetési mérleg hiány idézte elő. Így aztán az Európai Unió már belépésünkkor, tehát 2004-ben kezdeményezte velünk szemben a túlzottdeficit-eljárást, amely 9 évig érvényben maradt. A Medgyessy- és Gyurcsány-kormányok gazdaságpolitikáját találóan jellemezte Kopits György a "fiskális alkoholizmus" jelzős szerkezettel. 2008 és 2010 között azonban már ez a felelőtlen adóssághalmozó politika nem volt érvényben, jóllehet mégis további 8,9 százalékponttal emelkedett az adósság/GDP hányadosunk, így összességében 25,5 százalékpontos romlás könyvelhető el a két szocialista kormányzati periódus időszakára. A további adósságnövekedés azért következett be, mert kitört a gazdasági világválság, és ennek következtében szükségessé vált az MNB devizatartalékainak feltöltése, amelyre 20 milliárd eurós hitelt vett fel a válságkezelő Bajnai-kormány.

Kétségkívül helytálló tehát azt állítani, hogy súlyos örökséget vett át 2010-ben a második Orbán-kormány. A kormányzásuk alatt szigorodó költségvetési politika hatására az államháztartási hiány rendre a maastrichti kritériumok által megszabott 3 százalék alatt maradt, s ennek eredményeként 2013-ban az EU megszüntette velünk szemben a túlzottdeficit-eljárást. Az adósság/GDP hányados egy-két év stagnálás után csökkenésre váltott és 2015-re a hivatalos adatok szerint 74,7 százalékra csökkent. (Tekintsünk el most itt attól, hogy a kormány ügyes trükközései következtében az év utolsó napjára — a hivatalos mérés időpontjára —, valahogy mindig 1-2 százalékponttal alacsonyabb lett az adósságállomány, mint év közben bármikor.) Tehát a Fidesz-kormány öt év alatt 5,8 százalékponttal mérsékelte az eladósodást, szemben az MSZP–SZDSZ-kormányokkal, amelyek 25,5 százalékponttal növelték azt. Itt mutatkozik meg tehát legmarkánsabban a baloldali és a jobboldali kormányzás, s gazdaságpolitika közötti különbség, míg az előbbi adósságcsapdába vitte az országot, addig az utóbbi kiszabadította belőle és konszolidálta az egyensúlyi helyzetet – szól a kormányközeli szakértők konklúziója.

Nagy örömre és büszkeségre azonban nincs okuk ezeknek a szakértőknek, ha megnézzük, miként is sikerült ezt a fordulatot elérni. Mindenekelőtt úgy, hogy az Orbán-kormány felhasználta a konszolidációhoz a magánnyugdíjpénztári megtakarításokat, amelyek a GDP 10 százalékát tették ki. A magánnyugdíjpénztárak megszüntetése azzal az előnnyel is járt, hogy a költségvetés egyenlege így automatikusan javult 1-1,5 százalékponttal, hiszen a magánpénztárakba már nem kellett a kötelező részt befizetni. Ezen felül 2010 és 2015 között az európai uniós támogatások összességében meghaladták a GDP 26 százalékát (ez a támogatás 2004 és 2009 között összességében alig több, mint 8 százalék volt). Továbbá a devizatartalékok 4 852 millió euróval csökkentek 2010. június 30. és 2015. december 31. között (35 174 millióról 30 322 millió euróra) az MNB nyilvántartása szerint. Ez további 5 százalékos GDP-arányos forrást jelent. Összességében tehát pusztán az említett tényezőkből mintegy 41 százaléknyi többletforrás állt rendelkezésére az Orbán-kormánynak a konszolidációhoz. Ehhez képest viszont mindössze 5,8 százalékponttal tudták mérsékelni az adósság/GDP hányadost. A forrástöbblet felhasználás tehát az éves GDP 35 százalékára (41%–5,8%) rúg, s ezt az értéket lehet összevetni a 2002–2010 közötti időszak 34 százalékos (25,5% eladósodás plusz 8,5%-os EU-s támogatás) többletfelhasználásával. A különbség így már elenyészően kicsi, nincs tehát mit egymás szemére hányni a különböző kormányoknak.

A Fidesz-kormány konszolidációja kapcsán azonban érdemes még egy-két további adalékot is felsorolni a pontosabb kép kedvéért. Az Orbán-kormány további forrásokhoz jutott a külföldi tulajdontöbbségű cégek egy részére (bankszektor, távközlés stb.) kivetett szektorális különadók révén. Ennek az azonnali bevétel mellett, későbbi negatív következménye, a magánberuházások jelentős visszaesése lett. Ugyancsak bővítette a kormány költségvetési mozgásterét az oktatási és az egészségügyi büdzsé jelentős (a korábbi finanszírozási szinthez képesti 20–30 százalékos) csökkentése. Mindezek a jelenbeli és még inkább a jövőbeli növekedési potenciált gyengítik, a fenntartható növekedési pályát roncsolják. S még egy adalék, bár kívül esik a 2015-ös vizsgálati határon: az MNB devizatartaléka 2015 decemberéhez képest 2016. szeptember 30-ára 6 661 millió euróval, vagyis a GDP több mint 6 százalékával csökkent. A vagyonfelélés tehát töretlenül folytatódik tovább.

Mélyebb és részletesebb kutatásokat igényelne annak kiderítése, hogy mire is költötték a szocialista kormányok az ő 34 százalékos többletforrásukat 2002 és 2009 között, s mire a Fidesz a maga 35 százalékát 2010 és 2015 között. Nyilván gyarapodott az állami (nemzeti) vagyon ezekben az években, autópályák épültek, városközpontokat újítottak fel, állami beruházások épültek, állami tulajdonba kerültek különféle vagyontárgyak, termelőtőke. Tehát nem vált minden kámforrá, nem volt minden állami beruházás fölösleges, és nyilván nem szívta fel az összes forrást a korrupció. De hogy milyen volt valójában ezen állami forrásfelhasználások célszerűsége és hatékonysága, az még megközelítő pontossággal sem deríthető ki. Egyfelől azért nem, mert nincsen megfelelő állami (és nemzeti) vagyonnyilvántartás, másfelől pedig azért, mert nem lehet szabadon vizsgálni az állami beruházásokat, a pályáztatási rendszert. Még ennél is nehezebb feladatot jelent a korrupció vizsgálata, különösen annak intézményesített változata, amely a legutóbbi időben terjedt el széles körben.

Egy dolgot azonban elég nagy biztonsággal megállapíthatunk a 2002 és 2015 közötti időszak adatai alapján (sőt a korábbi, itt nem vizsgált időszak adatai is ugyanezt támasztják alá): a magyar gazdaság normál működéséhez évenként átlagosan 5–6 százaléknyi GDP-arányos többletforrás bevonására van szükség, függetlenül attól, hogy baloldali vagy jobboldali kormányok kezében van az ország irányítása. Nagyon fontos, de semmit sem változtat az előbbi megállapításon az, hogy ezt a finanszírozási többletigényt adósságnöveléssel és/vagy vagyonfeléléssel, esetleg külföldi támogatásokból szerezték (szerzik) meg az aktuális kormányok. Mindaddig, amíg a magyar gazdaság és az ezt működtető politikai és vállalkozói elit nem lesz képes megváltoztatni ezt az improduktív működési módot, addig a tartós gazdasági konszolidáció és felzárkózás csak elérhetetlen álom marad.