Seres László: A nagy hálapénz-svindli

Mielőtt apám meghalt, közel fél évet csináltunk vele végig a jó hírű budai kórházban úgy, hogy az intézmény minden elképzelhetőt megtett mihamarabbi utolsó útjára kíséréséért. Rövid út vezetett a kezdeti félrediagnosztizálástól a leukémiás beteg alig leplezett leírásáig. Az apró figyelmetlenségek és gondatlanságok szervezett, intézményes közönnyé álltak össze: nem mindig kapta meg a tálkájába a gyógyszerét, volt, hogy éjjel elesett, és órákig feküdt a nővérek által nem látogatott folyosón, és bármit mondtak neki, az valamiért úgy hangzott, hogy „önnek már úgyis mindegy”. De miután távozott közülünk, azért az orvosok és a nővérek csak elfogadták anyám borítékját, amit azért adott, mert így illik.

Soha nem értettem, miért a hálapénz veri ki rendre az eü-s biztosítékot, ha egyszer köztudott, hogy az csak tünet, nem pedig ok, a szocialista egészségügyi nagyüzem törvényszerű velejárója. Az elmúlt időszakban három botrány hívta fel ismét a figyelmet a hálapénzrendszer tarthatatlanságára: a SOTE II-es klinikáján egy szülészorvos csak pénzért volt hajlandó levezetni a szüléseket, őt szerencsére fel is függesztették. A veszprémi kórházban egy különösen arrogáns onkológus-nőgyógyász életmentő műtétekért is kasszírozott, és ha nem az elvárt összeget kapta, nyilvánosan megalázta a betegeket, őt jogerősen elítélték, de a mai napig dolgozhat és kamarai tag. Végül öt sebészrezidens felmondott a János Kórházban, mert a hálapénz monopolizálása miatt nem engedték őket műteni. Megannyi botrány, de egyik sem meglepő.

A legnagyobb vihart persze a veszprémi eset kavarta, mivel a doktor nemcsak nyíltan hirdette a közkórházban a magántarifát, de látványosan ejtette az érdemi vizsgálatokat, ha a boríték nem tartalmazott elég hálát. Az agresszív fellépését legalizált lopással kombinálni próbáló orvost első fokon még három és fél év letöltendőre ítélték, ebből lett jogerősen két év, az is felfüggesztve, mert kapaszkodjunk meg: akkora a szakemberhiány, hogy szükség van a köztörvényes doktor munkájára is. És hogy ez az egész ügy mit üzen nekünk, az állami egészségügy megvesztegetett elit orvosait megvesztegető állampolgároknak (született: egyeske, ketteske)? Azt, hogy az utólagos hálapénz továbbra is oké, csak valamikor az utólagos előtt pontosan tisztázni kell a tarifát, nehogy félreértés essék.

A hazug és álszent hálapénzrendszert úgy tartjuk fenn mindannyian, hogy közben tudjuk: az nem annyira az utólagos hála jele, inkább befektetés az előre bebiztosított jövőbe, a személyre szabott minőségi ellátásba. Piacot imitál, ahogy a járulékokról való közgondolkodás is („befizettem, tehát jár az ellátás”), de anélkül, hogy tudnánk, pontosan miért is fizetünk, mi is jár nekünk a borítékért. Azt is mindenki tudja, hogy a hálapénz átadásának procedúrája megalázó, hiszen mindenki szégyelli, plusz mindenki látja, pont úgy, mint amikor a vizeletmintánkat visszük a mosdóból a laborba, miközben végighallgatjuk más emberek nem ránk tartozó kórtörténeteit.

A hálapénz a magánosítástól megkímélt álságos szocializmus továbbélése, része a több évtizede szinte változatlan közösségi tapasztalatnak. Ahogy belépünk a kórházba, megszűnik addigi állampolgári mivoltunk: önálló törvények alapján működő, alázatosságot elváró és újratermelő közegbe lépünk, ahol még a hangunk is más a megszokottnál. Azonnal alkalmazkodunk a kérések és szívességek infantilizáló világához, és ahol nem szólunk olyanért, de talán fel sem tűnik olyasmi, amiért odakint már rendőrt hívnánk. Pontosan tudjuk, hogy egy visszaszólás, a rendszer röpke akadályoztatása akár 3–4 órányi plusz várakozást is jelenthet. A finanszírozás módján is látszik, hogy a cél a jelenlegi egészségügyi rendszer fenntartása, a beteg szempontja érdektelen, összehasonlítva egy elit réteg bekalkulált hálapénzével. Mert az egészség mindenekfelett.

Nem tetszik a rendszer? Akkor számoljunk le a ködösítő tabukkal. Nincs ingyen egészségügy, és ne is legyen. Az egészség a legfőbb értékünk, úgyhogy legyen is ára. Az egyénközpontú szemlélet, az ellátás finanszírozó és szolgáltató elemeinek legalább részleges magánosítása nélkül soha nem lesz emberséges egészségügy. Bár az elmúlt években „kórházvédő” sámánok és „tb-mentő” ökobalosok is segítettek fenntartani az állami eü-feudalizmust, mondván: az egészséget nem szabad kitenni a gonosz piaci folyamatoknak. Azért lássuk be: ami privát, az többnyire működik.

Magyarországon az egészségügyet az elit orvosok előjogai és a betegek Stockholm-szindrómája tartja fenn. A hálapénz ugyanaz a kategória, mint a tilt-tűr-támogat, a fusi, a gmk vagy a háztáji: megannyi kiskapu egy olyan rendszerben, ahonnan nincs kiút. „A hálapénz létezése és demoralizáló hatása a tisztességes egészségügyi magánvállalkozás és a korrekt üzleti kapcsolatok fejlődésének egyik legsúlyosabb hátráltatója” – állapította meg közel húsz éve Kornai János, és ez máig így van. Sőt, ahogy elnézzük, még sokáig így is lesz. Ezt borítékolhatjuk.