"Kiváló tulajdonságuk a báboknak, hogy nem élnek. Ennélfogva mindentől függetlenül jelképezhetik az életet" - írta a Nyugatban 1927-ben Kosztolányi Dezső, aki vélekedését azzal is indokolta, hogy "a hús-vér színész, aki a színpadon ágál, gyakran kiábrándít, nagyon is kirajzolt, hangsúlyozott emberi voltával gúzsba köti képzeletemet". Nyolc évvel azután számolt be minderről, hogy elkészítette egy óflamand mű átdolgozását a nagyközönség számára jószerével ismeretlen Blattner Géza pesti bábszínházának. Mindazonáltal a műfaj iránti, írásban is megnyilvánuló lelkesedése két évvel előzte meg Blattner párizsi berobbanását. "A bábszínház teljes megújulásának lehetünk tanúi. Most tűnt föl először, hogy a bábok nemcsak az élőket utánozhatják, hanem akár létrehozhatják a saját művészetüket is" - tette közzé legújabb felfedezését 1929 októberében a radikális L'Intransigeant című francia napilapban Maurice Raynal, a modern festők egyik legtekintélyesebb mentora. De számos más párizsi lap is fontosnak érezte, hogy elragadottan méltassa az Arc-en-Ciel (Szivárvány) bábszínház debütálását.

Az ekkor 36 éves Blattner Géza mögött már évtizedes kísérletezés állt. A bábműfaj magyarországi megújításába festőtársaival - a műveikkel ma is nemzetközi aukciókon jelen lévő Detre Szilárddal és (Cselényi) Walleshausen Zsigmonddal - közösen vágott bele. Az első világháború előtt a modern művészet egyik központjának s egyben a modern bábszínházi kultúra bölcsőjének számító Münchenben tanulták mesterségüket. 1917-ben, amikor mindhárom "művészkatonát" a Margitszigetre parancsolták a frontról egy hadikiállítás megrendezésére, megismerkedtek a fotós és fotótechnikai feltaláló Rónai Dénessel, aki Lumiére-tanítványként az első magyarországi némafilmek egyikét forgatta le 1913-ban. A képszerű film című, korát megelőző elméleti írásával is nevet szerző Rónai ugyancsak megkülönböztetetten érdeklődött a bábok iránt, Váci utcai műterme fogadta be 1910-ben az első hazai művész bábszínházat. Blattnerékhez hasonlóan ő is "komponált látványként" értelmezte a bábszínházat, így a négyes egymásra találása eredményeként született meg a Wayang játékok című produkciójuk. Ezt először 1919. március 9-én a Belvárosi (ma Katona József) Színházban mutatták be.

Az ősi jávai - mai helyesírással írva - vajang figurákat pálcákkal mozgatták alulról, ám a Wayang játékok színpadán valójában többnyire oldalról tolt és zsinórokkal onnan is mozgatott síkfigurák szerepeltek. Ilyen - leginkább Lesznai Anna szecessziós illusztrációira emlékeztető - alakokkal adták elő Kosztolányi ellenállhatatlan humorú átdolgozásában a már említett, A lovag meg a kegyese című naiv óflamand játékot, valamint az egyiptomi mitológiából merítő lírai árnyjátékot, A fekete korsót, amit Balázs Béla írt. A kékszakállú herceg vára című Bartók-opera szövegírójaként (még később filmesztétaként) is számon tartott Balázs egyike volt a századfordulón a teljességre törekvő, időben és térben egyaránt terjeszkedő, hallható-látható alkotás lehetőségét kereső művészeknek. Ekkori elkötelezettségében odáig ment, hogy 1911-ben a bábszínházat "az opera egyetlen értelmes és jogos formájának" nevezte. Bár voltak, akik rajongással fogadták a Wayang játékokat (Németh Antal, a Nemzeti Színház későbbi igazgatója, aki 16 évesen látta a produkciót, 1921-ben a Magyar Helikon című folyóiratban írt cikkében "jólesően" emlékezett vissza a "fából faragott kis figurákra"), az ilyen előadások valójában nem vonzottak számottevő közönséget.

A hazai érdektelenségbe belefáradó Blattner 1925-től Párizsban próbált szerencsét. Az egyik bemutatóra kidolgozott technikával készített, marhahólyagra festett lámpaernyőket árult feleségével. Az üzlet olyannyira jól jövedelmezett, hogy a villát bérlő és autót vásárló Blattner ismét hódolhatott a költséges bábszínházi szenvedélynek. A Párizsban élő magyar képzőművészekből szervezett avantgárd bábegyüttes 1929-ben benevezett egy "hagyományőrző" bábfesztiválra. Blattner visszaemlékezése szerint az Arc-en-Ciel jelentkezését csak azért fogadták el, mert a főszervező, Paul Jeanne süket volt, így nem hallotta, hogy a társulat tagjai "milyen csapnivalóan" beszélnek franciául. A hagyományos bábszínházban ugyanis elképzelhetetlen volt egy előadás a verbalitásra épülő cselekmény nélkül.

A szervezők meglepve, de végül is tetszéssel fogadták a becsempészett kakukktojást, az art deco stílusú divatruhák konstruktivista karikatúráit és a párizsi utcák groteszk alakjait zenére felvonultató műsorszámokat, s a kritikusokkal együtt lelkesedtek az alulról zsinórokkal és pálcákkal mozgatott, áttetsző lemezekből készített "táncosnők" könnyed mozgásán, melyek hátterébe "a szivárvány legcsodásabb színeit vetítették". Az együttesnek nevet is adó világítástechnikai megoldás lényegét egy olyan cső alakú villanylámpa adta, amelyet hét színnel lefestett mozgó celofánhenger vett körül.

Az Arc-en-Ciel műsorainak az 1930-as években visszatérő látogatói voltak a Montparnasse művészei, a magyar származású André Kertész - akit ma a fotóművészet egyik legnagyobbjaként tartanak számon - jó néhány felvételt készített Blattnerről és figuráiról, s e szivárványos előadások híve volt Szergej Eizenstein szovjet-orosz rendező is. A siker ezúttal a művészvilágon túlra is terjedt, olyannyira, hogy az 1932-ben bemutatott Bendzsó úr és a pelikánja című jelenetet - melyben egy pelikán pergő dzsesszritmusra ropta táncát - rögzítette a francia filmhíradó is.

Az avantgárd térvesztésével párhuzamosan, az 1930-as évek második felében Blattner is váltott: a modern darabokat a hagyományosabb, komolyabb hangvételű, nagyobb lélegzetű misztériumjátékokkal vegyítette. E stílusváltást viszont új bábtechnikával, az úgynevezett billentyűs báb feltalálásával forradalmasította. Az így készült bábok 70 centis fa vázszerkezetét a játékosok a derekukra erősítve cipelték, és az egyes végtagokat a tengelyre erősített billentyűkhöz kötött madzagokkal alulról mozgatták. (Az eredeti bábok nem maradtak ugyan fenn, közülük egy mégis látható lesz az ősszel, a Blattner munkásságát bemutató tárlaton, a Bajor Gizi Színészmúzeumban Lellei Pál rekonstrukciójában - mondta el a HVG-nek Papp Eszter, a kiállítás rendezője.) Blattner "konzervatívabb" korszakához kötődik Az ember tragédiájának bábos feldolgozása, amelyet az 1937-es párizsi világkiállításon mutattak be.

Az ötlet a már említett színházi tekintélytől, Németh Antaltól származott, Madách verses szövegét pedig a társulathoz ismét csatlakozó, ekkor már íróként is jegyzett Walleshausen Zsigmond rövidítette egyórás prózára. A keretszíneket a felső színpadon, alulról mozgatott billentyűsekkel, az álomszíneket - szimbolikus módon - az alsón, felülről manipulált marionettekkel játszották. Az egyes - történelmi korszakokat is felidéző - álomszínek expresszív díszleteit (melyeket egy minden színváltáskor továbbforduló "sorskerékre" erősítettek) mások és mások tervezték. A párizsi színt például Rajk István (Etienne Raik), akinek nevéhez fűződik a világ első színes animációs reklámfilmje. Az ember tragédiája - amely egyébiránt Madách művének első franciaországi színpadi adaptációja volt - elnyerte a világkiállítás aranyérmét, csakúgy, mint az ugyancsak Blattner rendezte, de francia bábokkal és bábosokkal készített, A kis szabó című Grimm-mese. A társulat produkcióját 2001-ben francia- cseh koprodukcióban filmen rekonstruálták, mint a gall színháztörténet nevezetes előadását. A magasan jegyzett szivárványos korszaknak a második világháború vetett véget. S noha a több mint hetven bábszínpadi remeklést létrehozó Blattner második feleségével még 1958-ig bábozott, végül - mint írta - "kifáradva annyi munkás és örömteli év után" élete utolsó kilenc évében visszatért a festészethez.

LŐRINC LÁSZLÓ