Koestler feleségével, Elizabeth Jane- nel. Megglosszázva

Engedjen el! Engedjen el, mert sikítok! - Odette lélegzet-visszafojtva harcolt, öklével a fiú mellét csépelte. (...) A fiú mintegy önkívületben, értelmetlen szótöredékeket dünnyögött; nyugtatgatni akarta a lányt, de már túlságosan késő volt mindenhez, a magasra csapó lángok és Odette hajának illata végleg elborították a tudatát. Ekképp vezeti be Arthur Koestler magyar származású angol regényíró 1943-as, Érkezés és indulás című, egy kommunista szökevény útkereséséről és vívódásairól szóló szimbolikus regényében azt a jelenetet, amelyben a főhős erőszakot tesz egy szintén menekült lányon.

Önéletrajzi ihletésű a történet - rebesgetik már évek óta nyugati irodalomtudósok az 1905-ben Budapesten Kösztler Artúrként született szerző e művéről. Ami azért is zavarba ejtő, mivel Magyarországon inkább a kommunizmusból kiábrándult, keserű tollú íróként lett ismert Koestler - elsősorban az 1940-ben megjelent Sötétség délben című, a szovjet koncepciós pereket leleplező regénye nyomán, amely szülőhazájában a rendszerváltás előestéjéig tiltólistán volt (első fordítása Münchenben, 1980-ban jelent meg). A kalandor világcsavargóként emlegetett alkotónak - aki az 1930-as években illegális kommunistaként megjárta a spanyol polgárháborút is, a világforradalomból kiábrándulva 1956-ban pedig a bebörtönzött magyar írókért emelte fel szavát - most Terézváros kíván egész alakos szobrot állítani (lehetőleg még az idén), a munkára a Kossuth-díjas Varga Imrét kérték fel.

Nem mindenki ért azonban egyet e tiszteletadással. Az Élet és Irodalomban például Szobrot a szexragadozóknak? címmel jelent meg a napokban glossza, majd ellenglossza. Előbbi felemlegetve, hogy miközben Budapesten szobrot kívánnak állítani Koestlernek, az angliai Edinburghban tíz évvel ezelőtt éppen hogy eltávolították ottani - eddig egyetlen - szobrát, miután fény derült rá: az író egykor több nőt is megerőszakolt.

Az persze korábban sem volt titok, hogy Koestler úgymond nagykanállal falta a nőket. "Tegnap Prisszel feküdtem le, előtte való nap Janine-nal, ma valószínűleg Lénával fogok" - jegyezte fel például naplójába az akkor éppen második feleségével, Mamaine Paget-val élő író az 1950-es évek elején. Ráadásul a skalpgyűjtés korántsem ártatlan szórakozás volt: "Mindig ugyanazt a típust szedtem fel: szépséges hamupipőkéket, éretleneket és zárkózottakat, akik felett erővel uralkodhattam" - idézik biográfusai az író egy árulkodó elszólását. Mindeközben az íróilag is igen aktív szerző (csaknem félszáz regény, önéletrajzi írás, esszé fűződik a nevéhez) arra is ügyelt, hogy olyan - már-már valódi - hamupipőkéket találjon, akik a kéziratait is gondozzák.

© AP

Számos legenda kering Koestler impulzív természetéről, mértéktelen alkoholfogyasztásáról is, balhéival nemegyszer az újságok címlapjára került. Párizsban egy ízben a filozófus írópárra, Jean-Paul Sartre-ra és Simone de Beauvoirra borította az asztalt, máskor pofon ütötte az italozásban szintén művész Albert Camus-t. Irodalmi körökben ma is emlegetik, hogy Japánban 1957-ben szétverte egy bár berendezését, miután értésére adták: az ottani szokás szerint fedetlen keblekkel felszolgáló pincérhölgy csak az italt árulja.

Az utóbbi évtizedben azonban ezeknél súlyosabb vádakkal is illették az 1983-ban elhatalmasodó Parkinson-kórja miatt harmadik feleségével együtt öngyilkosságot elkövető írót. Tíz éve jelent meg az a - már említett edinburghi szoboreltávolítást kiváltó - Koestler-életrajz, amelynek szerzője, David Cesarani, a Southamptoni Egyetem történésze az érintettek felkeresése után rekonstruálta az író erőszakoskodásainak történetét. Cesarani eredetileg csak Koestler zsidóságát és a cionizmussal való kapcsolatát szándékozott elemezni, ám olyannyira magával ragadta az író izgalmas magánélete és az exekkel való interjúk, hogy menet közben irányt váltott.

Cesarani koronatanúja - az interjúk idején a nyolcvanas éveiben járó - Jill Craigie színésznő, dokumentumfilmes, a brit Munkáspárt egykori elnökének felesége volt, aki azt állította, hogy 1952-ben az alaposan berúgott Koestler megerőszakolta őt. Részletekbe menő vallomása szerint egy közös italozás után az író fölment Jill lakására, ahol aztán olyan hévvel vetette rá magát, hogy neki esélye sem volt az ellenállásra. Jill Craigie állítólag annyira szégyellte mindezt, hogy a Cesaranival való beszélgetés előtt senkinek, még a férjének sem merte elmondani a történteket.

Egy másik interjúalany, Elizabeth Jane Howard írónő - aki az 1950-es évek közepén randevúzgatott Koestlerrel - azt panaszolta el, hogy a nőcsábász kérése ellenére mindenféle védekezés nélkül feküdt le vele, ami után ő teherbe, az író pedig pánikba esett. Olyannyira, hogy Howardot - akárcsak sok más barátnőjét - rávette az abortuszra. "Ez a férfi könyveket írt emberekről és eszmékről - úttörőnek tartották, humanistának, feddhetetlen jellemű embernek, aki törődött a társadalommal - megbízható és bátor embernek (...). És ott voltam én terhesen, megfélemlítve, és ő mindössze azt akarta, hogy hagyják békén, nem törődve azzal, mi lesz velem" - olvasható az írónő 1965-ös, Julius után című regényében, amelynek a mondatai Cesarani szerint egyértelműen Koestlerre vonatkoznak. Tény, hogy Koestler mindig irtózott az apaság gondolatától, "jobban szeretem a könyveket, mint a bambiniket" - mondta állítólag egy barátnőjének. Egyetlen, házasságon kívül született lányával mindössze egyszer találkozott.

Az egy évtizede kirobbant botrány után a hozzászólók - Koestler barátai, írótársai - egyetértettek abban, hogy a történetek igazságtartalmát utólag sem igazolni, sem megcáfolni nem lehet. Cesarani viszont azonnal elhitt mindent, és távolságtartás nélkül moralizált - vetette a biográfus szemére többek között Julian Barnes, a műveivel Magyarországon is jelen lévő regényíró a New York Timesban. "Elszomorít, hogy Koestler erőszakos volt a nőkkel, emberként leértékelődött a szememben. Ugyanakkor ugyanolyan lenyűgözőnek találom a Sötétség délben-t, mint korábban" - summázott. "Terézváros nem a vitatott személyiségű embernek, hanem annak a világhírű regényírónak és tudománytörténésznek, városrészünk szülöttének akar emléket állítani, aki többek között síkraszállt a halálbüntetés eltörléséért, a kommunista diktatúra áldozataiért. Nem szentképet akarunk, hanem köztéri szobrot" - távolította el ugyanígy embert a művétől a HVG kérdésére Rabin László, Terézváros alpolgármestere, a szobor felállítására létrehozott bizottság tagja. Rögtön két példát is hozott a törvénnyel összeütközésbe keveredő, "nagytermészetű" művészre: Francois Villon középkori költőét és Benvenuto Cellini reneszánsz szobrász-aranyművesét.

A parapszichológia iránt érdeklődő Arthur Koestler hagyatékából az edinburghi egyetemen létrehozott kutatási központban lévő szobrának eltávolítása egyébként nem pont úgy zajlott, mint az a magyar sajtóban olvasható - derült ki a HVG tudakozódása nyomán. Az ominózus életrajz után ugyan feminista csoportok követelték az író emlékének eltüntetését, ám a központ vezetői csak félig tettek eleget kérésüknek. Az intézmény csarnokából száműzték a szobrot, ám - mint Caroline Watt egyetemi tanár elmondta - egy kevésbé feltűnő helyen, a könyvtárban azóta is ott díszeleg.

A szobor alkotója, Daphne Hardy - az eredetileg németül íródott Sötétség délben és más művek fordítója, Koestler egykori élettársa - egyébként a botrány kipattanása után furcsa módon vette védelmébe az írót a brit sajtóban: "domináns volt, de sohasem erőszakos (...). A közép-európai férfiak körében ősi hagyomány, hogy annyi nővel kell lefeküdniük, ahánnyal csak tudnak."

SINDELYES DÓRA